KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Almási Tamás: tititá

Elfolyik-e az élet?

Horeczky Krisztina

Almási Tamás dokuportréja egy csiszolatlan tehetségről.

„Nem vagyok túl nagyravágyó. Innen elkerülni. Normálisan élni. Ennyi” – így a tizennyolc esztendős Kuru Antal, aki az edelényi cigánytelep nyomorúságából akart elszabadulni. Hallás után tanult gitározni, remélve, a zene hozza el számára a megváltást. A kitörési vágy efféle módjára számos példával szolgálnak a kereskedelmi televíziók futószalagon hullócsillagokat gyártó szórakoztató showjai a Megasztártól a Rising Star-on át az X-Faktorig – részint, mert a hazai cigányságnak máig a muzsikuslét kínálja a talán legáhítottabb társadalmi mobilizációs lehetőséget. Azonban a világhírű, Berlinben élő, Kossuth-díjas Snétberger Ferenc gitárművész-zeneszerző 2011-ben alapított Zenei Tehetségközpontja gyökeresen más utat ajánl a fiatal roma tálentumok, és sok esetben virtuózok számára.

A tizenkét hetes felsőörsi tábor első évfolyamába ötvenhét, 12 és 20 év közötti diák nyert felvételt. Néhányuk híján volt minden zenei előképzettségnek, ám a halmozottan hátrányos helyzetű Anti mutatkozott közülük a leghendikepesebbnek; egyedülléte a „sajátjai” között önmagában megrendítő. Ösztönös, kivált intelligens tehetségként nem ismerte a kottát, a szolfézst, az összhangzattant, a metronómot (sem), ám ami alapvető: nem szocializálták a tanulásra. (A doku komor tanulsága, hogy a korántsem cigányság-specifikus, égető civilizációs probléma Snétbergernek (is) húsbavágó pedagógiai kihívást hordoz.) A kezdetben ambiciózus fiút a lavinaként rá zúduló információ- és ismerettömeg sokkolja, megbénítja. A táborban szembesül először a rendszeres, kemény, fegyelmezett gyakorlás szükségességével, amelyre, ha fölhívják a figyelmét, kétkedően mosolyog. „Nagyon elment a kedvem”, „Nem tartozom senkihez”, „Nem így képzeltem el az egészet”, „Ez semmi, amit én csinálok” – közli. Bizalmasa, a klasszikus gitároktató Nagy Edit lankadatlan türelemmel igyekszik megértetni vele a szorgalom fontosságát. A komfortos szobájában naphosszat szunyókáló, magába gubózott sráchoz ő intézi a talán legfölkavaróbb mondatot: „Nem szabad, hogy az élet csak úgy elfolyjon”.

A remek humortól sem mentes portré erénye, hogy a kiábrándultság, a reményvesztettség, a hitetlenség közösségi élményünkké válik. Az a benyomásunk támad(hat), hogy a nem az elvárásainknak megfelelő, egyre zárkózottabb, elszigeteltebb ifjúval együtt vallunk kudarcot. Úgy csalód(hat)unk benne (laikusként), hogy nem ismerjük meg a csöppet sem inspiráló, otthoni környezetét. Főleg, hogy nem tudjuk meg, vajon mennyire kvalitásos. Elveszítheti-e a bizalmunkat, csak mert azt látjukés ez a kép csalfa –, hogy nem tesz erőfeszítéseket, nem fűti megszállottság, személyében nem találtunk rá a csiszolatlan gyémántra, nem fedeztünk föl egy zsenit? Sőt, még csak egy szorgos güzüt sem, noha a buzgalom édes kevés ahhoz, hogy Snétberger bárkit is a MüPa nagyszínpadára engedjen. Mert ez a végső cél: a falunap után föllépni ezen a rangos, fővárosi színhelyen. Ez a reális küldetés, szemben a kertévék giccsben pácolt, a bulvárt hizlaló főnixmadár-sztorijaival. Meggyőződésem, a zenetáborról a tévéből értesült Anti története alakulásában fontos szerepet játsz(hat)ott, hogy ismeri ezeket a manipulatív, andalító műsorokat, és az ott megdicsőült romatársait (Caramel, Gáspár László, Oláh Gergő, Oláh Ibolya etc.) Ennek ellenére a szomorkás dalt komponáló fiú ráébred, mi a sorskérdés az életében. Kimondja: nem akar analfabétákkal lenni. A mű lényeglátásról, lelki finomságról árulkodó befejezése katartikus, bízom a hitelességében, igazságában.

Almási Tamás karriertörténet helyett fejlődésfilmre lelt. Ez párban jár a „kétszer kettő” józanságával, ezért is támadhatott üresség-élményem. Az opus korántsem káros mellékhatása, hogy sokáig dolgozik a nézőben, gondolkodásra serkent, felülírva a sztereotípiákat. Emblematikusnak vélem a díszbemutató után a stábbal együtt színpadra lépő fiatalember szembeötlő magányosságát. Mindez, fittyet hányva a hamis szertartásosságra, ugyanolyan sallangtalan és torokszorító volt, mint maga a tititá (így, kisbetűkkel, akár nemecsek), amelynek Kuru Antal a tökéletes anti-hőse. Olyan, titkokat hordozó, őszinte ember, akiről jó volna hallani néhány esztendő múlva, miközben meglepne, ha még valaha hallanék felőle.

 

tititá – magyar dokumentumfilm, 2015. Rendezte: Almási Tamás. Kép: Kékesi Attila. Dramaturg: Janisch Attila. Vágó: Hargittai Attila. Hang: Balázs Gábor. Producer: Almási Tamás, Ugrin Julianna. Gyártó: Filmdimenzió/A zene felemel Kft. Forgalmazó: Anjou Lafayette. 90 perc


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2015/05 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12220