Filmszemle

BBS

Egyéb nyelvjárások

Turcsányi Sándor

Ha a magyar film progresszív, kísérletező kedvű törekvéseire gondolunk, először és legtöbbször egyedülvalóan a Balázs Béla Stúdió neve merül föl. Még ma is, amikor egyre több filmes műhely mondhat magáénak bizonyos (szakmai) ismertséget. Mindig a stúdiónév, csak legritkább esetben egyes filmek. Ez az általános megközelítés, amit balázsbélásságnak is nevezhetünk. Érdemes hát megfigyelnünk az utolsó két év stúdiótermése mutat-e ilyenfajta egységet, egybemoshatóságot.

Bulvár avantgarde

A 23. magyar filmszemlén a nagyjátékfilmek között láthattuk Szabó Ildikó A másik oldal című bagatelljét két, hasonló időtartamú darab társaságában. Ez a Három bagatell. A film a Balázs Béla Stúdióban készült, de 1985-ben, így nem sorolható az újabb folyamba. És mégis... Az alkotó szándéka és szellemisége pontosan meghatároz egy olyan módszert, amelynek vonalán napjaink (az elmúlt két esztendő) balázsbélás filmjeinek egyik legészrevehetőbben megjelenő csoportozata is nyomul. A bulvár avantgarde-ról van szó. Ennek semmi köze az avantgarde-hoz, amit a tévéből és a Tilos az A óta osztódással szaporodó mondén helyekről képzelhet a fantázia. Ezen a Magyarországon Dixiék az avantgarde időszámításunk, Krisztus születése óta. A stúdió e szárnya úgy dolgozik, mint a nagy hollywoodi gyárak. Állandó sztárokkal. Az egyénenként és egyéb területeken bizonyára vagy bizonyítottan kiváló férfiak és nők együtt műfajmeghatározó erőt képviselnek. Ha meglátom a gyönyörűséges és felkavaró hangú Somát, már pontosan tudom, miről van szó, hogy mik és kik következnek. Pauer Henrik e szemlén több filmben volt látható, mint a fesztivál abszolút sztárszínésze, Gáspár Sándor. Ez nem baj. Nem ez a baj. Az a baj, hogy unom. S a vászonról úgy tűnik, ők is. Figyelmeztető értékű, hogy ezek a filmek a stúdió nagyberuházásai. Az idei év egyetlen itt készült nagyfilmje, A lakatlan ember, egy majdani nagyjátékfilm mára elkészült részlete, A nap fiai, a már látható mozis múlttal rendelkező Sőth Sándor munkája, a Johnny Guitar. Ez utóbbi ráadásul vígjáték, amire – látva a honi filmgyártás nehezen minősíthető, viszont szagolhatóan görcsös igyekezetét a szórakoztatásra – külön is föl kellene figyelnünk, ha tudnánk, mi, mozinézők. De nem tudunk, mert a hányaveti helyzetkomikumok tisztásáig sem juthatunk el a belterjesség e sűrű, sötét erdején át. Pedig, különösen egyenként, még szeretem is őket. Viszont azzal nemigen lehet mit krezdeni, ha pusztán annyi a különbség, hogy a dobogón Horváth Putyi, a vitorláson meg Ötvös Csöpi feszít. Ez egy egészen privát Magyarország.

S ha már így szóba került, jöjjön Forgács Péter, a magyar film egyik legfigyelemreméltóbb alkotója. A Privát Magyarország, mely szintén BBS-közeli mű, helye az egyetemes (hát még a magyar) filművészetben, filmtörténetben vitathatatlan. Méltatása ugyan soha nem felesleges, de most elég ennyi. A szemlén az N. úr naplója és az 1991 volt látható a sorozatból. Forgács, aki egy Hamvas Béla emlékének, szellemének szentelt tévéműsorban igen pontosan elmagyarázta a televízió alkalmatlanságát az ilyenfajta szellemidézésre, a Pauer Gyula ünnepén készült Pszeudo című filmjében mégis ugyanerre vállalkozik. Az eredmény – ahogy megmondta. Így hát kevéssé tűnnek érthetőnek az indítékok. Pedig igen közeliek. Íródik – kimondva, kimondatlan – egy párhuzamos magántörténelmi képeskönyv. Az igazihoz alig hasonlatos, azaz profi módszerekkel. Napjainkról. Még inkább napjaikról. Azok a falak, láthatóak és láthatatlanok, melyek megakadályozzák a mai átlagnézőt nemcsak a közelkerülésben, de a beleérzésben is, később, boldogabb idők szemlélőjének valószínűsíthetően nem jelentenek majd akadályt. Ma viszont alig is átjárhatóak. És nem csak kívülről. De így volt ez mindig. Gyermekeink bizakodhatnak, az idő eddig valahányszor segített.

