KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/október
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Felejtés-kurzusok 1956 utóélete
• Gervai András: Új (jég)korszak hajnala Megtorlás a filmszakmában
• Murai András: Történelem-puzzle Archív és fiktív
• Kelecsényi László: „Egy kis cigaretta, valódi finom” Herskó János: Párbeszéd
KULTÚRÁK ÉS HATÁROK
• Pintér Judit: Két világ között Gianfranco Rosi: Tűz a tengeren
• Schreiber András: Vendégmunkások mozija Török-német 2.0
• Barkóczi Janka: Sem kelet, sem nyugat Kiarostami és A cseresznye íze – 2. rész
• Varró Attila: Kényszerbehatolás Inváziós horror
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Temetési csokrok A film noir műfaji családfája – 2. rész
JIRI MENZEL
• Harmat György: Mesés férfiak, nők a hőskorból Menzel mozija
MOZI VS. DIGITÁLIA
• Földényi F. László: Mozitemető Filmszínháztól okostelefonig
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Közeledik valami véres John Carpenter filmzenéi
KÖNYV
• Varga Balázs: Tünetek és diagnózisok Győri Zsolt: Szerzők, filmek, kritikai-klinikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Hajrá Hitler! Timur Vermes: Nézd ki van itt
• Kovács Bálint: A szívünk mélyén megbúvó nácizmus David Wnendt: Nézd, ki van itt
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Tévedés áldozata Aznap éjjel
• Pernecker Dávid: Elvarázsol a múlt Stranger Things
KRITIKA
• Bilsiczky Balázs: Belsőfilm Ernelláék Farkaséknál
• Varga Zoltán: Panelsikoly Balkon
• Tüske Zsuzsanna: Hamlet, az életrevaló Jutalomjáték
• Baski Sándor: Játszani is engedd Toni Erdmann
MOZI
• Baski Sándor: Mérges Buddha
• Nagy V. Gergő: 24 hét
• Kovács Kata: Határtalan szerelem
• Varró Attila: Bridget Jones babát vár
• Sepsi László: Mestergyilkos: Feltámadás
• Benke Attila: Sully – Csoda a Hudson folyón
• Csiger Ádám: Titkok és vallomások
• Huber Zoltán: Az utolsó király
• Varga Zoltán: Kilenc élet
• Kránicz Bence: Virsliparti
DVD
• Lakatos Gabriella: Halálos tavasz
• Varga Zoltán: Vili, a veréb
• Soós Tamás Dénes: Mr. Holmes
• Benke Attila: A boszorkány
• Kránicz Bence: Batman: Gyilkos tréfa
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival

Miért sikerül a lengyel filmeseknek?

Székely Gabriella

 

A lengyel film ismét hódít a moziban. Nemcsak a fesztiválokon győzedelmeskedik, otthon Lengyelországban is vonzza a közönséget. A fáradhatatlan Wajda mögé felsorakozott egy egész fiatal nemzedék. A Zanussi márka mellett új neveket tanul a filmszerető világ. Bár Krzysztof Kie¶lowski, a fiatal lengyel filmesek vezéralakja nem ismeretlen sem külföldön, sem nálunk (1975-ben Mannheimben nagydíjat nyert a Személyzettel, az 1976-os Sebhelyet pedig Magyarországon is játszották), de tavalyi Amatőrjével s annak moszkvai aranydíjával mostanra lett csak a filmlapok, filmhetek sztárrendezője. 1941-ben született, 1969-ben végezte a łodzi főiskolát, sok dokumentumfilmje szerepelt sikeresen a világversenyeken.

