PostaPostaN. N.
Meddig kellett várnia Buñuelnek az elismerésre?
(Megjegyzések András László cikkéhez)
Igazán örvendetes, hogy a nálunk eddig (isten tudja, miért?) mellőzött Luis Buñuel hirtelen megsokasodott bemutatóira a Filmvilág nem szabványos kritikákkal, hanem egy igazán érdekes interjú, és egy terjedelmes tanulmány közlésével reagál. Kár, hogy e dolgozat szerzője oly kevéssé látszik ismerni Buñuel pályáját. Hiszen, ha nem így lenne, aligha írta volna le, hogy Buñuel már elmúlt hatvanéves, amikor az első valódi nyilvános elismerést kapta: a Viridia-nát jutalmazták Cannes-ban nagydíjjal”. Kétszeresen is téves ez a megállapítás.
Először azért, mert annak idején a fiatal, pályakezdő rendező – az Andalúziái kutya, s főként az Aranykor bemutatása után, igazán nem maradt ismeretlen és elismeretlen. Filmjei körül a viták lángja magasra csapott, s dühös megbotránkozás és lelkes magasztalás hullámzott körülötte. Olyannyira, hogy még Hollywood is látott benne fantáziát, és a Metro már 1930-ban szerződést kínált számára. (Abban a korban ez igazán az elismerés egyik, és nem is lebecsült Tormája volt.) Más kérdés aztán, hogy „a nagy bolond” néhány hónapi ott tartózkodás után, harsány botránnyal távozott, kikérve magának az „álomgyárakban” honos munkamódszert, és Európába visszatérve, inkább megcsinálta a Föld kenyér nélkül című, megrendítő dokumentumfilmjét.
Ezt követően azonban – mint a cikk végén közölt filmográfiából is kiderül – vagy másfél évtizeden át aligha nyílt lehetőség Buñuel rendezői munkásságának elismerésére, hiszen – a szerencsétlen körülmények összejátszása miatt – nem készített filmet. Csak a negyvenes évek második felében, Mexikóban kapott legközelebb alkalmat arra, hogy ismét kamera mellé álljon. Két, kényszerűségből elvállalt feladat teljesítése teremtett módot, hogy megvalósítsa dédelgetett tervet, és elkészítse – 1950-ben – Az elhagyottakat (Los Olvidados). Ezzel jelentkezett újból a nemzetközi szintéren. A visszatérést frenetikus elismerés követte. Az 1951-es cannes-i fesztivál egyik szenzációja volt a film, és bár a nagydíj az De Sica Csoda Milanóban című filmje nyerte (nem éppen érdemtelenül). Buňuelt is honorálta a zsűri a „rendezés díjával”. (Prix de la mise en scène). Ettől kezdődően az immár folyamatosan dolgozó mester ismét a nemzetközi filmművészet első vonalába tartozott, nevét – ha szabad így mondani – magas árfolyamon jegyezték a filmművészet tőzsdéjén. A Viridianát megelőzően. 1959-ben ismét díjat kapott a cannes-i fesztiválon, a Nazarin bemutatása alkalmából, és ehhez a „prix international”-hoz a zsűri a következőket fűzte hozzá: „A díjjal egybehangzóan, a zsűri tiszteletének ad kifejezést a szerző, Luis Buňuel, egész életműve iránt, amely szakadatlan bizonyítéka a bátor és termékeny ihletettségnek.”
Ebben az időben már tanulmányok, monográfiák sora jelenik meg róla, és egyike azoknak, akiket a francia szakzsargon „monstre sacré”-nak, vagyis „szent szörnyeteg”-nek nevez, azokat illetve e névvel, akiknek megjelenése egy fesztiválon már eleve kényszerhelyzetbe hozza a zsűrit, hiszen részvételüket nem lehet elismerés nélkül hagyni. Bizonyosság erre a következő, 1960-as cannes-i fesztivál, ahol is a díjazottak listájának (elsorolását a következő deklaráció előzte meg: „A XIII. Nemzetközi Filmfesztivál zsűrije, nem akarván csökkenteni a díjak számának növelésével azok jelentőségét, lemondott arról, hogy kitüntesse az alábbi mesterműveket: Ingmar Bergman A szűz forrása és Luis Buñuel A fiatal lány c, filmjeit, amelyek iránt tiszteletének ad kifejezést.”
Nos, mindezek ismeretében alighanem joggal idézhetjük András Lászlónak a Mozart-opera sorait: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés...”
Bán Róbert filmrendező
*
Úgy látszik, hiába böngészte végig Bán Róbert nagyítóval az általam irt Buñuel arcképvázlatot, azt nem vette észre, hogy eszem ágában sem volt pontos életrajzi adatokkal teletűzdelt részletes pályaképet írni róla. (Buñuelről.) Egyébként meggyőződésem, hogy nézőpont kérdése csupán: ki, kinek az esetében, mit ért „első valódi nyilvános elismerés”-en. Buñuel-ről lévén szó – a magam egyszerű mozínézői szemszögéből – a cannes-i nagydíjat értem rajta. Pontosan ezt is írtam.
