KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Maurice Pialat halálára (1925-2003)

Bikácsy Gergely

 

Az Aranypálma-szoborral kezében kiáltotta oda a díjkiosztás fényes színpadán a pfujoló cannes-i díszközönségnek: „Önök utálnak engem, de én is utálom Önöket!” Olyan volt, mintha egyik filmjének jelenetét játszaná.

Maurice Pialat gyűlölködő és dühöngő rendező hírében állt – joggal. Auvergne-ben született, a mély Franciaország sűrű mélyében, és Párizs proletár külvárosaiban nevelkedett. Truffaut-ékkal, az új hullám generációjával majdnem egyidős, mégis jóval utánuk indul a pályája: negyvenhét évesen (!) válik ismertté 1972-ben: a Nem együtt öregszünk meg kegyetlen válási komédiájának nagy sikere lett (egy menhelyi fiú dokumentáris ízű történetével előzőleg megbukott). Utána megint bukik, margóra kerül, tíz évre elfeledik. 1983-ban, majdnem hatvan éves, amikor szinte berúgva a francia film kapuját óriási visszhangú filmmel botrányt – de nagy közönséget vonzó botrányt – okozva egybehangzó kritikai elismerést és „francia Oscart”, César-­­díjat szerez. (Szerelmeinkre...!) Innen kezdve a francia film legnagyobbjai közé számít.

A késői indulás után húsz év alatt kilenc filmet rendezett. Ezekkel beírta magát a francia filmtörténetbe, de nálunk a nevét is alig ismerik. Kevés filmje közül itthon még kevesebbet mutattak be. Egyik fontos és jellemző alkotása, a Lulu a kültelki csavargó és a férjes polgárnő (Gérard DepardieuIsabelle Huppert) dúlt, mindent széttépő jövőtlen kapcsolatáról, nálunk jóval elkészülte után, csak tévében A vagány címen futott egy észrevétlen kört. A magyar videótékákban ma csak a Zsaruszerelem kölcsönözhető (a rendőr Depardieu itt egy arab bűnöző francia élettársába szeret bele, s persze a nő – Sophie Marceau – meg a bűnözők jól átverik); ez annak idején kapott is néhány lesajnáló rövid kritikát.

Pialat harsányan utálta az értelmiségi figurákra és témákra szakosodott francia középfajú filmet. Szinte valamennyi alkotása a párizsi külvárosok szociológiai hitelű mindennapjaiból meríti erejét. Minden figurája olyan néző számára kap hús-vér alakot és drámai erőt, aki némileg ismeri ennek a figurának az életben szaladgáló modelljeit, ismeri kicsit a francia társadalom nem-értelmiségi létmódját. E nélkül a Lulu üres és semmitmondónak látszó lumpentörténet marad. A Szerelmeinkre...! egy pontosan meghatározott párizsi negyed kispolgári rétegének kegyetlen röntgen-felvétele is – csak ezt ismerve izzik fel igazán a fűvel-fával, minden nap mással összefekvő, családjából kitörni akaró kamaszlány és őt dühöngve szerető apjának kapcsolata. „Portré, társadalomrajz és egy könyörtelen családi harc dokumentum-krónikája” – jellemezte egy kritikusa. A felsorolás minden szavára ugyanolyan erős hangsúly esik, a „családi harcra” kicsit erősebb. Nemcsak ez a filmje dübörgött rángatózva – de itt vált stílusává, védjegyévé ez a haragvóan rekedtes hang.

Az apát maga Pialat játszotta, és egy rögtönzött jelenetben félelmetes dühöngést produkált, szétverte a forgatás helyszínét, s közben persze a kamerát nem engedte leállni: ez a családi szcéna lett a film csúcspontja. Hírek szerint terrorizálta a stábját, gyakran verekedett munkatársaival, a színészekkel is. Itt fedezte fel Sandrine Bonnaire-t – őt akkor nem bántotta, csak később alázta meg, amikor az egykori kamaszlány már becsült színésznő lett.

Maurice Pialat pályájának végén egyedül maradt. Utolsó filmje, a Le Garcu (talán: Legényember, Vénlegény) egy apa-fiú kapcsolat harag-rajzolata már nem érdekelte a közönséget. Kevéssel halála előtt a párizsi Cinématheque életműsorozattal ünnepelte. Ravatalánál minden főszereplője mondott néhány szót, nemcsak a mellette végig kitartó Depardieu, de azok is, akiket megbántott, mindenki. Isabelle Huppert tisztánlátó kis cikkben búcsúzott tőle a Libérationban. Világossá vált, hogy ez a dühös és dühöngő rendező, akinek a filmjei is mindig szinte görcsben vonaglottak – ábrázolni tudott valamit a franciák elfojtásaiból, a francia társadalmat nagyon erősen meghatározó kispolgári rétegek mindennapjaiból.

„Értelmiségi” figura nála csak hitehagyott és a Sátánnal vesztesen hadakozó pap vagy egy született marginális zseni lehetett: Van Gogh, akinek észrevétlen halálakor egy cseléd lábára zuhanó vasalt pinceajtó dördülése az igazi esemény.

„Az én Van Gogh-figurám szart se tud azzal kezdeni, hogy ő Van Gogh” – idézték most Pialat illúziótlan szavait. Az egyik legnyersebb rendezője volt egy nagyon civilizált és nagyon fegyelmezett társadalomnak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/03 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2100