KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/december
NŐI SZEREPEK
• Baski Sándor: Az üvegplafon alatt Nők a Fehér Házban
• Schubert Gusztáv: „Amerika királynője” Pablo Larraín: Jackie
• Barkóczi Janka: A harmadik hullám Asghar Farhadi hősnői
• Varró Attila: A hiány iszonyata Val Lewton és a női horror
• Vincze Teréz: Egy szexi koreai feminista A szobalány
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Védtelen ártatlanság (Bara Margit 1928-2016)
• Schubert Gusztáv: Csoóri Sándor, a filmes Parázson lépkedő
• Morsányi Bernadett: Makacs fiúk Beszélgetés Szomjas Györggyel
LENGYEL MÉRCE
• Báron György: A nemzet filmművésze Andrzej Wajda (1926-2016)
• Pörös Géza: Nincs alku Andrzej Wajda: Emlékképek
• Zalán Márk: Bedobozolt történelem Lengyel hadiállapot 1981
• Morsányi Bernadett: Bármi megtörténhet Marcel Łoziński dokumentumfilmjei
FRANCE NOIR
• Ádám Péter: Gengszterből filmrendező José Giovanni
FESZTIVÁL
• Szabó Ádám: Undorból születnek Sitges
• Bartal Dóra: A hátunkon cipelt múlt Jihlava
• Csiger Ádám: Fiatalos kezdés Primanima
• Barkóczi Janka: Aki sosem látta Párizst Window Horses
KÖNYV
• Nagy V. Gergő: A nemzetközi Férfi Tarr 60
TELEVÍZÓ
• Várkonyi Benedek: A pokol másnapján Beszélgetés Olivier Wieviorkával
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rejtélyes bosszú Austin Wright: Tony and Susan
• Alföldi Nóra: Kárhozottak királya Tom Ford: Éjszakai ragadozók
KRITIKA
• Varga Zoltán: X elvtárs A martfűi rém
• Barkóczi Janka: Belső száműzetés Bereczki Csaba: Soul Exodus
• Andorka György: Bölcselmük álmodni képes Doctor Strange
MOZI
• Baski Sándor: Teljesen idegenek
• Gelencsér Gábor: Olli Mäki legboldogabb napja
• Pápai Zsolt: Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal
• Forgács Nóra Kinga: Az állam Fritz Bauer ellen
• Kovács Kata: A mélység kalandora
• Vajda Judit: A könyvelő
• Barkóczi Janka: Hideg hegyek
• Huber Zoltán: Mentőakció
• Kránicz Bence: Creative Control
• Roboz Gábor: Az utolsó emberig
• Csiger Ádám: Jack Reacher: Nincs visszaút
• Sepsi László: Bezárva
• Varró Attila: Életem Cukkiniként
• Andorka György: Legendás állatok és megfigyelésük
DVD
• Barkóczi Janka: Magyar Filmhíradó Évfolyam 1956
• Kránicz Bence: Szerelem
• Gelencsér Gábor: Angi Vera
• Benke Attila: Menny és pokol
• Pápai Zsolt: Tripla kilences

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lenullázott légió

Ki húzza a rövidebbet?

Horgas Béla

 

Magyar József új dokumentumfilmjében azt mondja az egyik szereplő, hogy jóakarói megsúgták neki: ne okoskodjon, ne feszegesse üzemi balesetének körülményeit, mert a törvénytudókkal és különféle hatalmi alakulatokkal szemben csakis ő húzhatja a rövidebbet. S lám, igazuk is lett, mert a föltehetőleg jogos kártérítésnek csak a töredékét kapta meg nyilatkozónk, de kapott egy kiadós infarktust – helyette? Illetve: miatta? Ez a kérdés. S hogy egyáltalán: miért kap az ember, különösen a harminc és ötven életév közötti férfiember az utóbbi évtizedekben olyan nagy számban infarktust Magyarországon? S továbblépve: mi ez a számokkal is kimutatható pusztulás, a korai halálnak ez a növekvő hulláma, melyben az infarktustól az alkohol okozta roncsoláson át az öngyilkosságig oly eredményesen veszünk részt, hogy ezen a területen magabiztosan vezetjük Európa élmezőnyét?

