Kísérleti moziFound footage filmekA képguberáló magányaLichter Péter
A talált filmből, a képszemétből is lehet remekművet készíteni.
Amikor a finanszírozásról van szó, a
kísérleti filmek a radikálisan öntörvényű fogalmazásmódjuk miatt nehéz
helyzetben vannak: a játékfilmek költséges stábjait csak kivételes esetekben
engedhetik meg maguknak. Ezért is váltak az elmúlt évtizedekben elterjedté az
úgynevezett found footage filmek,
vagyis a talált, korábban mások által leforgatott felvételekből összevágott
avantgárd munkák. Ebben a formában tud igazán tisztán megvalósulni az
experimentális film személyessége és egyszemélyessége, ugyanis az esetek
többségében a found footage filmeket a vágó, azaz maga a filmművész egyedül
készíti.
Fontos még az elején hangsúlyozni, hogy az
itt tárgyalt alkotások nem azonosak a Blair
Witch Projecttel népszerűvé vált found footage filmekkel, habár a
terminológia azonos. Az előbbi esetében ténylegesen talált, újrahasznosított
nyersanyagról beszélünk, az utóbbiban pedig az áldokumentumfilmek egy erősen
önreflektív típusáról van szó, a „találtság” itt kreált.
Az
internetről tulajdonképpen végtelen mennyiségben letölthető mozgóképek és a
könnyen megtanulható utómunka-szoftverek révén a found footage film nem csak az
avantgárd, hanem a világhálóra feltöltött videók egyik legdominánsabb típusa
lett, az elmúlt években egyfajta népművészetté nőtte ki magát. A különböző
filmek hasonló részleteiből összevágott super
cut-ok és parodisztikus remixek akár több milliós kattintást is
produkálhatnak, de a filmnyelvi elemzésekre specializálódott, már komoly
elméleti hátteret igénylő videóesszék is nagyon felkapottak lettek: ezek mind a
found footage filmek népszerű leágazásai. Az avantgárdhoz sorolható, kevésbé
ismert példák persze sokkal komplexebb és izgalmasabb filmnyelvi
bűvészmutatványokkal kecsegtetnek.
A found footage film egyik legfontosabb
előfutárának Marcel Duchamp-t tekintik, aki a ready made-jeivel banális
használati tárgyakat (palackszárító, hólapát, piszoár) alakított műalkotássá,
pusztán a múzeumi kontextusba helyezés egyszerű, ám provokatív gesztusával.
Duchamp ikonikus festményével, a
L.H.O.O.Q.-val pedig Da Vinci Mona Lisájára festett bajuszt. A dadaizmus
felforgató, ironikus attitűdje és a különböző alapanyagok asszociatív
összepárosításából születő képek – mint például Kurt Schwitters kollázsai – a
found footage film montázselvének alapjai.
Az egyik első, teljes egészében talált
nyersanyagok újravágásából született avantgárd film az amerikai szürrealizmus
kiemelkedő alakjához, Joseph Cornellhez (1903-1972) köthető. Az 1936-ban
készített Rose Hobart egy korabeli
kalandfilm, az East of Borneo felvételeiből
lett újravágva, úgy, hogy Cornell csak azokat a snitteket használta, amelyeken
a film hősnője, Rose Hobart szerepelt. Ezzel a felettébb szimpla ötlettel a
művész mozgóképes emlékművet, filmből faragott szobrot állított a sztárnak,
csak lekaparta a hordozóról a felesleget. Cornell bizarr remekművében már jól
kivehetően megjelenik az avantgárd és a hollywoodi filmgyártás közötti
ellentmondásos kapcsolat, ami a legtöbb found footage filmet áthatja: egyrészt
az ironikus, sőt gyakran szatirikus médiumkritika, másrészt az álomgyár
ikonjait fetisizáló rajongás.
Az irányzat megkerülhetetlen klasszikusának
számít Bruce Conner (1933-2008), aki nem csak avantgárd filmesként, hanem
szobrászként és grafikusként is magasan jegyzett volt. Az 1958-ban készített
tizenkét perces A Movie a legtöbbet
hivatkozott found footage munka, az avantgárd filmtörténet egyik alapja. Conner
első filmjében különböző műfajú felvételeket vágott egymásra: western felesel a
híradó felvételekkel, erotikus film a háborús filmmel. Az A Movie precízen megkomponált asszociációs lánc, gyorsabb és
lassabb tételekkel, tele humorral, játékos gegekkel. Conner a film során
többször ismételve bevágja a villogó főcímet, amivel a kreáltságot, a film
filmségét hangsúlyozza. Ez a szinte agresszív önreflexivitás korábban nem csak
az avantgárd filmből, hanem a művészfilmekből is teljesen hiányzott. Izgalmas,
hogyan vált a filmtörténetben kanonizált avantgárd film is found footage
alapanyaggá: egy fiatal művész, Jennifer Proctor képről képre újraszerkesztette
Conner filmjét, úgy, hogy a snitteket a Youtube-ról letöltött attrakciós
pillanatokkal helyettesítette. Bruce Conner később több jelentős found footage
filmet készített, ezek közül az 1967-es Report
a legizgalmasabb: a Kennedy-gyilkosság híradófelvételeiből, rádiózajokból
és képhibákból készített absztrakt politikai esszéfilmet, amivel megalapozta a
dokumentarista indíttatású, társadalmilag érzékeny found footage film
csoportját. Manapság Jesse McLean és Jean-Gabriel Périot készít hasonlóan
kritikus társadalmi látleleteket az internetről reciklált képekből.