Az Amatőr hőse egy kivárosi fiatalember, aki újszülött gyermeke kedvéért felvevőgépet vásárol, hogy majd megörökítse a csemete cseperedésének jelentős állomásait. Szerzeményének hamarosan híre megy a városkában, és a gyár igazgatója felkéri, filmezzen a vállalati ünnepségen. A fiatalember valahogyan a kulisszák mögé keveredik, és a hátsóajtók, különbejáratok szemszögéből mutatja az eseményeket. A vezetőség nem igazán lelkes az eredménytől, de egy amatőrfesztivál-díj megnyugtatja hiúságukat. Hősünk pedig egyre megszállottabban filmezi a világot maga körül. Magával sodorja a dolgok megismerésének és kimondásának izgalma. Kie¶lowski akkor hagyja abba történetét, amikor az amatőrfilmes először kerül szembe azzal a dilemmával, hogy az igazság kimondásának ára van. Az ártatlan kis amatőrkamera veszélyes fegyverré nőhet a kézben, árthat és használhat, esetleg művészetet, vagy csinos hazugságot visz a vászonra.

Sok rendező választott művészi hitvallásának, alkotói kínlódásainak szószólójául filmrendező hőst. Fellini vagy Wajda alteregói komoly, nagy művészek, akik az élet súlyos kérdésein töprengenek, ön egy szürke kis amatőrfilmes művésszé érésének történetét meséli el. Szerénységből vagy öniróniából?

– Egyikből sem. Valóban létezik nagybetűs művészet, az enyém nem az. Az amatőrfilmes „szürke kis világa” az én világom. Nekem is nap nap után ugyanazokkal a morális választásokkal kell megküzdenem, ha igazat akarok mondani. Engem is az érdekel, amit őt foglalkoztatja: milyen az élet körülöttünk, hogyan gondolkoznak, mit csinálnak az emberek. Az olyanok, mint ő maga. A „se nem jó”, „se nem rossz” kisemberek. Tudom, hogy sokan groteszknek titulálták ezt a figurát, szerintem nem az. A groteszk és a nevetséges fogalmát gyakran összekeverik. A groteszk hősök is nevetségesek, de nem valóságosak, művészi láttatás termékei. Mi pedig az amatőrfilmessel ügyetlenkedéseink, naivitásunk miatt nevetségesek lehetünk ugyan, de valóságosak.

Dokumentum- és játékfilmeket felváltva forgat. Melyiket érzi inkább saját műfajának?

– A dokumentumfilmet. Dokumentaristának vallom magam, csak akkor rendezek játékfilmet, ha műfaji korlátok miatt bizonyos dolgokat nem tudok másképpen elmondani.

Ezért született az Amatőr is?

– Igen. A dokumentumfilm nem képes bonyolultabb folyamatokat ábrázolni. Csak eseményeket rögzít, ha jól csináljuk pontosan és igazul. Azok a belső változások, melyek látványosan soha vagy csak az ember legintimebb pillanataiban nyilvánulnak meg, rejtve maradnak. Én ugyanis nem vagyok híve az erőszakosan tolakodó kamerának, nem tartom etikusnak, hogy betörjek valaki hálószobájába, vagy az önmagával való szembenézés magányába. Azonkívül úgysem csíphetem el a valódi igazságot, mert nem hiszek a riportalanyok lakásába beköltözött stáb, a „szoktatott kamera” láthatatlanságában,  ösztönösen  szerepet játszunk a legbarátibb beszélgetésekben is. Akkor már egyszerűbb, ha a szerepeket én találom ki.

Ez az legújabb lengyel újhullám is dokumentarizmuson nevelkedett...

A hetvenes évek elején kezdődött. Rengeteg dokumentumfilmet forgattunk. Sok közülük nem is jutott el a moziba, talán inkább csak számunkra voltak fontosak. Megismertük a világot magunk körül. Nem a főiskola műtermeiből, baráti lakásokból néztük Lengyelországot, hanem a kamera mellől vidéken és Varsóban, gyárakban, falvakban, öregek és fiatalok társaságában. Háború utáni nemzedék vagyunk, ez a társadalom a természetes számunkra, de a kritikánk is természetes kell hogy legyen. Alulnézetből, „alsó gépállásból” filmeztük az országot. Leginkább az emberi viselkedések érdekeltek bennünket, a döbbenetes őszintétlenség, az a kettősség, ahogyan az emberek mást mondanak és csinálnak a munkahelyükön, hivatalos alkalmakkor, és mást otthon, az asztal mellett.

