KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar tabu

Gervai András: Fedőneve: „szocializmus”

Az ügynök halála és feltámadása

Barotányi Zoltán

Művészek, ügynökök, titkosszolgák – az archívumi kutatómunka nyomán a Kádár-kori kultúrpolitika sötét oldalát is megismerhetjük.

A szerzõ már akkor is vihart kavart, amikor az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (ÁBTL) talált iratok alapján a 2006. január 27-i ÉS-ben elõször publikálta: 1957 februárja és 1961 novembere között bizony Szabó István, utóbb Oscar-díjas, jeles filmrendezõ jelentett („Képesi” fedõnéven) munkatársairól, kollégáiról, ismerõseirõl, színészeirõl. Nem ez volt a szörnyûséges magyar ügynökhelyzet elsõ paradigmatikus esete. Bukott már le kiérdemesült rockénekes (hogy csak Vikidál Gyulát említsük), korábbi esztergomi prímás (Paskai László), egykori világválogatott labdarúgó, késõbbi mesteredzõ (Novák Dezsõ), vagy éppen olyan kultusszal övezett, respektált alkotók, mint a hat éve elhunyt Tar Sándor, vagy éppen a már több mint negyedszázada a halálba menekülõ Bódy Gábor. Csak hozzávetõleges válaszokat tudunk adni arra, hogy oly sokaknál miért éppen Szabó esete verte ki a biztosítékot. Maga Gervai csupán annyit tud hozzátenni a disputához, hogy a mintegy könyve függelékeként közzéteszi a „Szabó-ügy” személyéhez sokszor szorosan kapcsolódó dokumentumainak válogatott, erõsen rövidített gyûjteményét, afféle idézetcsokrot. Hát ez bizony egyrészt kicsit sok, másrészt kevés is ahhoz, hogy megértsük mi zajlik még ma is a fejekben.

A Fedõneve: „szocializmus” címû, javarészt a filmes (s érintõlegesen még a színházi világ, s még érintõlegesebben a kádári mindennapok) ügynökügyeit tárgyaló, s az elõzetes adatok alapján módfelett sikeres kötet olvastán is nyilvánvaló, hogy a levonható tanulságok kétfelé ágaznak majd. Akadnak, akik magyar Gauck Intézetért, a titkosszolgálati iratok, a besúgójelentések teljes és nyilvános megismerhetõségéért törnek lándzsát – az efféle kezdeményezéseket eddig is csírájában fojtották el a politikai mezõnyben amúgy antagonisztikus ellenfeleknek tûnõ aktorok. Mások pedig inkább amellett érvelnek: zárjuk le az egész ügynök-ügyet, és azután felejtsük el, mint egy rossz álmot – valami ilyen irányba mutat a mostani kormány számos ál-naiv gesztusa is. Pedig szörnyû-e vagy sem: bármennyire is érezzük a felkavart mocsok nyomán az archív fekália szagát, az efféle kutató és gyûjtõmunka nélkül egyszerûen nem érthetjük meg a Kádár-kor mûködését, melyhez máig is számtalan illúzió és kegyesnek szánt hazugság tapad. Gervait saját bevallása szerint korábbi, filmesekkel készített interjúkötete vezette arra, hogy elõbb a pártiratok között kutakodjon, majd jogos folytatásként jött az ÁBTL. Történeti szempontból viszonylag szûk valóságszeletet vett górcsõ alá, alighanem azt sem a teljesség igényével – nem is teljes körû monográfia született, inkább esettanulmányok egymáshoz lazán kapcsolódó sora, egy oknyomozó újságíró kellõképpen fókuszált munkája. Meglehet, egy „szaktörténész” összefogottabban megírta volna ezt a könyvet – vagy sem: ilyenkor azért segítség a filmkritikus szerzõ jelentõs anyag- és tárgyismerete.

 Könnyed szórakozásra senki se számítson: darabjaira tört sorsok, a presszió alatt széthulló személyiségrajzok, eltorzult portrék sorakoznak egymás mellett – valamennyi a létezõ szocializmus, meg az amúgy látszólag sokarcú Kádár-rendszer mindent szétrohasztó, korrodáló alaptermészetérõl tanúskodik. Gervai már a bevezetõben is kiemeli: a könyv szereplõinek többsége, megfigyeltek és megfigyelõk elegyesen, nem érték meg az idõskort: egy részük kifejezetten fiatalon, önkezével vetett véget életének. A kötet különleges erénye az igen részletes, biográfiai adatokban bõvelkedõ jegyzetanyag – itt azután, ha tömören is, megismerkedhetünk azokkal, akik mûködtették a rendszert, akik a beszervezõk, tartótisztek voltak. Egy pillanatig sem szeretnénk felmenteni a buzgón túlteljesítõ hálózati személyeket, de nyilvánvaló: a fõbûn azokat terheli, akik saját társadalmuk ellen folytattak hidegháborút. E nézõpontból a kommunista titkosszolgálat (utolsó fázisában a III. Fõcsoportfõnökség) is csak (alkalmanként „dicséretesen” önjáró) eszköz volt a párt-establishment kezében: s itt nem is csak Aczélra kell gondoljunk, hanem a titkos információk sok-sok ezernyi haszonélvezõjére. Ha pedig e kötet hiányérzetet hagyna a kutatóhajlamú, a korszak iránt érdeklõdõ olvasóban (s persze, mint fent is utaltunk rá, már csak mûfajából adódóan is, fog), úgy akad még búvárkodni való akta bõven (már amíg hagyják…).  

Ahogy a legendásan hülye Csapajev-viccbõl kiderül: vakarjunk csak tovább, kell ott lenni még egy atlétatrikónak is…

Jelenkor, 2010.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/04 . old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10579