A hátrányos helyzetű tévénéző

A fentiek miatt minden szándékolt fikció (A lakatlan ember, Johnny Guitar) ellenére ezeket a filmeket elsősorban dokumentatív munkáknak kell tekintenünk. Így könnyedén érkezhetünk az e szándékot deklaráló törekvésekhez. Több gyomorszorító dolgok, és azokhoz való viszonyunk vizsgálatára késztető mű látható, immár szintén és örvendetesen hagyományok szerint. Nincs, és nem is lehet ebben megállás, mert szubkultúra ugyan gyászosan kevés, de halmozottan hátrányos helyzet minden ujjunkra tíz(ezer) is akad. A Gergő, a Boldog, aki a nyomorultra gondol, a Betonkölykök elsősorban tiszta szándékaikkal keltik föl a filmes érdeklődést. Hatásuk ellenére itt a hagyomány, az állandóság aspektusa dominál. Én hajlamos vagyok dolgokról azt hinni, hogy úgy jók, ahogy vannak, de mégis elgondolkodtató, létezik-e szereposztás. Beérhetjük-e egy ambivalens gesztussal, ami egyfelől dicséret a stúdiónak, másfelől bokánrúgás a magyar televíziónak. Aligha. Bár magyarázatot sokfelől várhatunk. Sorokon át való keserű rímelése miatt tartozik ide Peternák Miklós és Sugár János csak szuperlatívuszokban említhető filmje, A médiumok velünk voltak. Hiszen csepp a tengerből, ki lenne halmozottabban és hátrányosabban helyzetű, mint a tévénéző. Korunk hőse, a CNN-történelmű ember. Mindenünk, úgy, ahogy volt, odaveszett. A mű készítői beszélgetést, konferenciát szerveztek a romániai forradalomról és annak megjelenítéseiről. Ezt videón rögzítették. Amit itt mint filmet látunk – tehát nem amit a résztvevők elmesélnek –, maga a tárgy. Egy csomó országból érkezett ember mesél a háborúban egy cseppet sem hallgató médiáról. Mindenki hadar, gyorsan beszél. A néző mint a bokszoló homokzsákja, tizedmásodpercenként kapja fejéhez a tömegmédia működéséről való igazságokat. Amiket részint már olvasott, részint tud, mert tud, meg olyanokat, melyekre a válasz csak megadó bólintás, mert annyira a bőrén érezheti nap mint perc, hogy be sem meri vallani magának, föl sem meri tenni kérdéseit. Aztán egyszercsak megroggyan. A homokzsákra rá kell számolni. A beszélők – a film készítőinek bravúros technikája szerint – egymás szájából veszik ki a szót. Az elhangzó gondolatok egybefolynak, oda s vissza mászkálnak egymásba. S mivel ostoba mód régesrég jobban hiszünk a képeknek, mint bármi másnak, láthatatlanul, de kikerülhetetlenül előttünk a képernyő maga. Meg van mutatva, amiről beszélnek, úgy, hogy ha hátraléphetnénk a moziban – mint ahogy ezt nem tehetjük –, a beszélő fejek helyett Horn Gyulát, Chrudinák Alajost, Batka manót látnánk. Ám a zsöllye biztonságos, nincs rükverc, alvás is alig, ezért mindőjüket csak a villamoson vesszük észre. Azokon a képi felkiáltójeleken, amelyeket az alkotók nyilvánvalóan a kabátujjukból rántanak elő, már csak a lépcsőházban kulcsért zsebünkbe kotorászva nevetünk. Ezek vissza-visszajáró jelentkezése pedig magát az elviseléshez elengedhetetlenül szükséges humort akkumulálják bennünk. Apró zugörömeink. Izgalmas lenne ezt a filmet ott látni, ahova való: a tévén. Vajon mi robbanna föl? Az olyan komikus készülék? A fejünk, min már nagyobb a szem, mint a légyén? Persze jól tudom, egyszer majd megláthatjuk, és nem történik a világon semmi. Ez is elmegy majd legalább a Marsig. Fényévekre messze tőlünk, mint Horvátország, valahová az ötödik világba.

