KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/november
ESTERHÁZY PÉTER
• Forgách András: Házymozi Esterházy-adaptációk
• Molnár György: Péter filmje Esterházyra emlékezve
BÓDY GÁBOR
• Hegyi Zoltán: A kozmosz gerillája Bódy Gábor (70)
• Lichter Péter: Tengerentúli hullámhosszon Bódy experimentalizmusa
• Czirják Pál: Második tekintet Pieldner Judit: Szöveg, kép, mozgókép…
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Felvállaltam a közvetítő szerepét” Beszélgetés Varga Ágotával
• Bilsiczky Balázs: „A létezés is többszólamú” Beszélgetés Sopsits Árpáddal
FILM NOIR
• Pápai Zsolt: Nincs holnap A film noir műfaji családfája – 3. rész
• Roboz Gábor: Minden fekete A noir-címke
• Varró Attila: Kettős árnyék Noir és szerzőiség
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szemet szemért Velence
• Baski Sándor: Beilleszkedési zavarok CineFest – Miskolc 2016
• Horeczky Krisztina: A mi nagy hasznunkra BIDF
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Burton, ha diktál Ransom Riggs: Vándorsólyom-trilógia
• Varga Zoltán: Sólyomszárnyak suhanása Tim Burton: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei
KRITIKA
• Kránicz Bence: Orvosság kizsákmányolás ellen Az ismeretlen lány
• Forgács Nóra Kinga: Rémségek kicsiny öble A sors kegyeltjei… meg a többiek
• Kovács Gellért: Nyelvében él Érkezés
TELEVÍZÓ
• Kolozsi László: Nem felejthető Memo
MOZI
• Alföldi Nóra: Állva maradni
• Ruprech Dániel: Az eljövendő napok
• Kránicz Bence: Érettségi
• Nagy V. Gergő: Halál Szarajevóban
• Vajda Judit: Úri viszonyok
• Barkóczi Janka: Az utolsó tangónk
• Soós Tamás Dénes: Tökös ötös
• Sándor Anna: Kubo és a varázshúrok
• Sepsi László: Kiéhezettek
• Huber Zoltán: Mélytengeri pokol
• Kovács Kata: Pizsamaparti
• Andorka György: Inferno
• Csiger Ádám: Lángelmék
• Varró Attila: Lány a vonaton
DVD
• Kránicz Bence: Egymásra nézve
• Géczi Zoltán: Rőtszakállú/Dodeskaden
• Kovács Patrik: A szakasz
• Gelencsér Gábor: Eldorádó
• Pápai Zsolt: A Sierra Madre kincse
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Webről nyomtatásba

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Rablóhal

Vízállásjelentés

Hirsch Tibor

Coppola Rablóhala a 80-as évek egyik kultuszfilmje lett. A korszak West Side Storyja avantgard stílben elbeszélve.

Az amerikai hőst innen, Európából ritkán hasonlítják halhoz. A halakhoz a horoszkóp útmutatása szerint csendes, szemlélődő karaktert, finoman érzékeny, kissé lomha lelket kell hozzáképzelnünk, amilyennek a büszkén önkritikus, amúgy közhelyekben gondolkodó européer jellemzi magát, ha éppen azt hangsúlyozza, ami benne nem amerikai. Hogy a hal szabad volna? Lehet, de nem ezért szeretjük. Mit keresne egy szabadságjelkép abban az őselemben, ahol az ember megfullad? A sas – a fehérnyakú amerikai címerállat – az igen, az csak azért él, hogy szabad legyen.

Maguk az amerikaiak minderről másképp gondolkoznak. Ott van mindjárt Melville az ő Moby Dickjével és Hemingway a Nagy Hallal, fajta-besorolás nélkül. Francis Ford Coppola ifjú éveiben éppenséggel a pisztráng volt divatban. Pisztráng Brautigannél, pisztráng Ken Kesey-nél. „Nagyon bírnám látni.” Ezt a Száll a kakukk fészkére nagyranőtt indián-mesélője mondja, bizonyos szabadkézi pisztránghalászatról. Ez az első tervezett programpontja, miután megszökött a Főnéni karmai közül.

