HatársávÉletre kelt (film) kísérletekTér-iszonySzalay Dorottya
A két világháború közti avantgárd film a Magyar Nemzeti Galériában.
2003-ban Michael Snow, a kanadai
experimentális film fenegyereke 15 perces digitális klónná sorvasztotta
1967-es, kultikus, strukturalista filmjét (Wavelenght).
Az avantgárd mozgókép mérföldköveként aposztrofált 45 perces zoomolás képeit
egymásra fotografálva visszaöklendező, új anyagnak Snow az alábbi címet adta: Wavelength for Those Who Don’t Have the Time
(Wavelenght azoknak, akiknek nincs idejük).
A képzőművészként is elismert, így a művészeti ágak és azokhoz kapcsolódó
fórumok között tolmácsként lavírozó Snow direkt (ön)csonkítása az avantgárd film
21. századi helyi értékének kijelölésére tett kísérlet, és a percepció
radikális átalakulására adott kényszerű válaszüzenet. Snow értelmezésében a
digitális kor megváltozott körülményeivel az analitikus, terjedelmes, azaz
klasszikus (analóg) filmkísérletek ideje lejárni látszik. A filmkockák
koncentrált és komótos ízlelgetését igénylő mozgóképek a white cube steril
fényárjában elrévedező szemlélődésre serkentő kiállítási tárgyakként
reinkarnálódva éppen esszenciájuktól, hatásmechanizmusuk eredőjétől fosztatnak
meg. Ugyan nem szándékosan, de a Magyar Nemzeti Galéria időszaki kiállítása
pontosan ugyanezt a kijózanító végkövetkeztetést kommunikálja.
Életre kelt (film)kísérletek. Az avantgárd
első mozija – ezt a címet viseli az MNG-ben
a Dada és szürrealizmus tárlattal
párhuzamosan futó, és ahhoz részben kapcsolódó mozgóképes (?) kiállítás. A
csalódások elkerülése végett, és a kurátori (Orosz Márton) lelemény
felismeréséhez azonban érdemes másodszorra is nekiveselkedni a megjelölésnek.
Észre kell venni, hogy egyrészt a film szó zárójelben van, másrészt, hogy az avantgárd első mozija – így utólag
egyértelműen – a századelő avantgárd művészeinek filmes szárnypróbálgatásait
takarja, ami ez esetben nem feltétlenül jelent egyet a későbbi avantgárd, avagy
a már-már kötelezően non-narratív filmmel. A magyar repertoárt végigböngészve
legalábbis semmiképpen. Másodlagos, pesszimista interpretáció-lehetőségként
persze felmerülhetne, hogy „mindössze” az avantgárd (underground,
experimentális) film definíciós útvesztőjének egy újabb állomásáról van szó, ha
a monitorokon futó, külföldi kísérleti munkák nem éppen a valamennyi ítész
által ismert és elismert avantgárd filmekből kerültek volna ki. Kétségtelen,
hogy Orosz Márton tökéletes tisztában van az avantgárd film múltjával és
jelenével, mind hazai, mind külföldi viszonylatban.
A
kiállítás elvitathatatlan erénye, hogy nemzetközi kontextusba helyezi a magyar
munkákat, mely attitűd rendre hiányzik a hazai avantgárd filmes diskurzusból. A
két világháború között kibontakozó, első „filmavantgárd” emblematikus
alkotásainak bemutatását vállalja, ahogy az ismertető szöveg jegyzi: „sajátos magyar nézőpontból”. Egészen
konkrétan arról az időszakról van szó, melyet az experimentális filmtörténet
összefoglalóan európai avantgárdként (EAG) jegyez (bővebben: Edward S. Small: Direct Theory. Experimental Film/Video As A
Major Genre – 1994). A megjelölés azokat a húszas években készült mozgóképes
kísérleteket takarja, amik a kor dadaista, futurista, szürrealista vagy épp
kubista képzőművészeti termékeinek filmes kiterjesztéseként funkcionáltak. A
narratív struktúrával bíró irodalom helyett tehát az alkotás hagyományos formái
ellen fellépő képzőművészet hatása dominált a filmekben, melyeknek
összművészeti, helyenként egyenesen interdiszciplináris jellege a kreáció
határainak kitágítását jelezte. Így kerültek közös nevezőre a nyugat-európai
avantgárd sztárművészei (Salvador Dalí, Hans Richter, Viking Eggeling, Man Ray,
Fernand Léger, Heinrich Brocksieper) a magyar avantgárd (Gyarmathy Tihamér,
Bortnyik Sándor, Moholy-Nagy László, Vajda Lajos, Kassák Lajos, Gerő György),
illetve a kelet-európai és orosz avantgárd (Mieczysław Szczuka, Jalu Kurek,
Radojica ®ivanović Noe) kulcsfiguráival.
