KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/június
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: A csábítás és a halál játékai Kamondi Zoltán (1960-2016)
• Hirsch Tibor: Múltunk a szemfedél alatt Magyar film, magyar idő – 2. rész
• Schubert Gusztáv: apa/anya Liliom ösvény
• Kővári Orsolya: Egy rítus története Beszélgetés Fliegauf Bencével
ETTORE SCOLA
• Bárdos Judit: A világ változtatott meg minket A világ változtatott meg minket
BRIT BŰNÖK
• Schubert Gusztáv: Alávaló úriemberek Top Secret Anglia
• Varró Attila: A vászon határtalan geometriája J. G. Ballard filmadaptációk
• Győri Zsolt: „Nem fröcsög a vér” Beszélgetés Mike Hodges-szal – 2. rész
SZOCIO+FANTASY
• Kránicz Bence: „Az Európai Unióban nincsenek jedik” BeszélgetésTóth Csabával
• Schubert Gusztáv: Galaktikus útikalauz apolitikusoknak Tóth Csaba: A sci-fi politológiája
• Sepsi László: Hősködés a demokráciáért Marvel vs. DC – Szuperhősök polgárháborúja
• Schreiber András: Zombi politikón Romero élőhalottai
FESZTIVÁL
• Soós Tamás Dénes: A család árulása Titanic versenyfilmek
• Huber Zoltán: Uralkodó szélirányok Titanic
• Simor Eszter: Különc közösségek Austin
KÍSÉRLETI MOZI
• Lichter Péter: Zsánerfilmek árnyékai Nicolas Provost filmjei
KÖNYV
• Zalán Vince: Pörös Géza: Krzysztof Zanussi világa Ráció és spiritualitás – testvérek?
• Sághy Miklós: A lélekvászon képei Pintér Judit Nóra: Az őrület perspektívái
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: A zeneipar nagymenői Bakelit
FILM / REGÉNY
• Pintér Judit: Csodálatos Boccaccio Boccaccio 2015
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Befejezetlen múlt Elcserélt világ
• Pintér Judit Nóra: Mennyi haza kell egy embernek? A lakás
• Horeczky Krisztina: Nők a szorítóban Ütős csajok
MOZI
• Baski Sándor: Az én csontsovány nővérem
• Sepsi László: Kivégzési parancs
• Árva Márton: Haifai kikötő
• Jankovics Márton: Mapplethorpe
• Kovács Kata: Máris hiányzol
• Szalkai Réka: Egy szó mint száz: szerelem!
• Baski Sándor: Pelé
• Teszár Dávid: A legkúlabb nap
• Kránicz Bence: Sarkköri mentőexpedíció
• Vajda Judit: Anyák napja
• Kovács Marcell: Csontok és skalpok
• Varró Attila: Beépített tudat
• Andorka György: Angry Birds – A film
DVD
• Gelencsér Gábor: Saul fia
• Benke Attila: Superman antológia
• Soós Tamás Dénes: Arctalan ellenség
• Szoboszlay Pál: Victor Frankenstein
• Tosoki Gyula: Kémvadászok: A szolgálat kötelez
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Privát Magyarország

A démon fényképészei

Schubert Gusztáv

Forgács Péter a Privát Magyarországgal úgy járt, mint a Nagyítás fotósa: az idillben belebotlott a bűnbe.

 

Tizenegyedik részénél tart egy zavarbaejtő sorozat, Forgács Péter „talált” tekercsekből, régi amatőrfilmekből egy-egy órás filmegészekké komponált Privát Magyarországa. Zavarba persze nem estünk tőle, mert hát nem szokásunk, ha akarnánk se tudnánk, ahhoz némi összeszedettség kellene, úticélok, lendület, rendes kerékvágás, amiből ki lehetne zökkenteni minket. Ilyesminek jó ideje híján vagyunk. Úgyhogy a sorozat mehet tovább, kilenc év alatt jó híre lett, kibír újabb kilencet, anyag, mondja a szerző, van hozzá bőven. Csak épp a botrány marad el rendre, a belegondolás. Helyét kitölti a csendes, zavartalan műélvezet, mert bizony ezek a filmek kezdettől fogva gondosan megmunkáltak, ugyanazt a minőséget szavatolják, olyasmit kínálnak, amit máshol nem kapunk meg, a Privát Magyarország szolid, megbízható, jól bevezetett termék lett. Békebeli áru, a régi jó időkből… Hogy épp az ellenkezőjéről szólnak, arról, hogy privát Magyarország nem volt (nem is lesz?), minket nem zavar. Vígan ropjuk a danse macabre-ra.

