KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/október
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Felejtés-kurzusok 1956 utóélete
• Gervai András: Új (jég)korszak hajnala Megtorlás a filmszakmában
• Murai András: Történelem-puzzle Archív és fiktív
• Kelecsényi László: „Egy kis cigaretta, valódi finom” Herskó János: Párbeszéd
KULTÚRÁK ÉS HATÁROK
• Pintér Judit: Két világ között Gianfranco Rosi: Tűz a tengeren
• Schreiber András: Vendégmunkások mozija Török-német 2.0
• Barkóczi Janka: Sem kelet, sem nyugat Kiarostami és A cseresznye íze – 2. rész
• Varró Attila: Kényszerbehatolás Inváziós horror
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Temetési csokrok A film noir műfaji családfája – 2. rész
JIRI MENZEL
• Harmat György: Mesés férfiak, nők a hőskorból Menzel mozija
MOZI VS. DIGITÁLIA
• Földényi F. László: Mozitemető Filmszínháztól okostelefonig
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Közeledik valami véres John Carpenter filmzenéi
KÖNYV
• Varga Balázs: Tünetek és diagnózisok Győri Zsolt: Szerzők, filmek, kritikai-klinikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Hajrá Hitler! Timur Vermes: Nézd ki van itt
• Kovács Bálint: A szívünk mélyén megbúvó nácizmus David Wnendt: Nézd, ki van itt
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Tévedés áldozata Aznap éjjel
• Pernecker Dávid: Elvarázsol a múlt Stranger Things
KRITIKA
• Bilsiczky Balázs: Belsőfilm Ernelláék Farkaséknál
• Varga Zoltán: Panelsikoly Balkon
• Tüske Zsuzsanna: Hamlet, az életrevaló Jutalomjáték
• Baski Sándor: Játszani is engedd Toni Erdmann
MOZI
• Baski Sándor: Mérges Buddha
• Nagy V. Gergő: 24 hét
• Kovács Kata: Határtalan szerelem
• Varró Attila: Bridget Jones babát vár
• Sepsi László: Mestergyilkos: Feltámadás
• Benke Attila: Sully – Csoda a Hudson folyón
• Csiger Ádám: Titkok és vallomások
• Huber Zoltán: Az utolsó király
• Varga Zoltán: Kilenc élet
• Kránicz Bence: Virsliparti
DVD
• Lakatos Gabriella: Halálos tavasz
• Varga Zoltán: Vili, a veréb
• Soós Tamás Dénes: Mr. Holmes
• Benke Attila: A boszorkány
• Kránicz Bence: Batman: Gyilkos tréfa
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Hubay Miklós

 

A millenizmus világvége-hangulatát, úgy látszik, ezen az ezredvégen sem kerülhetjük el: az emberiség további léte, jövendője fölött megjelent egy kérdőjel. S ha, tudjuk, ezelőtt ezer évvel a kétség, a riadalom babonákból született, most, látnunk kell, ennek konkrét alapja is van. A tudomány és technika mai művelői minden korábbi nagyságrendet meghaladó veszedelmet hívtak elő, hasonlatosat ahhoz, amit Madách már a Tragédia első színében jelez, Luciferrel szólva: Az ember ezt – tudniillik az anyag végső titkait – ha egykor ellesi, / Vegykonyhájában szintén megteszi... De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra, s amit az eszkimó színben ugyancsak Luciferrel így fogalmaz meg: A tudomány nem győzött végzetén. Madách a tudomány e csődjét a teremtés pillanatától fogva általános veszélyként érzékeli, s így szorongása a Tragédia koncepciójának szerves része. Nem véletlen, hogy az olvasó/néző éppen napjainkban vált oly fogékonnyá Madách művének erre a szellemi vonulatára: indokolt érzés egy létében fenyegetett világban....Vége a komédiának! – kiáltja Ádám az utolsó színben, és kétségbeesésének, az ember öngyilkos szándékának különösen tragikus aktualitást ad, hogy az emberi nem, fejlettségének mai fokán, megint képes önmagát kiirtani.