Ha a
látogató többek között a magyar-külföldi kapcsolatokat is felfedő információs
füleket (Lásd: Bándy-Eggeling) figyelmen kívül hagyva csak a bemutatott
filmekre koncentrál, igen féloldalas összképpel távozik. A magyar avantgárd
filmes felhozatalban ugyanis számos olyan darab szerepel, ami még hunyorítva is
inkább a klasszikus, történetmesélős filmek sorát gyarapítja
(Ivanov-Szazonov-Balázs: Tolvaj,
1934; Berényi Róbert (nem 100%-ig bizonyított, hogy ő a szerző): Pálcika vitéz, 1929; Lénárd Endre: A Föld halála, 1933; Metzner Ernő: Rendőrségi jelentés. Rajtaütés, 1928),
mely benyomást a nemzetközi, egyértelműen nem-narratív, kísérleti filmes
repertoár mellérendelése csak tovább fokozza. Pedig a kiállítás minden egyes
eleme okkal van ott, ahol. Az itt listázott és a tárlat további darabjai
kapcsán felmerülő bizonytalanságokat is nagyrészt tisztázza Orosz Márton az
avantgárd animációs film magyar vonatkozású kapcsolatait felfejtő, remekbe
szabott írása (Futurista filmutópiák – Az
avantgárd animációs film magyar vonatkozású kapcsolatai – Magyar Műhely
2010/1.), ami afféle kötelező olvasmány a kiállítás helyes (?) értelmezéséhez
(Az Orosz szövegében nem vizsgált kapcsolatokat a Peternák Miklós szerkesztette
1991-es F.I.L.M. Az avant-gárd film
története és dokumentumai kötet tisztázta). A kirakós
játék mintájára működő vagy házi feladatot generáló tárlatokkal alapvetően
nincs semmi baj, sőt a privát kutatásra ösztönző szemlék gyakran a
legemlékezetesebbek! A probléma ott van, hogy a szóban forgó tárlat
installációja teljes mértékben ellehetetleníti a bemutatott művek élvezetét,
így a mélyebb interpretációra való igény fel sem merül.
2011-ben
a Cambridge-i Egyetem művészeti, humán- és társadalomtudományi kutatóközpontja
(CRASSH) három napos konferenciát szánt a mozgókép intézményeinek, a mozi és a
múzeum 21. századi kapcsolatának analízisére, melyen az Egyesült Államok,
Kanada, Új-Zéland és Európa számos országának delegáltjai, film- és
művészettörténészek, építészek osztották meg szakvéleményüket a témában. Több,
a szimpóziumon elhangzott értekezés is hangsúlyozta, hogy hiába lettek a
múzeumok a kísérleti film befogadó terei, a galériák és az avantgárd film
viszonyában a mai napig egyfajta menekülttábor jelleg dominál, azaz a „megmentett”
filmek természetes környezetükről lemondva kénytelenek a múzeum hagyományos
terébe illeszkedni. A statikus kiállítási tárgyak mellé rendelve az
elszigetelt, sötét vetítőterembe szánt mozgóképek éppen lényegüket, a lelküket
veszítik el. A probléma részleges feloldására több kiállítótér (hazai
viszonylatban a Ludwig Múzeum és a Műcsarnok) is elszeparált black box-okat
alakít ki a filmek vetítésére, hogy ha nem is az összes, a kiállításon szereplő
mozgókép, de azoknak legalább egy része élvezhető legyen.
A
Magyar Nemzeti Galéria filmes kiállításán azonban nemhogy vetítő kapszulák, de
székek sincsenek. (Mindössze a tárlat központi elemeként szereplő Béla című film érdemelt ki egy nagyobb
puffot). Hiába büszkélkedik a tárlat bemutatkozó szövege 150 percnyi mozgóképes
anyaggal, ha ezt állva, legfeljebb a táskájába kapaszkodva kénytelen
végigszenvedni a néző. Gerő György filmjéhez le lehet ülni, már ha jókor
érkezik a látogató. A hagyományos vetítőgéppel, celluloidon pörgetett filmet
ugyanis csak akkor vetíti le a kivezényelt úriember, ha „elegen vannak a
teremben”. A projekcióhoz szükséges, konstans félhomály pedig a terem többi
kiállított tárgyát fosztja meg informatív minőségétől. A tárlat tehát nemhogy
kedvet nem csinál az avantgárd film cseppenként való ízlelgetéséhez, de
egyenesen elüldözi a betévedőket. Többszörös akadályrendszert épít az eleve
marginális pozícióval bíró alkotások elé így csak a bennfentesek számára
biztosít érdemi hozzáférést.
A tárlat
tartalma bizonyítja, hogy semmiképpen sem dilettantizmusról van szó. A
kiállítás a rosszul (valószínűleg kényszermegoldásból) választott tér okán
viszont a szemlélődést támogatja az elmélyedéssel szemben, mely utóbbi pedig a
szerepeltetett művek alapszükséglete. Ebben a formában a tárlat csak az
avantgárd film és a kiállítótér közti negatív feszültséget és az experimentális
filmtől való idegenkedést fokozza. Életre
kelt (film)kísérletek helyett monitorokba szorított, feszengő
mozgókép-töredékek, avagy „két háború közti avantgárd film azoknak, akiknek
nincs ideje.”
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 132 átlag: 5.48 |
|
|