A found footage filmek egyik legmarkánsabb
jellegzetessége a már korábban említett önreflexív attitűd. A rideg filmnyelvi
analízis az amerikai strukturalista irányzat alkotóival (Michael Snow, Hollis
Frampton, Paul Sharits) jelent meg a hatvanas évek végén, ami értelemszerűen a
talált nyersanyagból építkező munkákban öröklődőtt tovább a leglátványosabban.
Ken Jacobs 1969-es műve a legradikálisabb ezek közül: a Tom, Tom, the Piper’s
Son egy azonos című egytekercses némafilm képeit bontja darabjaira, más-más
részletet kiemelve ismétli a jelenetet másfél órán keresztül. (Hasonló
filmnyelvi önelemzést találunk Bódy és Erdély filmjeiben.)
A strukturalizmus antiromantikus és
analitikus hozzáállása nem feltétlenül feszíti a nézői tűrőképesség határait,
gyakran kimondottan szórakoztató művekre lehet bukkanni. Az avantgárd filmes
nagyhatalomnak számító Ausztria egy sor olyan művészt adott a világnak, akik a
found footage film analatikus szemléletét a csúcsra járatták. A
nyolcvanas-kilencvenes években induló generációból Martin Arnold és Peter
Tscherkassky tartozik az élbolyba: hollywoodi műfaji filmek újrahasznosított
képeiből megdöbbentő erejű alkotásokat készítettek. Arnold 1993-as Passage à
l’Acte című filmje a Gregory Peck főszereplésével készült Ne bántsátok a
feketerigót egyik rövid jelenetét bontja alig egy másodpercperces
ismétlődésekbe, loopokba, amivel a hip-hop remixek ritmusát idéző bizarr
mozgásszekvenciát teremt. Tscherkassky az elmúlt évtizedek legjelentősebb
kísérleti filmjét pedig egy nyolcvanas évekbeli horror jelenetének
újrahasznosításával alkotta meg: az Outer Space a villogó absztrakcióig
fokozza a kép lebontását, folyamatosan feleselve és reflektálva a felhasznált
természetfeletti horror eredetijére. Tscherkassky filmje szórakoztató
műfajelméleti bűvészmutatványként látványos montázsattrakcióba csomagolja a
filmnyelvi vizsgálódást. Az osztrák avantgárd fiatalabb tagjai közül Johann
Lurf és Norbert Pfaffenbichler készít figyelemre méltó műveket. Lurf egyperces
filmje, a The quick brown fox jumps over the lazy dog pulzáló
katalogusként modellezi kicsiben a hollywoodi képdöminget, Pfaffenbichler Conference
című alkotása pedig a játékfilmek Hitler-ábrázolásának állít ironikus emléket.
A tengerentúli avantgárd szintér
legfiatalabb, 70-es, 80-as években született generációja jellemzően talált
nyersanyagokból dolgozik. A már említett Jesse McLean mellett Michael Robinson
is a populáris kultúra jelentős archeológusa: filmjeivel és installációival a
80-as, 90-es évek TV-sorozatait, videóklipjeit és számítógépes játékait
alakítja át egészen sajátságos egyveleggé. A Light is Waiting egy sitcom érintetlenül hagyott, bájos jelenetével
indít, amit egy ponton brutális villogással szürreális kollázzsá alakít. LJ
Frezza hasonlóan szatirikus éllel fordítja ki Nothing című filmjével a nyolcvanas évek végén futó Seinfeld sorozat képeit: a sitcom
jellegzetes megalapozó beállításait megtartva, üres tablót vonultat fel
szobákról, épületek homlokzatáról és lakásokról, mindezt a szereplők nélkül. A
tömegkultúra gúnyos kritikájaként és a sorozat rajongó bálványozásaként is
értelmezhető film a játékos alapkoncepcióval teremt feszültséget. A found
footage-ra gyakran jellemző feketehumor jelenik meg Bryan Boyce Walt Disney’s Taxi Driver című groteszk
gyöngyszemében is, ahol De Niro szociopata karakterét Disney cukormázas figurái
és negédes világa veszi körbe.
A reciklált felvételek felhasználásának másik
jellemző irányvonala a lírai, absztraktabb fogalmazásmód: az amerikai Bill
Morrison ősrégi, csaknem teljesen elpusztult filmtekercseket tölt meg élettel
hipnotikus filmjeiben. Hetven perces, zenére komponált montázsfilmjével (Decasia) a celluloid rohadását emelte
absztrakt remekművé. A kanadai Scott Fitzpatrick Immortal Cats #1 című filmjével egy Youtube-ról letöltött macskás
videót másolt át kockáról kockára 35 mm-es celluloidszalagra, raszteres,
expresszionista képjátékot varázsolva az eredeti nyersanyagból: az internet
képszemete a filmszalag szentélyében halhatatlanná vált. Hasonló mód a holland
Michael Fleming őrült tempójú montázsrohanást vágott össze reklámfilmek
celluloidfoszlányaiból a The Rapture
című munkájában, eksztatikus hatása Robert Breer hatvanas évekbeli
kollázsfilmjeit idézi.
A sort bőven lehetne még tovább folytatni, a
kortárs kísérleti film szövevényes színtere jó pár remekművel szolgál. A found
footage filmek szórakoztató és inspiráló műremekei arra a banális tényre
irányítják figyelmünket, hogy még a filmtörténet kukájának legfélreesőbb
sarkában sincs értéktelen, vagy használhatatlan kacat.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 109 átlag: 5.08 |
 |
|
