KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/szeptember
KIAROSTAMI
• Vincze Teréz: Az elrejtve megmutatás művészete Abbas Kiarostami (1940-2016)
• Barkóczi Janka: Sem kelet, sem nyugat Kiarostami és A cseresznye íze – 1. rész
MAGYAR MŰHELY
• Gelencsér Gábor: Témák és variációk Jancsó korszakai
• Szalkai Réka: „Lendületből akartuk megcsinálni” Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
• Soós Tamás Dénes: „Egyszer csak megérti, min is nevetett” Beszélgetés Gigor Attilával
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Az abszurd hős születése A film noir műfaji családfája – 1. rész
ÚJ-HOLLYWOOD
• Varga Zoltán: Egyetlen lövés Michael Cimino vadászai
• Benke Attila: Neonfény és sikermítosz Az újraálmodott amerikai álom
• Varró Attila: A rendszerváltás képei Videó-forradalom és fantasztikum
VILÁGŰRFILMEK
• Andorka György: Végtelenre nyíló falak Star Trek-széria
• Lichter Péter: Etűdök szupernovára Az avantgárd film és a sci-fi
• Sepsi László: Csoda a sztyeppén Pavel Parkhomenko: Gagarin
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Hazai pályán Karlovy Vary
• Nagy V. Gergő: Ezek a fújtató fiúk Sehenswert/Szemrevaló
FILM / REGÉNY
• Tüske Zsuzsanna: Szerzőóriás Roald Dahl: Szofi és a HABÓ
• Kránicz Bence: Az álmok mérnöke Steven Spielberg: A barátságos óriás
KRITIKA
• Jankovics Márton: Cirkuszt a népnek Ben-Hur
• Varró Attila: Ki az erdőméhből Elliott, a sárkány
• Teszár Dávid: Szent a palacsintázóban A remény receptje
MOZI
• Vincze Teréz: Florence – A tökéletlen hang
• Vajda Judit: Amikor kialszik a fény
• Huber Zoltán: Jason Bourne
• Soós Tamás: Ütközés
• Baski Sándor: Szexkemping
• Forgács Nóra Judit: Mondd ki, hogy uborka
• Kovács Kata: Rossz anyák
• Kránicz Bence: Suicide Squad – Öngyilkos osztag
• Varró Attila: Haverok fegyverben
• Simor Eszter: Idegpálya
DVD
• Soós Tamás Dénes: Varga Ágota dokumentumfilmjei
• Gelencsér Gábor: Te, rongyos élet!...
• Soós Tamás Dénes: Roger Waters: A fal
• Pápai Zsolt: A tinilány naplója
• Benke Attila: Az élet ára
• Pápai Zsolt: Sérülés
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

1895–1995

Hevesy Iván kötetéről

Hallgat a mély

Kömlődi Ferenc

Hevesy könyvének újrakiadása két szempontból is rendkívül fontos: egyrészt (noha a szerző a hatvanas évek közepéig át meg átdolgozta) hiteles kordokumentum, másrészt tudományos (de tudálékos szőrszálhasogatástól mentes) elemzés az 1929-ben „elbukó” némafilmről.

