KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/október
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Felejtés-kurzusok 1956 utóélete
• Gervai András: Új (jég)korszak hajnala Megtorlás a filmszakmában
• Murai András: Történelem-puzzle Archív és fiktív
• Kelecsényi László: „Egy kis cigaretta, valódi finom” Herskó János: Párbeszéd
KULTÚRÁK ÉS HATÁROK
• Pintér Judit: Két világ között Gianfranco Rosi: Tűz a tengeren
• Schreiber András: Vendégmunkások mozija Török-német 2.0
• Barkóczi Janka: Sem kelet, sem nyugat Kiarostami és A cseresznye íze – 2. rész
• Varró Attila: Kényszerbehatolás Inváziós horror
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Temetési csokrok A film noir műfaji családfája – 2. rész
JIRI MENZEL
• Harmat György: Mesés férfiak, nők a hőskorból Menzel mozija
MOZI VS. DIGITÁLIA
• Földényi F. László: Mozitemető Filmszínháztól okostelefonig
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Közeledik valami véres John Carpenter filmzenéi
KÖNYV
• Varga Balázs: Tünetek és diagnózisok Győri Zsolt: Szerzők, filmek, kritikai-klinikai olvasatok
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Hajrá Hitler! Timur Vermes: Nézd ki van itt
• Kovács Bálint: A szívünk mélyén megbúvó nácizmus David Wnendt: Nézd, ki van itt
TELEVÍZÓ
• Csiger Ádám: Tévedés áldozata Aznap éjjel
• Pernecker Dávid: Elvarázsol a múlt Stranger Things
KRITIKA
• Bilsiczky Balázs: Belsőfilm Ernelláék Farkaséknál
• Varga Zoltán: Panelsikoly Balkon
• Tüske Zsuzsanna: Hamlet, az életrevaló Jutalomjáték
• Baski Sándor: Játszani is engedd Toni Erdmann
MOZI
• Baski Sándor: Mérges Buddha
• Nagy V. Gergő: 24 hét
• Kovács Kata: Határtalan szerelem
• Varró Attila: Bridget Jones babát vár
• Sepsi László: Mestergyilkos: Feltámadás
• Benke Attila: Sully – Csoda a Hudson folyón
• Csiger Ádám: Titkok és vallomások
• Huber Zoltán: Az utolsó király
• Varga Zoltán: Kilenc élet
• Kránicz Bence: Virsliparti
DVD
• Lakatos Gabriella: Halálos tavasz
• Varga Zoltán: Vili, a veréb
• Soós Tamás Dénes: Mr. Holmes
• Benke Attila: A boszorkány
• Kránicz Bence: Batman: Gyilkos tréfa
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hammershoi és Dreyer

Kettős megvilágításban

Sinkó István

Dreyer szuggesztív mozgóképeit egy dán posztimprsszionista festő ihlette: Vilhelm Hammershoi.

 

A koppenhágai Ordrup Gaard múzeum,melynek gyűjteményében elsősorban a francia impresszionisták szerepelnek, s mely épület önmagában is a modern múzeum-építészet friss gyöngyszeme, 2006 novembere és 2007 januárja között különleges kiállítási élménnyel szolgált látogatóinak.

Összehasonlító kiállításnak is nevezhetnénk a Vilhelm Hammershoi és Carl Theodor Dreyer művészetét együttes formában bemutató tárlatot, ha nem két különböző művészeti ág képviselőiről volna szó. Hammershoi festő, Dreyer filmrendező. S mindezek mellett még kortársaknak sem nevezhetők, mert huszonöt évnyi korkülönbség van a két alkotó között, s mire Dreyer első filmjét megrendezte (1919), addigra a festő már három éve halott volt.

Mégis mi köti össze a két alkotót, hogy egy komoly életműtárlatot lehetett köréjük építeni? Az a sajátos hatás, melyet Hammershoi festészete Dreyerre gyakorolt. E jól dokumentálható és művek során kimutatható befolyás tette oly érdekessé és hatásossá a közös kiállítást.

Vilhelm Hammershoi (1864-1916) a fin du siecle idején a dán festészet népszerű és elismert művésze volt. Számos kiállítást – köztük párizsi és firenzei bemutatót – és elismerést tudhatott magáénak. Ahhoz a szimbolista, posztimpresszionista körhöz tartozott, amely az életkép, a zsáner világában találta meg témáinak tárgyát, a dán hétköznapok, a polgári élet belső terei és szereplői foglalkoztatták. Már stúdiumainak idején is pasztőz színvilága, visszafogott kompozíciói tették egyénivé látásmódját. Harsány impresszionizmust alkalmazó mestere, Kroyer szerint semmilyen hatást nem gyakorolt rá az Akadémia légköre és mesterének munkássága.

Egyéniségének legkifejezőbb darabjait az 1890-es évek közepén alkotta, de életének utolsó éveiben készült szobabelsőit és egyfigurás kompozícióit is legjelentősebb alkotásai közé sorolhatjuk. Hammershoi képeinek sajátos világa és talán sajátos üzenete is van. Festményein kevés alak szerepel, ezek mind szűk terekben, szinte viaszfiguraként megmerevedve állnak, szürkésbarna, lilásszürke és homokszínű interiőrökbe dermedve, az öltözékük is hasonlóan komor. Az alakok leggyakrabban félrefordulnak vagy háttal állnak a nézőnek, csak tarkójuk, hátuk íve, sötét ruhájuk sziluettje vág bele a rendkívül gondosan megfestett, mégis egyszerű szobák terébe. Az időtlenné váló perc emberei ők.

