KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/július
MAGYAR MŰHELY
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Stőhr Lóránt: Széthulló kisvilágok sodrában Tolnai Szabolcs
• Szalkai Réka: Belső késztetésből Beszélgetés Tolnai Szabolccsal
• Hirsch Tibor: Múltunk a nyereg alatt Magyar film, magyar idő – 3. rész
• Soós Tamás Dénes: A belső kép Beszélgetés Nagy András operatőrrel
• Varga Zoltán: Macskaszem és párducmosoly Magyar animáció: A nyalintás nesze; Love
NŐI SZEREPEK
• Vajda Judit: Párosával a pokolba Kelly Reichardt
• Pernecker Dávid: A nő is ember Paul Feig hősnői
• Tüske Zsuzsanna: Nők a keverőpult mögött Pénzes cápa
MACSÓ MITOLÓGIA
• Szabó Ádám: Istenek hajnala Nicolas Winding Refn és a heroizmus
• Dunai Tamás: Comic noir Shane Black buddy-filmjei
KÍNAI SÁRKÁNYOK
• Vincze Teréz: Tér, idő, nosztalgia Tsai Ming-liang meditációi
• Varró Attila: Égi törzsek Az új kínai film
• Baski Sándor: Beszivárog a valóság Udine
FESZTIVÁL
• Gyenge Zsolt: Szalmaláng vagy erdőtűz? Cannes
• Buglya Zsófia: Önismereti leckék Graz / Linz
FILMZENE
• Géczi Zoltán: A herceg hagyatéka Prince (1958-2016)
VIDEÓJÁTÉK
• Herpai Gergely: Orkazmus a multiplexben Warcraft
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Jób a lakóparkban Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak
• Kovács Kata: Kertvárosi átlag Hannes Holm: Az ember, akit Ovénak hívnak
KRITIKA
• Jankovics Márton: Feszített víztükör A Bigger Splash
• Árva Márton: Kulcsra zárt szobák A klán
• Horeczky Krisztina: Látszani kell Nőügyek
MOZI
• Gyenge Zsolt: Neon démon
• Forgács Nóra Kinga: A hegedűtanár
• Nevelős Zoltán: Emlékezz!
• Varga Zoltán: Alice Tükörországban
• Szatmári Zsófia: Életem nagy szerelme
• Hegedüs Márk Sebestyén: Démonok között 2.
• Andorka György: Szemfényvesztők 2.
• Kránicz Bence: Tini Nindzsa Teknőcök: Elő az árnyékból
• Sepsi László: X-Men: Apokalipszis
• Alföldi Nóra: Mielőtt megismertelek
• Varró Attila: A modell
DVD
• Pápai Zsolt: Annie Hall / Manhattan
• Gelencsér Gábor: Szegénylegények
• Soós Tamás Dénes: A program: Egy legenda bukása
• Benke Attila: Nyugaton a helyzet változatlan
• Géczi Zoltán: A sas és a sárkány
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Paál István

 

Megvallom, némi bizalmatlansággal és néhány sikerületlen kísérlet emlékével ültem a filmvászon elé. Oly sokszor kellett már feszélyezetten végignéznem, amint gyerekszereplőkre – életkori sajátosságaik ellenében – felnőtt szemléletet s felnőtt színészvezetést erőszakolnak, és olyannyira sajnáltam annak idején, hogy Brook filmvállalkozása a Legyek urával – épp az előbb említettek miatt is – alatta maradt a könyv filozofikumának... Jeles filmje azonban az első pillanattól fokozatosan magával ragadott, és mindvégig nagy hatással volt rám.

Az Angyali üdvözletnek esztétikai alaprétege a pubertásközeli gyermekek személyisége és közösségi létformája. Mindjárt az első jelenetekben, a bibliai keretjáték naiv, gyermeki(!) misztériumában evidenciának érezhettük a gyerekszereplők jelenlétét. Saját Tragédia-rendezői munkám idején, emlékszem, kifejezetten zavart a paradicsomi színben, hogy az eredendő bűn előtti állapotban felnőttek szájából hallom az (így hihetetlenül) ártatlan szavakat. A gyermeki jelenlét a továbbiakban is indokolt; erről később.

Az Angyali üdvözlet Madách vállalkozásához hűen az ember múltjának legendáját próbálja újrateremteni, s így az egyes konkrét történelmi színek legendaszerűen megemelkednek. (E koncepciót kitűnően szolgálja a díszletek, jelmezek, kellékek fantáziadús egysége, amely a közel- és távolkeleti képi kultúrára emlékeztet engem.) A régmúltból a film Athént és Bizáncot emeli ki, amelyekből Ádám teljes csalódással lép tovább; e választással Jeles pontosan jelzi, hogy művében Madách tragikus történelemszemléletét fogalmazza újra, mégpedig oly módon, hogy a huszadik század apokalipszis-élményével ötvözi egybe. Az Athén-Bizánc „blokk” után Prága és Párizs mintegy a londoni színt készíti elő, amely már a közelmúlt és a jelen kérdéseivel foglalkozik. Ez a „meghosszabbított” londoni szín a maga látomásos kompozíciójával, a napjainkig épített haláltánc-jelenetsorával jobban transzponálja Madách vízióit, jövőtől való szorongását, mintha a rendező mechanikusan követné a Falanszter, az Úr, az eszkimó szín szövegeit, óhatatlanul is valamely „sci-fis” bűvészkedéssel.

Jeles mindvégig szarkasztikus, ironikus modorban fogalmaz, de legkíméletlenebb gesztusai is egy mélyen humanista felfogás rendszerébe illeszkednek. Egyrészt az a tény, hogy a gyermeki-paradicsomi tisztaságát elvesztett felnőtt világ kínjait éppen gyermekek játsszák el – a gyermekvilág szokásaival, ötleteivel, játékaival –, belső konfliktus feszültségét hordja magában: minden nézőnek szembesülnie kell egykori gyermekönmagával, miközben nemének történelmével is számot vet. Másrészt külön elemzést érdemelne, ahogyan Jeles az emberi test szentségét, tabujellegét egy pillanatra sem sértve ábrázolja s alkalmazza a gyermektest megnyilvánulásait. Így elmondhatjuk, hogy az Angyali üdvözlet gondolati és érzéki síkon egyaránt a pusztulással szembeni ellenállóképességünket erősíti.

Némi tanácstalanságot az egyébként kitűnően játszó szereplők szövegmondása, artikulációjának monotóniája és csekély érzelmi motivációja keltett bennem. Lehet, hogy ez a kis moduláció kényszermegoldás (a gyerekek dikciós képességei szülték), lehet, hogy az alaphangulat félálomban-tartásának eszköze; akár így, akár úgy, a szövegmondás (s főként a film első harmadában a túlzottan epikus cselekményvezetés) ritmusának dinamikusabb kezelésére lett volna szükség.

A képi világ izgalmára utáltam már, de – azt hiszem – itt többről van szó, mint stílusleleményről. Ha a szcenikai megoldásokkal Márta István zenéjét s hangeffektusait, Kardos Sándor operatőri munkáját együtt értékeljük, akkor archaikus (és természeti) hatások, valamint neoavantgarde eszközök termékeny harmóniáját figyelhetjük meg. És ennek a találkozásnak nem csupán a Tragédia élővé varázsolását tekintve, hanem a magyar filmművészet egészére nézve is jelentősége van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6320