KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Boss

Lucifer bérgyilkosa

Kovács Gellért

Minden idők egyik legnyomasztóbb tévésorozatában a politikai hatalom közveszélyes őrültje mutatja meg az ember legördögibb arcát.

Elég akár felszínesen is körülnézni a kortárs amerikai sorozatok között: a tengerentúli kábeladókat ellepték az antihősök. Egy évtizede még elképzelhetetlen lett volna, ma már szinte természetes, hogy a néző hosszú évadokon keresztül figyel érdeklődve, sőt sokszor egyenesen szimpátiával jutalmaz erkölcsileg minimum erősen árnyalt figurákat: elég csak Dexterre, az igazságosztó sorozatgyilkosra, a Kemény zsaruk (The Shield) korrupt nyomozóira, vagy a Totál szívás (Breaking Bad) átlagemberből drogcézárrá torzult pedagógusára gondolni. Divatban vannak a képernyős lecsúszás-történetek – s úgy tűnhet, a Starz mozicsatorna is erre a hullámra ültette fel tavaly ősszel indult produkcióját. Ám elég akár csak néhány epizódot megnézni a Boss első évadjából, rövid időn belül belénk marhat a felismerés: itt bizony a szokásos kompromisszumokhoz képest is kevesebb oxigén jut a könnyed szórakoztatásnak.

A Boss címszereplője, Tom Kane ugyanis megáltalkodott gazember, maga a két lábon járó gonoszság. Hosszú évek óta tölti be Chicago polgármesteri tisztségét; politikai őstehetség, a kompromisszumokat és az empátiát csak elterelésnek használja. Nem válogat az eszközökben – hiszen ő az, aki meghatározza, és ha kell, meg is változtatja a játékszabályokat. Uralma azonban véges, ez már rögtön a Gus Van Sant által megrendezett pilotban nyilvánvalóvá válik: Kane ritka és gyógyíthatatlan idegrendszeri betegségben szenved, ami egyelőre lappang, de hamarosan valószínűleg leteríti a gazdatestet. Egyre kevesebb hát az idő, ami még rendelkezésére állhat: a hatalmat tovább kellene adni, és nem ártana számot vetnie a politikai és magánemberi bűnökkel igencsak terhelt múltjával sem.

És rögtön ez az a pont, ahol a Boss szembe megy a megszokott dramaturgiával: Kane ugyanis némi erőtlen hezitálás után ráébred, hogy csak azért, mert végzetes kór gyötri, nem tud és nem is akar változtatni: hiába mímel önmarcangoló monodrámát, aljas volt eddig, aljas marad mindhalálig. Míg a hasonló sorozatokban legalább bizonyos tulajdonságaik miatt tudjuk szeretni az elkárhozás felé tartó főszereplőket, Kane-nek esélye sincs a felemelkedésre, szinte minden cselekedetével gyűlöltebb figurává válik: nincs az a családtag vagy hűséges munkatárs, akit ne lenne hajlandó feláldozni. És még csak azt sem tudjuk meg feltétlenül, mikor csúszott bele a totális romlásba: minél beljebb kerülünk Kane személyiségébe, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a politikai életben maradás mögött már jó ideje csak a puszta önzés mutatja magát.

Ráadásul a Boss alkotói (kreátor: Farhad Safinia, visszatérő rendező többek között Mario Van Peebles és Jim McKay) még abba a csapdába sem esnek bele, hogy az úgynevezett korszellemet vagy éppen a társadalom morális állapotait hibáztatnák Kane ámokfutásáért. Bár kétségtelenül a bűnös város az, ami játékban tartja polgármesterét, ám a mindent átszövő politikai pókhálóban mégiscsak ő az egyetlen igazi ragadozó – és amíg nem jön egy túlélő, aki megtalálhatja gyenge pontjait, egyszerűen lehetetlen megállítani őt. A néző persze kitart, s alig várja, hogy ez az elvek nélküli keresztapa megbukjon végre, s ettől olyan lebilincselően izgalmas a Boss. No és persze Kelsey Grammer egészen hátborzongató alakításától. Az eddig nagyrészt vígjátéki szerepekben bizonyított színész (legfőképpen Dr. Frasier Crane-ként ismert, amely karakter több kultikus sitcomban is látható volt), a lehető legtermészetesebben formázza meg a kőszívű embert – hallgatása baljós, ordítása velőtrázó. Nem véletlenül kapott rögtön az első etapért Golden Globe-díjat. És az idén októberben véget ért második szezon után szinte alig lehet kérdéses: a reménybeli következő eresztésben is ugyanolyan szenvedéllyel tudjuk majd utálni a hatalom eme szélsőségesen félelmetes mániákusát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/12 45-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12778