KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/július
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Szalkai Réka: Belső késztetésből Beszélgetés Tolnai Szabolccsal
• Hirsch Tibor: Múltunk a nyereg alatt Magyar film, magyar idő – 3. rész
• Soós Tamás Dénes: A belső kép Beszélgetés Nagy András operatőrrel
• Varga Zoltán: Macskaszem és párducmosoly Magyar animáció: A nyalintás nesze; Love
NŐI SZEREPEK
• Vajda Judit: Párosával a pokolba Kelly Reichardt
• Pernecker Dávid: A nő is ember Paul Feig hősnői
• Tüske Zsuzsanna: Nők a keverőpult mögött Pénzes cápa
MACSÓ MITOLÓGIA
• Szabó Ádám: Istenek hajnala Nicolas Winding Refn és a heroizmus
• Dunai Tamás: Comic noir Shane Black buddy-filmjei
KÍNAI SÁRKÁNYOK
• Vincze Teréz: Tér, idő, nosztalgia Tsai Ming-liang meditációi
• Varró Attila: Égi törzsek Az új kínai film
• Baski Sándor: Beszivárog a valóság Udine
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Szalmaláng vagy erdőtűz? Cannes
• Buglya Zsófia: Önismereti leckék Graz / Linz
FILMZENE
• Géczi Zoltán: A herceg hagyatéka Prince (1958-2016)
VIDEÓJÁTÉK
• Herpai Gergely: Orkazmus a multiplexben Warcraft
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Jób a lakóparkban Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
• Kovács Kata: Kertvárosi átlag Hannes Holm: Az ember, akit Ovénak hívnak
KRITIKA
• Jankovics Márton: Feszített víztükör A Bigger Splash
• Árva Márton: Kulcsra zárt szobák A klán
• Horeczky Krisztina: Látszani kell Nőügyek
MOZI
• Gyenge Zsolt: Neon démon
• Forgács Nóra Kinga: A hegedűtanár
• Nevelős Zoltán: Emlékezz!
• Varga Zoltán: Alice Tükörországban
• Szatmári Zsófia: Életem nagy szerelme
• Hegedüs Márk Sebestyén: Démonok között 2.
• Andorka György: Szemfényvesztők 2.
• Kránicz Bence: Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból
• Sepsi László: X-Men: Apokalipszis
• Alföldi Nóra: Mielőtt megismertelek
• Varró Attila: A modell
DVD
• Pápai Zsolt: Annie Hall / Manhattan
• Gelencsér Gábor: Szegénylegények
• Soós Tamás Dénes: A program: Egy legenda bukása
• Benke Attila: Nyugaton a helyzet változatlan
• Géczi Zoltán: A sas és a sárkány
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Thomas Cobb: Crazy Heart

Rossz vér

Varró Attila

A regény kiöregedett, lepattant country-sztárja szerzetesi állhatatossággal őrzi zenéjében az egyszerű, tiszta dalok eszményét.

 

Amikor a ’80-as évek elején Thomas Cobb, a Newsreel magazin zenei újságírója megírta szakdolgozat-novelláját Donald Barthelme témavezetésével a Houston-i Egyetemen, a country-zene évek óta súlyos vesztésre állt a pop/disco befolyásával szemben (lásd a Travolta-film nyomán sarjadt Urban Cowboy-stílus felvirágzását), az amerikai filmművészetben azonban épp nagy népszerűséget élvezett és sosemvolt méltóságot kapott. A Globe- és Oscar-díjas Szénbányász lánya felemelő filmdrámája, a torokszorító Tender Mercies Robert Duvall-lal, az epekeserű Honky Tonk Man Eastwoodtól, a Willie Nelson-Kris Kristofferson párosra épített, szívet melengető Songwriter – röpke öt év alatt féltucat kiváló hollywoodi opusz próbálta helyreállítani a zenei műfaj „Nashville”-től (mint várostól és mint filmtől) tépázott rangját. Cobb elbeszélése a ’70-es években átélt szakmai élményei és Barthelme írói befolyása hatására messze nem a napfényes oldalát mutatta be szűkebb hazája népzenéjének, a regénnyé bővített 1987-es Crazy Heart (Bolond szív) pedig még kiábrándítóbbá tette az alaptörténetet. Otis „Bad” Blake kiöregedett hajdani country-sztár magányosan járja Amerika kétsávos országútjait, alkalmi bandák élén játszva régi slágereit kocsmák, tekecsarnokok közönsége előtt – egyik oldalról idült alkoholizmusa egyre súlyosbodó fizikai következményei, másikról a teljes elmagányosodás szorításában. Bad klasszikus művészfigura, az élet minden területén megbízhatatlan, nemtörődöm jellem, zenéjében azonban egy szerzetes állhatatosságával őrzi eszményét, az egyszerű, tiszta embereknek saját szívből írt és énekelt egyszerű, tiszta dalok küldetését. Miközben egykori tanítványai sorra feladják vagy behódolnak a countripolitan hivalkodó, olcsó könnyűzenéjének, Bad a legkisebb sárfészekben is szakmai tudása legjavát nyújtva hirdeti az igét, hogy aztán a koncert után a pult mellé hányjon vagy hanyatt döntse valamelyik éltes rajongónőjét.

Cobb regénye nem csupán kegyetlen őszinte helyzetjelentést nyújt a szimbolikus hősfigura testi-lelki leépüléséről, de szemben a ’70-es évek távolságtartó, deheroizáló trendjével, az első oldalaktól szoros kötelékkel béklyózza figuráját az olvasóhoz, erős érzelmi azonosulást teremtve egy olyan alakkal, akihez egyébként az olvasók többsége akkor kerül legközelebb, amikor ívben kikerüli a buszpályaudvaron. Ennek érdekében nemcsak hosszas passzusokat szentel a koncertek Bad szemszögéből ábrázolt (ám végig harmadik személyben tartott) leírásainak vagy remek egysorosokat ad szereplői szájába hőséről („Szerencse, hogy az Úristen csak egyet teremtett belőled – és még nagyobb, hogy én találtam rá”), de az érzelmi csúcs- és mélypontokat rendre álomjelenetekkel ellenpontozza, néhánymondatos víziókba tömörítve a hős érzelmi reakcióit. Hozzátéve mindehhez Bad gyakori édesbús múltidézéseit, a Crazy Heart olyan pontos, objektív, mégis személyes művészportrét kínál, amivel ritkán találkozni a műfaj drótkerítésének bármelyik oldalán. Cobb jóvoltából a country zenéről utoljára gondolnánk tanyasi búcsúk sörsátraiban harákoló disznógazdákra (noha nagyobbrészt ebben a környezetben mozgatja hősét), inkább olyasféle romantikus dicsfény derengi be, mint a vagabond-költészetet, vándorcirkuszokat vagy a Forma-1-et: az önpusztítás kivételes tehetséget igénylő művészi formáit. Ezért is döbbenetes erejű végkifejlete, ami mindezek ellenére kíméletlenül józan éleslátással tagadja meg főhősétől a késői szerelem képében érkező megváltás lehetőségét: az álomgyári verzió saját hagyományaihoz híven az utolsó pillanatban elrugaszkodott az alapműtől, mielőtt az magával rántotta volna a mélybe – ahol az utolsó harcból legfeljebb új dal születhet, de új élet már nem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/08 52-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10240