A narráció állóháborúi

Lehetne ennél izgalmasabb valami még BBS-mezőkön? Lehetne. Az izgalmasság maga, az alanyi érdekesség. A kísérleti film, a filmexperimentum. Ami van, de leginkább alig. A német kísérleti videózásra olyannyira jellemző inzertparádék igyekvő utánzatai között egy-két üde színfolt: Maurer Dóra és Fehér Márta munkái. Nem ma kezdték, és nem úgy, ahogy ma illendőnek látszik kezdeni: recept szerint. Elmesélni lehetetlen, nézni sem könnyű, nekünk, akik mindahányan ott voltunk, amikor az O. K. Corallnél Wyatt Earp és Doc Holliday lelőtték a Lumière-testvéreket. Így hát inkább egy fanyar fura kanyar. Az ebbe a kategóriába rendelhető Akarat című filmet is szerettem volna megnézni. Ígéretesen indult. A vászonra settenkedett az egyik alkotó, és beszélt. Hangját nem hallhattuk. Különös remegés fogott el, sokáig tartott, míg rájöttem, nem is én remegek, hanem a kép. De végül is ez egy experimentális film, miért ne remeghetne? Oldalt sandítottam, s láttam – elvégre filmszemle volt –, a készítő szája széle is remeg. Nem is a film a kísérleti. Hanem a mozi. Mint a kísérleti jószág, akin a szegényemben azt próbálj a ki, mennyi ideig bírja élelem nélkül. Ki ír végre már arról dolgozatot, hogy legjobb mozijaink is milyen szarok. Itt ferdén áll a vetítő, emitt csálé a vászon, ott meg nem szék a szék, de nem is fűtenek, viszont rossz a hang. Budapest a kísérleti mozi fővárosa.

Nem kerülhetünk meg bizonyos kínos dolgokat. A narráció állóháborúit, melynek nyomai mindenütt, szinte az összes filmben ott csúflanak. Háborús nyomok ezek, üszkök, hegek. Fájnak nézőnek, alkotónak, filmnek. Az említett film, az Akarat is példa értékű e szempontból. A látszólag járható út, amin ott tolong, ha nem is fél Amerika, de a fél magyar mozi. A képek – minthogy őket még sehogyan sem sikerült a nagy erőkkel folyó próbálkozások ellenére sem kiirtani – tehát vannak, s bár néha kényszeredetten, de hordoznak némi varrációt. Kell hát narrátor is. Az meg mesél, elbeszél. Vagy a filmet, vagy valami fontosat. A néző hallgatja, aztán vagy összejön, vagy se. Pontosan még az sem határozható meg, hol húzódnak a frontvonalak. Egy lehetséges ajánlat abból a kevésből. Térítésmentes vény. Kapjuk Révész László Lászlótól A prágai diák szinte főcímén. „Idegen nyelvről lévén szó, ne akadjon fenn az, aki nem érti: tekintse a beszédet zajnak, melódiamentes zenének.” S a frontokat nem ismerő valóban csak így tehet. Hogy ebben a filmben németül beszélnek? Melyik nyelv nem idegen? S ha ragaszkodunk az őszinteséghez, mindez bizony távolról sem irreverzibilis. Csomó esetben használható az én receptem: minthogy amit látsz a képek számodra idegen nyelv, tekintsd csupán fénynek.

Révész a fölhozatal legmegbízhatóbb szállítói közé tartozik. Kipipálandó (-ható) videóetüdjei mellett láttuk még Nem titok című munkáját is. Föltűnően szépek André Kertészt idéző képei, ezért már önmagában is megérte. És még ott van egy színésze. Kár, hogy ezen a filmszemlén nem volt verseny. A legjobb férfialakításért járó díjam Ardai Zoltáné. Úgy evez ő, ahogy magyar filmben még nem eveztek.

(Nem írtam a Szirtesről. Direkt. Az ő nehezen mérhető szuverenitása, jelentősége nem kasírozható egy ilyen tablóra. Majd egyszer.)

Olyan alkotók kísérleteit láthattuk, akiknek úgy tűnik, kísérletezés az életük. Ami hivatásnak gyönyörű és magasztos lenne, viszont ha igazibb lehetőségek híján alakul így, hát hiábavaló. És a kísérletezés csak kísérletezgetés, körbenjárás, helyben topogás. Hogy ennek ellenére és mindezek közben valóságos mesterműveket is láthatunk, a büszkeségünk: a dögunalmas, halálosan utált, soha meg nem szűnő magyar csoda. Mi van, ha egyszer mégiscsak elillan?

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1992/04 13-15. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=453

Cikk értékelése:

szavazat: 1290 átlag: 5.48