Az óriás-kérdésre sem az orvos, sem a társadalomtudós, az író, a pap vagy a politikus, tehát egyetlen részlet ismerője sem adhat külön-külön teljes választ – az infarktustól sújtott betegek körében készült film is csak érinteni képes az egészet s megpendíteni néhány fájdalmas összefüggést. Ezen is érdemes eltűnődni. Legelőbb talán a közhelyeken, a banális, némelykor szinte sírnivalóan primitív tényeken, amelyek bizony átlagosak, földhözragadtak, kisszerűek, fantáziátlanok – s a szereplők előadásában tovább szürkülnek, unalmassá egyszerűsödnek. Csakhogy az elbeszélők számára ez a merő köznapiság az egyszerű élet, melynek értékére esetleg éppen az infarktus képében fölbukkanó halál döbbent rá.

A tanmesébe illő történetek az önkizsákmányolásról, a hallatlan és öntudatlan belső rombolásról, a külsőleg is látható „hajtás”-ról szólnak, a videó-vágyak és az elemi érvényesülési törekvések, a családiház-álmok megvalósítása közben leselkedő testi-lelki csapdákról tudósítanak – a mai és tegnapi Magyarország jellegzetes valóságdarabkái: ez volt, ez van. Annyira azok, hogy kérdezni kell hatásukra: mi lesz? S felelni nem lehet.

Az egyik, már-már szatirikus abszurdba hajló tanmese kezdőpontja a következő dilemma: belépjen-e az ember az MSZMP-be, hogy ezzel gyereke óvodai felvételét elintézze? Hősünk igennel válaszol, s később munkásőr is lesz, de azért szemet huny társa „fekete” ügyletei fölött. A történet a bíróságon illetve a kórházban folytatódik, ám a pszichoszomatika durva leegyszerűsítése volna, ha azt mondanók, hogy az infarktus oka a méltatlan párttagság volt. Különben is: ki és mi itt a méltatlan? A mai korszak szinte tálcán kínálja a fölmentő magyarázatot: mindennek a rossz társadalmi rendszer az oka. Holott mindig az egészről van szó, hallatlanul bonyolult külső-belső mechanizmusok rendszeréről, amelyből persze kiugrik egy-egy jól megragadható terület vagy tény. Ilyenek az úgynevezett rizikófaktorok, az erős dohányzás, az alkohol vagy a zsíros ételek mértéktelen fogyasztása – és az idegek feszülése. Az utóbbi azonban önmagában is elég sokrétegű, bár előjele, erkölcsi minősítése az infarktus szempontjából elhanyagolhatónak látszik, hiszen nemcsak azokat veri le ez a betegség, akik sikertelenül manipulálnak, üzletelnek vagy akár csak vállalkoznak, hanem a sikereseket is. S egyként a sztálinistákat, reformkommunistákat, a kormánypártiakat és ellenzékieket, a tervgazdaság és a piac híveit, az emberi jogok harcosait. Az infarktus nem válogat; úgy tűnik, neki mindegy, hogy a feszültséget a világmegváltás kényszeres vagy romantikus izzása, avagy az üzletelés izgalmai, a lebukástól való félelem okozza. Az életút végén mindenképpen „kiterítenek”; a tisztesség választása tehát emberség kérdése, az emberi minőségé, amelyet bizony erősen ostromolnak a banális külsőségek, az érvényesülés vagy akár csak a megélhetés. S a nagy szó, hogy „megérte-e?”, későn hangzik el.