Ám többnyire még a figurák sem zavarják Hammershoi időtlen tereit. Csak a furcsa súrolt fény vagy az ajtó, ablak résében beszűrődő fénypászma visz némi életet a szobákba, előterekbe.

Ez a fény kevés számú portréjának is szereplőjévé válik. Az arcot nem kontrasztossá, barokkosan mozgalmassá, hanem keménnyé, de lágyan plasztikussá formálja. Inkább Leonardo sfumatói, semmint Caravaggio vagy Rembrandt chiaroscurói hatottak a festőre. S talán Degas és Whistler arcképei és beállításai befolyásolták. Képeinek legfőbb szerkesztő motívuma leginkább a téren és figurán átsuhanó, mindig derengésben megjelenő fénypászma.

És most már elárulhatjuk, hogy ez, a fény használata ragadta meg Carl Theodor Dreyer figyelmét. A megvilágítás, a kompozíció üres egyszerűsége, lírai geometrizmusa, a félközelik izgalma.

Dreyer a dán némafilm egyik kitűnősége, aki újságíróból avanzsált a filmszakmába, és a Nordisk Films Kompagni néven elhíresült dán filmgyár egyik első rendezője lett. „Carl Theodor Dreyer valószínűleg egymaga is egész és kerek filmtörténeti korszakokat valósított volna meg, ha több tucat filmet rendezhet. De kevés játékfilmje van. A Jeanne d’Arcban megteremti a közelképekre épülő filmművészetet, megteremti az emberi arc, az arc nagyközelijének esztétikáját. Az azóta eltelt hatvan évben senki sem múlta felül, mint ahogy egy középkori dómot sem lehet felülmúlni. A Jeanne d’Arc a teremtés egyik csodája. Miután megteremtette, Dreyernek sem volt többé semmi dolga ezzel a filmművészettel. Utánozzák, rontsák, használják, szaggassák mások. A nem-teremtők.” (Bikácsy Gergely, Filmvilág, 1989.)

Hasonlóképpen látja anonim méltatója a magyar Wikipédián: „Egyedi látásmódja, kimagasló vizuális érzéke tette nagy rendezővé. Művészetére az erőteljes jellemábrázolás, a szereplők személyiségének mély vizsgálata volt jellemző. Emiatt legtöbbször közeli plánokat használt, legismertebb filmje, a Jeanne d’Arc például kizárólag second és premier plánokból áll. Az emberi arc – írta Dreyer – olyan terep, melynek felfedezésére soha nem un rá az ember. Nincs annál nagyobb élmény, mint mikor egy stúdióban az ember megfigyelhet egy, az ihlet rejtélyes hatalmába került érzékeny arcot.”

Dreyer – mint az a fentiekből is kitűnik – a modern filmnyelv egyik kialakítója volt. Keresve a sajátos mozi-képet fordult figyelme a fiatalon elhunyt, ismert festő, Vilhelm Hammershoi munkássága felé. Különös 90 év távlatából visszatekintve megfigyelni azt az akkor még természetes folyamatot, hogy egy fiatal műfaj (a film) miként keresi képi mintáit, s hová is fordulhatna, mire is támaszkodhatna, mint a festészetben évszázadok alatt kiküzdött vizuális nyelvi szerkezetekhez, kompozíciós és egyéb formai elemekhez. Hammershoi a plánok mestere volt – csak még nem tudta, mit jelent ez –, világítási technikája pedig valóban a nagy mestereket idézi. Dreyer már korai filmjeiben (Lapok a Sátán naplójából, Jeanne D’Arc szenvedései, Michael) átveszi premier és second plánjaiban a Hammershoi által alkalmazott világítási effekteket. Az 1955-ben Arany Oroszlánnal kitüntetett Az igében és utolsó filmjében, a Gertrudban (1964) is használja a festői hangulatot. A filmjeiben szereplő szobák, tárgyak (tükrök, szekreterek, képek a falon) mind a festő beállításait idézik. Hammershoi képeit gyakorta világítja be gyertyafény, a gyertya Dreyer filmjeiben is sokszor feltűnik a szereplők kezében.

Hammershoi kevés számú, ködös, puha, kontúrtalan, háttérárnyékokkal gazdagított tájképének hatását leginkább a legsejtelmesebb Dreyer-filmben, a Vámpírban láthatjuk viszont.

A filmművészet utóbbi évtizedeiben a film (Wong Kar-wai, Peter Greenaway) adott képi ötleteket a festőknek, vagy a rendezők megidéztek egy-egy festői korszakot (Fellini, Derek Jarman, Julian Schnabel). Ám arra, hogy ilyen pontos szellemi, szakmai, technikai transzplantálás történjen a festett képtől a mozgóképig, sem a festő-, sem a filmes szakma nem tud egyéb példát felmutatni. Ezért is volt különösen érdekes és tanulságos bemutató az Ordrup Gaard múzeum vállalkozása, melyhez a szakmai-elméleti alapot az azóta elhunyt dán művészettörténész, Poul Vad szolgáltatta a két művész munkásságának első összehasonlító elemzésével.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/04 44-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8946