A veszélyeztetett embernek világos öntudatra van szüksége, ezért kulturális tartalékainak mozgósítása is fontosabb, mint bármikor. Érdemes és szükséges a Tragédia s a hozzá hasonló művek újabb és újabb interpretációival kísérletezni. A tradíciókat követő feldolgozások mellett olyan produkciók is születhetnek, amelyek a művet nem annyira XIX. századi drámai kultúránk becses mintadarabjaként prezentálják, hanem újszerű kifejezési eszközökkel megpróbálják felmutatni a mondanivaló eleddig rejtett tartalmait. Az ötvenes évek első felének a Tragédiát színpadjainkról leparancsoló politikájával szemben ma boldog büszkeséggel szemlélhetjük a színházainkban megannyi változatban megjelenő madáchi művet. Lengyel György és Vámos László hagyományhű és impozáns interpretációi mellett immáron három színházban láthattunk új utakon járó rendezést. És sem Paál Istvánéról, sem Ruszt Józseféről, sem Csiszár Imrééről nem lehet elmondani, hogy merész elképzelésük ne szolgált volna új és lényeges felismerésekkel. De sorolhatjuk a kellemes meglepetéseket határainkon túlról is. A Tragédia pályája nyilván tovább gazdagodik még, az új és új elképzelések pedig vissza fognak hatni – ahogyan már ma is visszahatnak – a kritika, az irodalomtörténet mindenkori szempontjaira. Tíz éve egy akadémiai Madách-ülésen még úgy fogalmaztam, hogy korunk „bejött Madách utcájába”. Ma úgy mondanám: Az ember tragédiájának, költői és világnézeti üzenete sokszorta többnek látszik, mint valaha, és ilyen arányban nő a mű időszerűsége, s tegyük hozzá: értéke is. (A művészettörténetben számos hasonló példát találunk, gondoljunk csak Greco jelentőségének és értékének rendkívüli megnövekedésére a század elején.)

A filmművészet megindulásának első pillanatától kísértett a gondolat, hogy a film talán a legadekvátabban lesz képes kifejezni a Tragédia monstre jeleneteinek és álomszerűségének egységét. Igen sok, Madáchot megfilmesíteni akaró nekikészülődésről, szándékról hallhattunk a film történetében, de – tudtommal – csak Szinetár Miklósnak sikerült valóban filmre vinnie a Tragédiát. Ezt a művet akkor méltattam, elemeztem is. Nem hiszem, hogy ellentétbe kerülnék önmagammal, amikor elismeréssel és bámulattal adózom Jeles András filmjének is, amely más utakat jár. Nem a történelmi képek nagyjelenetei érdeklik, nem is a cselekmény bonyolítása, hanem csupán (csupán?) két madáchi életérzésnek a minél intenzívebb tolmácsolása: az emberiség múlandósága miatti szorongás, és a kétség, hogy vajon van-e értelme a létnek. E két életérzés gyerekekben megjelenítve ritkán tapasztalható tisztasággal és harmóniában szól e filmből. A gyerekek szerepeltetése nem rendezői szeszély, önkényeskedés. A gyerekek létről-halálról komolyan szólva szinte áhítatot teremtenek, s így közvetíteni tudják a Tragédiána azokat a helyeit is, amelyeket eddig nem lehetett kimenteni a konvenciókból, legföljebb ironizálva: arkangyalok, bűnbeesés stb. Jeles mintha megszívlelte volna a Biblia tanítását: a gyermek szája által mondja az igazságot az Úr.

A gyermeki test és érzékiség (!) révén különös erővel érvényesülnek Madách elképzelései. Ahogyan például a londoni színben a percnyi szereplők jelentéktelen sorsa megdöbbentő erővel tér vissza a halál pillanatában; vagy ahogyan a virágáruslány reménytelen menekülését látjuk; ahogyan Éva apoteózisát nem romantikus avittsággal, hanem a XX. századot látott ember érzelmi-érzéki szintjén mutatja be a rendező (szinte hallani közben a József Attila-i sorokat: mint tébolyult anya motyogja / mert csecsre vágyom... ).

Madáchot interpretálni azt is jelenti, hogy mindannak birtokában, amivel az eltelt százhúsz évben a magyar kultúra gazdagodott, így viszonozzuk az ő jövőbenéző – felénk vetett – tekintetét.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 12-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6323