A film és szereplői az ilyesféle filozofikusnak mondható dolgokat is csak érintik, mint ahogy kimondatlan marad az okkeresés reménytelensége is, hiszen az összeszövöttség, az egyéni-lelki tényezők és a társadalmi rendszer öntőformái együtt és egyszerre hatnak. Ha valami, akkor persze elsősorban a hibás struktúra marasztalható el, az életvitel közösségi iránytévesztése. Egy-egy tragédia előzményei (ha van elég adatunk) messzire visszavezethetőek az egyéni és a közösségi múltba, a történelembe. De meddig lehet visszahátrálni magyarázatért? És található-e valamiféle kezdet? És megosztható-e a felelősség? Aki töpreng, újra meg újra ilyesféle alapkérdésekbe, lám, itt is csak közhelyekbe botlik. Bosszantóan, elkedvetlenítően szürke massza ragad így ránk s ahogy sorra kikerekednek (valamelyest) a mesék, egy rossz emberi-társadalmi működés törmelékeire látunk, a bornírtság kabaréba kívánkozó jeleneteire – csak éppen a háttérben mindenütt ott a halál árnyéka, nincs kedvünk nevetni. Az egyik történet szereplője például elmondja, hogy a paksi atomerőműbe szállított alkatrészeket súlyra vették át a szovjet határállomáson, s csak kicsomagolás után látták, hogy a fontos berendezés fala repedt. A szerződés szerint visszaadni nem lehetett, s hogy mégis használják valamire: fekália-tartály lett belőle. Az ilyesféle átkozottul humoros, elképesztő pazarlásokról ezrével értesülhetünk manapság, bárhova is fordulunk. Se eldobni, se rendeltetés szerint működtetni nem lehet, de használni kell, élni vele. Az emberben föltámad a keserves kényszer, hogy régiónk, önsorsrontó provincializmusunk, a balekség és a kiszolgáltatottság jelképét, nyomorúságunk tragikomikus zsákutcájának jellemző szegletét lássuk a történetben – mintha Magyar József filmjének is ebből kellene címet választani, talán ezt: Hogyan csináljunk az atomerőműből fekáliatartályt?

Közhely ide, klisé oda, a film legmélyebb és legszebb jelenetei azok, ahol az egyik gyógyulófélben levő légionárius elmondja, hogy egyszeriben rányílt szeme a világra és olyasféle részleteket vett észre, amilyeneket korábban soha. A fölfedezések áthangolták egész személyiségét, életét – például a feleségéhez fűződő érzéseit. Élményeit megfigyelések útján szerezte, de az új tudás lényege természetesen nem merült ki abban, hogy milyen az őszi fa rajza, hogy miképpen szállnak fel a vízről a vadkacsák. A konkrétumok lényegesek, mert az élet lírai vetületei különben foghatatlanok, mint rossz versben az általános kijelentések, de a tudás a vadkacsák repülési technikájának ismereténél többet ad. Új szférákat tár föl, beavat, és az emberi lét egészére vonatkozik. Az infarktus utáni gyógyulás ennek a betegnek – mondjuk így – belső megvilágosodást hozott, amely átrendezte, gazdagabbá tette értékrendjét. A baj csak az, hogy nagy árat fizetett érte. Ő húzta a rövidebbet. Ő és a többiek, a lenullázott légionisták, akiknek útja nem vezet azért szükségképpen a gyors halálba vagy a lefokozott életbe – a túlélők bizonyítják, hogy: nem.

A magam irodalmias módján úgy gondolom: jövőjük azon is múlik, hogy az infarktus sokkja együttjár-e valamilyen lényeges felismeréssel, amelynek konzekvenciáit aztán meg kell fogalmazni, és a mindennapi valóságba fordítva működtetni. S ez talán nemcsak a betegre, hanem hozzátartozóira, a vele kapcsolatban lévő emberekre is tartozik. Hiszen ők is, következésképpen valamennyien a rövidebbet húztuk a pusztulással szemben. Átvitt értelemben, de a statisztikáktól is megerősítve mondhatom: az egész közösség kapott infarktust, „egy ország gyógyítása” a tét valóban. Ilyen szemszögből nézvést Magyar József filmje alkalmat kínál, hogy publicisztikus hevülettel érveljen az ember, és a reformpolitikusok legjobbjainak időhöz kötött nyilatkozatait összekapcsolja a költők örökérvényű szavaival. A „változtasd meg élted” immár nem lehetőség, hanem kényszer, de a külső mutatvány mit sem ér a belső, mentális tisztulás nélkül.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/05 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5377