Halakat és halászatot látni nem akármilyen élmény: nyilván mintát és erőt ad majd a szabadsághoz. A régi amerikai szerzők szerint a halakat mindenesetre meg kell ölni, miközben példát veszünk róluk, más kérdés, hogy – az egy Moby Dick kivételével – előírás, hogy öldöklés közben szeressük valamennyit. A kortárs filmkínálat alapján mondhatjuk, ma, 1995-ben megint a szeretve gyilkolás van divatban: az aktus mozgóképi rehabilitációja teljes, ráadásul – ha született gyilkosokról van szó – a klasszikusokhoz képest nagyon merész arányok is megengedhetőek: ici-pici szeretet irdatlan öldöklést ellensúlyoz az újmódi mese empátiás sugallata szerint.

Coppola filmje ódivatú. Azt hinnénk, azért, mert egy köztes évtizedben, a nyolcvanas években, annak is az első felében született. Néhány felszínesen filozofáló dialógusából és hatásos verekedés-jelenteből aztán kiderül, az Amerikai Hősnek ezekben a lagymatag esztendőkben sem volt különösebb baja az erőszakkal, tisztességgel együtt élt vele, derekasan megállta a helyét benne – igaz, kevésbé kutyulta azt össze a szeretettel, mint elődei és utódai. A hős akkor a halak szabad úszásában – kiszabadításában – volt érdekelt, tudván tudva persze, hogy (akváriumi rablóhalakról lévén szó) a folyó és óceán elviselhetetlen szabadságában mégiscsak megölik majd őket, vagy ők maguk ölik meg egymást.

Coppola Amerikai Hőse, Mickey Rourke alakításában nyilván szereti a halakat és szabadon szereti őket. A szeretet-szabadságvágy-halál közhelyhármasából neki szeretet és szabadság összetartozása legalábbis valamivel magától értetődőbb, mint a szabadságvágyé és a halálé. Nem mintha maga a mester, Francis Ford Coppola sohasem kacérkodott volna azzal, ami a kultuszfilmkultúra mai állása szerint Stanley Kubrick és Oliver Stone territóriuma. A Keresztapa-sorozat receptje szerint a halál- és szabadságvágy pompás robbanóelegye alkotja az igazi Amerikai Hőst, és ehhez a szeretet csak finom fűszer, fontos, de nem meghatározó ízanyag, ami célszerűen adagolva megtalálható a család-bolond olasz maffiózók vérszomjas lelkében, akik e gyanús, (fasiszto- anarcho- stb.) kotyvalék által volnának amerikaiabbak az amerikaiaknál. Ráadásul Coppola teremtménye Kurtz ezredes is, az Apokalipszis most függelemsértő katonája, a finom lélek és őrült tömeggyilkos, hatékony hadvezér egy élet- és anyagpazarló háború poklának legmélyén: a megkergült Don Corleone. A Rablóhal azonban négy évvel az Apokalipszis-film után készült. Ez Coppola pályájának kritikus pontja. Nem egyszerűen a kudarcok éve a sikerek évei után, hanem a csapda és káprázat esztendeje. A rendező, Új Hollywood atyja addigra valószínűtlenül sok pénzt keresett, valószínűtlenül nagy kockázatot vállalva. Coppola talán valóban azzal az üdvözült mosollyal járt-kelt a hollywoodi nyüzsgésben, mint a Mickey Rourke alakította „Motorcycle Boy”, a külváros utazgató hercege, a kakaskodó teenagerek között. Úgy, mint akinek titka van. Mint aki túl van a „harc az élet” törvényén is, és most már csak bizonyos kiszabadítandó akváriumi halak sorsa érdekli…

Az Apokalipszis most sikere után Coppola habkönnyű vígjátékot rendezett, pusztán bizonyos vizuális kísérletek kedvéért, az Egy a szívből huszonkét millió dolláros veszteséget termelt. A Rablóhal és párdarabja, A kívülállók volt a ráadás.

A legszomorúbb az egészben, hogy bár a rendező, saját hőséről véve példát, valóban az esztelenségig és a teljes anyagi összeomlásig független maradt, ettől még a Rablóhal nagyon is hollywoodi mozi. Csak annyiban kivételes, hogy formai játékai csak néhány évvel később jönnek divatba, közhelyei, bár régebben a Mítosz építőkockái lehettek, musicalbe, opera-filmbe való sémák, amelyekhez Coppola mindig is vonzódott, de húsz évvel a West Side Story után már nem könnyű velük megríkatni a közönséget. Harminc évvel utána még nehezebb.