Érvelésemet megpróbálom bizonyítani. Bán Róbert például a Metro-Goldwyn-Mayer által 1930-ban Buñuelnek felajánlott rendezői szerződést „az elismerés egyik, s nem is lebecsült formájának” tartja. Buñuel nem tartotta annak. Éppen ezért nem is fogadta el. Szabad akart maradni. Elfogadta viszont, hogy „megfigyelőként” menjen Hollywoodba. De fél év alatt nem adtak neki semmit, amit megfigyelhessen. Ekkor csapott botrányt, és távozott Amerikából. Ezt nem bocsátották meg neki. Amikor 1939-ben a spanyol polgárháború bukása után, a köztársaság filmművészeti kormánybiztosaként, az Egyesült Államokban rekedt, és politikai emigráns lett, először egy hivatalnoki állást kapott. Kiderült azonban, hogy ő az Aranykor rendezője. Ekkor elbocsátották. Később sok mindent csinált. Volt filmszöveg narrátor, producer, szinkron-specialista, minden, csak éppen filmrendező nem. Életének ez a nyolc amerikai éve is része annak, amit Bán Róbert könnyedén a „szerencsétlen körülmények összejátszásának” nevez. Hát nem nyilvánvaló, hogy így aligha nyílhatott lehetőség Buñuel rendezői munkásságának elismerésére?
Hangsúlyozni szeretném, hogy szerény dolgozatomat Buñuelről írtam. Ha netán egyszer Bán Róbert kapna Cannes-ban rendezői díjat (Prix de la mise en scène), és nekem jutna a megtisztelő feladat, hogy munkásságáról a Filmvilágba írjak, biztos lehetne benne, hogy ezt a kitüntető elismerést nem mulasztanám el megemlíteni. Ha egyébért nem, már csak azért is, nehogy „gáncs és megvetés” jusson osztályrészemül.
András László
Akik Pulában a nagydíjat nyerték
A megújhodott Filmvilág ’79/18. számában Rózsa János tudósít a jugoszláv játékfilmek Pulában megrendezett fesztiváljáról, illetve Vicsek Károly és Deák Ferenc nagydíjas filmjéről, a Trófeáról. Ez a korrekt híradás önmagában nem hagyna hiányérzetet maga után, ha nem olvasnánk a jugoszláviai lapok megható lelkesedését, amellyel a vajdasági magyarság filmművészetének sikerét fogadták. E kettősség láttán gondoltam, hogy nem hiábavaló, ha a vajdasági filmművészetről közönségünkhöz eddig eljutott szórványos információkat – a film sikerének megértését és a további tájékozódást segítendő – összefoglalom.
A forgatókönyvíró Deák Ferenc művei és meghirdetett dedikálásai rendszeresen szerepelnek a budapesti Könyvheteken részt vevő jugoszláviai magyar kiadók programjain. Tor című drámakötetében, melyet napok alatt szétkapkodtak, olvasható a Teher, az első jugoszláviai magyar játékfilm irodalmi forgatókönyve. A költőként, prózaíróként is ismert Deák Ferenc nemcsak e forgatókönyvével, hanem dramaturgiai tevékenységével is hozzájárult a nemzetiségi filmművészet megteremtéséhez. Második játékfilmjének forgatókönyvét a miskolci Napjaink ’74/2. számában publikálta. Aki elolvassa e műveket, a más nemzetekkel együtt élő bánáti magyar faluközösségek nagyszerű körképét láthatja bennük.
Vicsek Károly az újvidéki Képes Újság filmrovatának vezetőjeként kezdte pályáját. Valahányszor filmalkotásokat vagy filmelmélet! Műveket mutatott be rovatában, más országokból érkezett kritikákkal szembesítette őket, hogy a művek és a különböző kultúrák viszonyának vizsgálatára vezesse rá olvasóit. Filmrendezőként is elsődleges feladatának tekintette, hogy az együtt élő nemzetiségekhez, különböző kultúrákhoz tartozó nézőinek mindannyiuk számára érthető módon szóljon. Filmjei közül csak kettő jutott közönségünk elé, mindegyik a Televízió műsorában. 1974-ben első, nemzetközi sikert aratott dokumentumfilmje, a Kubikosok, 1976-ban az akkori pulai fesztiválon harmadik díjat nyert első játékfilmje, a Parlag, amelyet Deák már említett forgatókönyvéből rendezett. A dokumentumfilm a magyar földmunkásokról szólt, de a más nemzetiségű nézőknek, ezért Vicsek száműzte filmjéből az emberi szót, és képszerkesztésében visszatért a klasszikus némafilmekhez. Játékfilmjében viszont dramaturgiai szerepet adott annak a körülménynek, hogy a Vajdaságban öt nyelven beszélnek. A gyávákat például úgy jellemezte, hogy azok a nyelvi nem értés mögé bújtak, amikor anyanyelvükön szegeztek mellüknek számukra kényes igazságot. A Magyar Televízió sajnos elkövette azt a hibát, hogy az ötnyelvű – de nagyrészt magyarul beszélő – filmet teljes egészében szinkronizáltatta, így a többnyelvűségre épített játék elsikkadt. Vicsek valamennyi filmjének operatőre Dušan Ninkov. Ez a szerb születésű művész magyarországi pályatársait is megszégyenítő gonddal tanulmányozza filmről filmre a magyar díszítőművészetet, és képi megteremtésének lehetőségeit. Deák, Vicsek és Ninkov közös alkotását, a Trófeát fogadta el a pulai zsűri Jugoszlávia idei legjobb játékfilmjének.
Herzum Péter
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1060 átlag: 5.66 |
 |
|