A lengyel film nagy korszakában az embert majdnem mindig csak a történelem fejlődésében vizsgálták, mi pedig nem annyira a történelem tárgyára, inkább alanyára voltunk kíváncsiak. Arra, hogy miképpen alakítja, alakítjuk mi magunk saját jelenkori történelmünket. A nagyok is ezért figyeltek föl ránk. Wajda lelkesen fogadta próbálkozásainkat, és bevallottan sokat tanul tőlünk. Gyönyörű az az ív, amelyen pályája fut a Hamu és gyémánttól a Márványemberig, és az Érzéstelenítés nélfkülig. Mindig arról beszél, ami az országot foglalkoztatja, művészi tekintélye mögé tömörülhet egy egész nemzedék. Tudom, hogy sok külföldi kollégánk, például a magyarok is irigyelnek érte.

– Ha filmjeiket nézzük, tulajdonképpen nem is a művészi, inkább a politikai, társadalomerkölcsi programjuk közös a „nagy öregekével”, Wajdáéval, Kawalerowiczéval.

– Ez a társadalomkritikus politikai program találkozott szerencsésen a hetvenes években a kultúrpolitika változtatást igénylő szándékával, ennek művészi eredménye a lengyel film fellendülése.

Magyar kollégái éppen ebben az időben panaszkodnak arról, hogy ez a korszak nem kínál eléggé izgalmas és látványos konfliktust a művészetnek, nem a kitapintható nagy összecsapások éveit éljük, szürke az életünk,

Nem így van. Önigazolásnak persze jól hangzik. Nem izgalmas feladat a látszólagos állóvíz mélyén megtalálni a viharos áramlatokat? Nem izgalmas feladat szembeszállni azzal a hamis nézettel, hogy manapság a társadalmi „jó” meg a „rossz” a valóság „bonyolultságánál” fogva szinte szétválaszthatatlan? Igenis van határ közöttük, csak vállalni kell a választás ódiumát. Persze először önmagunkban kell hogy megszülessen a döntés. Tudnunk kell igent és nemet mondani, hogy higgyenek nekünk a nézők, amikor a jelenkori történelemről, a mindennapok pszichológiájáról beszélünk nekik.

A közönség feltehetően hisz önöknek, legalábbis megnézi filmjeiket.

– Pedig nem igazán jók ezek a filmek. Nem elég „testesek”. Mindnyájan csak keresgéljük a lehetőségeket, hogyan beszéljünk azokról a dolgokról, amelyek mindnyájunkat foglalkoztatnak, és amelyeket  a rosszul belénknevelt társadalmi illem szerint eddig szégyelltünk kimondani. Csak így lehet közönséget toborozni.

A lengyel társadalomban az utóbbi időben sokasodnak a gazdasági gondok. Lehetséges, hogy a filmek szókimondását és a közönség érzékeny reagálását ez is befolyásolja?

– Valószínű. De azért nem ilyen egyszerű az ok-okozat viszony. Ezek a filmek azt bizonyítják, hogy sorsunk alakulásáért nem mindig csak a körülmények, a különféle „helyzetek”, a kor felelős, hanem mi magunk. Talán ez a meggyőződés találkozik a közönség véleményével. Tanulságos dokumentumfilmet forgatok éppen most. Beszélő-fejek a címe. Riportalanyaimnak három kérdést teszek föl. Az első: hány éves? A második: kinek tartja magát? A legkülönbözőbb válaszokat kapom: optimistának, magányosnak, jónak, öregnek, kommunistának stb. A harmadik kérdés: mi a fontos az életében? És ezek a feleletek voltak a legérdekesebbek. Kevesen beszéltek anyagi dolgokról. Inkább arról, hogy másképpen szeretnének élni.

Létfontosságú számomra a dokumentumfilm. Élni kell az életet, nem elég művésznek lenni. És egyáltalán, ki is a művész, s ki nem?... Melyik a jó film, és melyik nem?... Én például az Országútont szeretem, és nem a Nyolc és felet, az Egy szöszi szerelmét és nem a Hairt, az Érzéstelenítés nélkült és nem A wilkói kisasszonyokat, a magyar filmek közül a Küldetést és nem a Magyar rapszódiát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7724