Hevesy elutasítja a hangosfilmet: a kimondott szó nyelvi (és irodalmi) béklyókba veri az univerzális mozgóképet. „A hang megsemmisíti a csend gyönyörű szépségét, a beszédnél sokkalta kifejezőbb ősi pantomimet, az egyetemes művészetet, melyet kínai és indiai gyerekek egyaránt értenek” – nyilatkozta 1928-ban a szerző kedvence, Chaplin. Hevesy osztja ezt a nézetet: a Modern időkkel a némafilmkorszak végérvényesen lezárult, és a diadalmas hangosfilm egyértelmű minőségi romlást eredményez. Visszatérést a színpadi formákhoz. Holott a Lumière-fivérek elindította új művészet pontosan e formák fokozatos megszüntetésével, s helyettük tiszta filmes kifejezőeszközökkel (plántípusok, montázs) léphette át „őskorát (18951903) és hőskorát (1905-1914)”. A teatralitás háttérbeszorulása és az önálló filmnyelv kialakulása egy másik irodalmi forma, a lényegesen dinamikusabb (s ezáltal filmszerűbb) „filmregény” virágzásához vezetett. Ugyanakkor az irodalmiasság szívós jelenlétének legékesebb bizonyítéka a „képközi felírások” elburjánzása. Hevesy élénken tiltakozott ez utóbbiak mindent leegyszerűsítő, szájbarágó és – ami a legfontosabb – filmszerűtlen alkalmazása ellen. A „stílustisztaság” kizárólag vizuális úton érhető el, minden idegen elem az esztétikai kvalitás és a gördülékeny dramaturgia rovására megy. Az igazi filmműfaj az egymást szisztematikus elrendezettségben váltogató és („képközi felírások” nélkül) magyarázó mozgóképek önálló, egyéb művészeti hatásoktól független produktuma, az ami szavakkal ki nem fejezhető, hangjegyekbe nem önthető: „a filmművészet legédesebb gyermeke”, a burleszk, továbbá „az epikus-realisztikus tisztafilm” (Murnau: Az utolsó ember). Sokkal inkább, mint a stilizációs törekvésekkel irreális világot teremtő, expresszionista Dr. Caligari vagy a konstruktivista Aelita. Hiszen „a Dr. Caligari, noha nagyon is filmszerű remekmű volt, nem szerves, ösztönző fejlődés eredményeként állott elő, hanem részben idegen, képzőművészeti és irodalmi hatásra, részben pedig, mint egyéni kísérlet, egyéni zsenialitás gyümölcse.” A „tiszta filmstílus” megteremtését célzó kísérletek közé sorolandó még a filmhíradóból és az „utazási filmből” kinövő „mese nélküli”, Ruttmann, Kirszanov és Dziga Vertov fémjelezte nagyvárosi szimfónia. Akárcsak a „rajzos film”, és annak Viking Eggeling és Fernand Légen megteremtette absztrakt változata.

Hevesy könyve a műértő szemtanú beszámolója, személyes vallomás egy tovatűnt világról. Stílusa helyenként régies, ma már nem használt szakkifejezésekkel (is) dolgozik. Még ha néha vitába is bocsátkozhatnánk egy-egy megállapításával, ne feledjük: egy műalkotás történelmi távlatú értékelése (vagy elutasítása) annak kortársi elemzésénél lényegesen egyszerűbb. Mindazonáltal a könyv 1994-ben is időtálló, maradandó művészettörténeti tételek (szerfelett olvasmányos) hordozója. Mind a meddő filológiai okoskodást, mind a bombasztikus szenzációhajhászást elkerüli. Sőt, ez utóbbinál mi sem áll távolabb tőle, s talán ebben gyökerezik néhány téves következtetése. Ilyen például a hollywoodi sztárszisztémának és üzletcentrikusságnak (a burleszket leszámítva) az amerikai filmművészet egészével történő azonosítása. Nem ismeri fel Greta Garbo „istennői” természetét, és Lillian Gishről is csak futólag tesz említést. Ez annál is meglepőbb, mivelhogy a második részben (az első a film „őskora és hőskora”) elemzett nemzeti filmgyártások kapcsán a színészi játékról is pontos és tárgyilagos képet ad. (Legkiemelkedőbbet a német színészekről.) Griffith forradalmi jelentőségére sem érzett rá: az európai „magaskultúra” fényében Hollywood csak filmkacatokat nagyüzemben gyártó „hülyék paradicsoma” lehet. Ugyanakkor a burleszkről írt fejezet nemcsak a magyar, de az egyetemes filmszakirodalom remekei közé sorolandó: Chaplin és Buster Keaton, a „balga szent” megelevenednek a könyv lapjain. Remekbeszabottak az Ernst Lubitschot méltató sorok is. Akár a német némafilm értékelő elemzése, bár Fritz Lang esetében a szerző nagyot tévedett: hatásvadász, közepes tehetségű rendezőnek tartotta. Mai szemmel nézve az Eizenstein-Pudovkin összehasonlítás végkövetkeztetése is vitatható. És az íriszt sem Abel Gance, hanem Griffith honosította meg a filmgrammatikában... E néhány kritikus megjegyzés azonban semmit sem von le Hevesy művének (maradandó) értékéből: az olvasó a magyar nyelven hozzáférhető szakirodalom egyik alapkötetét tartja kezében.

 

HEVESY IVÁN: A NÉMAFILM EGYETEMES TÖRTÉNETE. MAGYAR FILMINTÉZET, BUDAPEST, 1993.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1040