„Szüleim ma beírattak a haláltánciskolába.” Vagy inkább egyes szám harmadik személyben, mert a történetet nem a főhős, hanem a meghatódott kamera jegyzi: „Jenőkét ma beírattuk a haláltánciskolába, lábacskáival máris egész ügyesen kalimpál”. Minden családi film ezzel a jelenettel indul, hogy aztán folytatódjék a kisbaba reggelijével, a fürdetéssel, a kerti fogócskával, a meglovagolt felnőttekkel, az első hosszúnadrággal, az első csókkal (nem, az kimarad, az a privátfilmnél is privátabb, az operatőr – apa, nagybácsi, báty – tekintete elől is titkolandó, sőt mi sem vagyunk kíváncsiak a képmására, még ártatlanok vagyunk), a bűnbeeséssel: az első kamerával, széplányok, majd kívánatos szeretők fotóival, esküvővel, nászúttal, születésnapi zsúrokkal, kártyacsatákkal, végtelen vakációval, balatoni pancsolással, sok voyage-zsal: Párizs, Velence, Berlin (a kamera státuszszimbólum, nem is annyira az ára, nem is annyira a szabadidő hiánya, mint inkább a élettér szűkössége miatt, nincs mit filmezzen a szerző, ha szegény robotos). Aztán jönnek sorban a gyerekek. Kezdődik az ő privátmozijuk, mi pedig lassan kisétálunk a képből. Míg végül, utolsó szerepünkben, ott heverünk ismét a lepedőn hanyatt, vagy, mert ez túl obszcén volna, inkább a fejfa alatt, diszkréten, finom metonimikus utalással. Ez és ez. Ekkor és ekkor. Itt jártam.

Itt jártam? Voltam? Ha valamire, a privátfilm inkább az ellenkezőjére bizonyíték. Ez voltam én? Ez a kamera elől hőkölő, élemedett szende, ez a dévaj csúfság, ez az apám hátán lovagló kismajom, ez a férjemmel incselkedő hájlavina, ez a kamerának kancsalító viccvigéc? Ez a fékevesztett pólyás, ez a térdnadrágos óvodista, ez a mutáló maturált, ez a jólfésült diplomás, ez a fölényesen cigarettázó vállalkozó, ez a kopaszodó teniszspíler és nőidomár, ez a víg munkaszolgálatos, ez a maréknyi mauthauseni por és hamu, ez mind én vagyok? Ez a snellben visszajátszott zanza, ez volt az életem?

A prágai diák eladja a tükörképét, és belepusztul. Az önfeledten filmező huszadik század szóról szóra ugyanezt csinálta. Eladta a képmását az ördögnek. Amit filmre vettek, nincs már. Befejezett múlt. Csontvázak korzóznak a filmbeli utcán, koponyák vigyorognak a kamerába, a pórázon csontkutya csahol, holtak lógnak fürtökben a villamoson, ember tátog a filmek üvegfala mögött, nincs hangja, halott. A vicc csak az, hogy a csábító az örökkévalóságot ígérte, állta szavát, olcsó, elnyűhetetlen celluloid-mauzóleum állít jelet a jelentéktelennek.

A filmezés másképp is a halál kezére játszik, míg filmezünk, nem vagyunk jelen, majd megnézzük otthon, hol is jártunk, majd szemügyre vesszük a végső albumlapozgatáskor. Látszatra profán századunknak a film a túlvilága. Mintha lehetne duplán élni, benne lenni, és kívülről nézni. Ha kamera volt a kezünkben, nem voltunk ott az életünkben.

De talán éppen ez a cél, kiszállni a köznapi időből, átlépni a filmezés ünnepi idejébe, „Cipőmre nézek: fűző benne! Nem lehet, hogy ez börtön lenne.”, kezemben kamera, akkor most szabad vagyok, szórakozom, nyaralok. A privátfilm nem dokumentumfilm, nem lesi meg a hétköznapokat, akiket megörökít, szerepet játszanak, az örökkévalóságot imitálják, a gondtalanságot mímelik, az eredmény szívszorítóan szánalmas. És nem azért, mert Dusi, Ödön, Jenő, Gyuri földi halandók, nem pedig siralomtudatian istenek, hanem mert rossz színészek. Watteau rokokó udvaroncai, udvarhölgyei ügyesebben ámultak és ámítottak, nekik elhiszem, hogy az életünk véget nem érő édes heverészés a pázsitos Árkádiában.