Ha eddig az Amerika-Mítosz értelmező filmjeinek hőseit gondolatban pusztulásra ítélt ragadozó madárhoz, utolsó bölényhez, betörhetetlen musztánghoz hasonlítottuk, Coppola filmje segít belátnunk, hogy e történetekben mindig is halak szerepeltek. Maga a mindenkori western is – szűkszavú cowboyaival, a pisztolypárbajok egymást kerülgető dramaturgiájával tulajdonképpen víz alatt játszódik, csak eddig nem vettük észre. A préri tengerfenék. Mi több: vízi dráma a Rakparton, korallzátony alatti nyüzsgés a Becsületből elégtelen, a Szelíd motorosok pedig pisztrángok vándorlása ellenáramban.

A megvilágosodás pillanata után Coppola mozija csak annyiban tűnik másnak, mint a többi felszín alá transzponálható mítosz-film, hogy ő a tengeri allegória részleteire is ügyel. A motorbiciklis Rourke lassan érő öcsikéje (Matt Dillon) körbeszökdécseli nőstényét: igazi hal-hímként, le-föl rezegve, vibrálva udvarol. A lány otthagyja őt – nyomában zavaros köd képződik: bizonyára valamilyen ingerlő, hal-butító nemi hormon. A kísérőzene is fontos: bizonyos jeleneteknél bántó vinnyogás hallatszik, ultrahang terjed így folyadékban – hímhalak összecsapásra készülnek. Azután is felvillanások, elektromos kisülések: a harc megkezdődött.

1983-ban ez originális látvány- és hangzó-világ volt. Mindenekelőtt az elektronikus kép-preparáció még nem tartott ott, ahol most. Hollywoodban még nem volt szokás egy nem sci-fi történet képeit a posztmodern játék kedvéért komputerrel fantasztikusra színezni, vagy éppen szürkíteni. Minthogy Jancsó és Európa messze volt, akkor még illett a füstnek és villódzásnak egyszerű dramaturgiai magyarázatot adni. A kommersz alternatíva, a videoklip, pedig maga is újdonságnak számított.

Piros hal, kék hal: nemzeti színekkel ékesített kiválasztottak. Nekik aztán valóban jár a szabadság. Sok szabadságosztó vagy szabadságra született ártatlan halt már meg ebben a jegyben: indián főnökök csillagos-sávos zászlót lobogtatva, vagy éppen a Szelíd motorosok hősei, maguk is kék-piros bukósisakban. A hatvanas évek e legendás mozijának színész-rendezője, Dennis Hopper Coppolánál alkoholista apát játszik, aki mégiscsak életben maradt, de csak azért, hogy önmagát megalázva figyelje a fiúk nemzedékének újabb véres áldozatát a szabadság oltárán. Mintha a nyolcvanas évek motorosai messzebbre jutnának a maguk gépein, mint felmenőik a legendás Harley-Davidsonokkal. Mintha a piros-kék tiszteletreméltóbb színpáros volna rablóhalak pikkelyein, mint a bukósisakon…

Vajon mire gondol itt Coppola? Hogy állatokat kiszabadítani erkölcsösebb, mint kábítószeren szerzett pénzből vakációzni? Ha erre gondolt, igaza van, de ez nem túl fontos igazság. És hogy a nyolcvanas évek a szabadságra irányuló szeretet évtizede lett volna? És éppen a hatvanas évekhez képest? Ez elég valószínűtlen.

Persze minden viszonylagos. Denis Hopper és Mickey Rourke kilencvenes évekbeli utódja például nem öncélúan száguldozik, nem is hal-testvéreit megváltandó, hanem azért, mert gyilkol, mert gyilkolni jó, és mert gyilkolni száguldozva az igazi.

A motorbiciklis fiú betöltötte küldetését: a rablóhalak kiszabadultak. A nemzeti színek maradtak – piros: a vér és a hős napszemüvegének színe – kék: az üres kaliforniai ég, ami éppenséggel lehet a tenger kékje is, alulnézetből. Át kell-e mindezt éreznünk, itt, Európa legszárazföldibb szegletében? Ne erőltessük. Hagyjuk inkább elhatalmasodni magunkban az irigységet. Amerika pisztráng- és rablóhal hőseire is ráfér már egy kiadós partravetettség-élmény, egy kevés kontinentális tátogás…


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=886