Igaz, rajtuk is betelt a végzet. A privát akkor is elbukott a kollektív ellenében, az egyént fölfalta a tömeg. Hogy megtehette, abban a kerti ünnepélyként elgondolt élet is bűnrészes volt.

Robert Capa szerint ha a démonról igazán jó fotót akarunk készíteni, akkor egészen közel kell merészkedni hozzá. A Privát Magyarország privátfilmesei a démon közvetlen közelében is virágot szedegettek, az idillt keresték. Pető György, a szegedi bankár, Az örvény és az „osztálySORSjegy” filmanyagának szerzője például a munkaszolgálatba is magával vitte kameráját. Forgatott, és semmi gyanúsat nem tapasztalt, hogy zenészek, bankárok, építészek a szakmájuk gyakorlása helyett lapáttal masíroznak, csatornát ásnak, az nem keltett gyanút, a katonák tréfás kedvű derék magyar emberek voltak, talán mert a talonban rejtezett egy főhadnagy sógor is. Döbbenetes ez a boldog halálmenet, ha Kertész Imre Sorstalansága, a Senkiföldje Jelestől, Tábori Györgytől A mama kurázsija már megmutatta is a holocaust-paradoxont: az áldozatok bizalma még a haláltáborok kapujában is kitartott, erőszak és gyöngédség, rémálom és illúzió együtt működtették a tébolyt.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ebben az ellenállás nélküli engedelmességben valamiféle zsidó hagyományt véljünk felfedezni, csakhogy a németeket ugyanaz a lelki mechanizmus tette gyilkossá, vagy legalábbis bűnrészessé, ami a zsidókat áldozattá. A magánember ugyanoda igyekezett, ahová a tömeg, az idill felé. A náci utópia nem a falanszter örök munkanapjait ígérte, hanem a privát Paradicsomot, az örök vasárnapot. A modern világban nincsenek már világpolgárok, csak magánemberek. A világpolgár az egész világban otthonos, a magánember csak az otthonában. Hitler a világpolgár torzrajza, mivel szép szóval nem kaphatja meg, az egész világot leigázza, megerőszakolja, bevonszolja az otthonába. A démon és a kisember ugyanabban az illúzióban nevelkedett. A lehetőségeik és a módszereik mások, nem a vágyaik. A kisember a Vezért filmezi, a Vezér a kisemberek százezreit, amint tekintetük vagy kamerájuk őt filmezi. A Hitlerről forgatott náci propagandafilmek lényegében monumentális díszletek közt forgatott privátfilmek. Hitler kézen fogta a nemzetet (családja helyett a családját) és naponta elvitte szórakozni: pártnapra, nagygyűlésre, kristályéjszakára, az Anschlusstól mámoros Bécsbe, a meghódolt Hradzsinba, az égő Varsóba, az alvó Párizsba, a londoni tűzijátékra, a vörös fenevad barlangjába…

A braunaui patkányfogó a lelkek legtitkosabb dallamát fújta, kinek jutott volna eszébe a szövegre is odafigyelni. „…ilyen körülméhényeek között kötelességese a kohormáánynak, hogy töhörvényalkotásáában és a gaazdasáági éhéleetben és a szabadkehereesetii paályákoon az ehengyensuúlyt a zsiidoó és a neem zsiidoó taársahadaalmii részvételee szehempoontjaáboól hehelyreeálliítsaa”. Az örvény legtalálóbb és leghatásosabb korrekciója a privátfilmeken a kísérőzene: Szemző Tibor, aki tökéletes beleérzéssel a sorozat korábbi darabjaihoz is haláltáncokat szerzett, Forgács kérésére gregoriánba oltotta a náci ihletésű magyar zsidótörvényeket. Szent dallamba a szentségtörést. Hátborzongató. És pontos. Az idillben és a szentben ott rejtezik az ördög. Az öröm víg dalával menetelünk mindannyian a pusztulásba, privátkamerával a gázkamorába.

(Magán)életünk árkádiai és euklidészi, csak a halál korszerű. Ki kamerát fog, kamera által vész el. Így forgasson az ember könnyed családi filmet. És így nézze újra, részletről részletre kinagyítva.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/08 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1550