KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
   2016/december
NŐI SZEREPEK
• Baski Sándor: Az üvegplafon alatt Nők a Fehér Házban
• Schubert Gusztáv: „Amerika királynője” Pablo Larraín: Jackie
• Barkóczi Janka: A harmadik hullám Asghar Farhadi hősnői
• Varró Attila: A hiány iszonyata Val Lewton és a női horror
• Vincze Teréz: Egy szexi koreai feminista A szobalány
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: Védtelen ártatlanság (Bara Margit 1928-2016)
• Schubert Gusztáv: Csoóri Sándor, a filmes Parázson lépkedő
• Morsányi Bernadett: Makacs fiúk Beszélgetés Szomjas Györggyel
LENGYEL MÉRCE
• Báron György: A nemzet filmművésze Andrzej Wajda (1926-2016)
• Pörös Géza: Nincs alku Andrzej Wajda: Emlékképek
• Zalán Márk: Bedobozolt történelem Lengyel hadiállapot 1981
• Morsányi Bernadett: Bármi megtörténhet Marcel Łoziński dokumentumfilmjei
FRANCE NOIR
• Ádám Péter: Gengszterből filmrendező José Giovanni
FESZTIVÁL
• Szabó Ádám: Undorból születnek Sitges
• Bartal Dóra: A hátunkon cipelt múlt Jihlava
• Csiger Ádám: Fiatalos kezdés Primanima
• Barkóczi Janka: Aki sosem látta Párizst Window Horses
KÖNYV
• Nagy V. Gergő: A nemzetközi Férfi Tarr 60
TELEVÍZÓ
• Várkonyi Benedek: A pokol másnapján Beszélgetés Olivier Wieviorkával
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Rejtélyes bosszú Austin Wright: Tony and Susan
• Alföldi Nóra: Kárhozottak királya Tom Ford: Éjszakai ragadozók
KRITIKA
• Varga Zoltán: X elvtárs A martfűi rém
• Barkóczi Janka: Belső száműzetés Bereczki Csaba: Soul Exodus
• Andorka György: Bölcselmük álmodni képes Doctor Strange
MOZI
• Baski Sándor: Teljesen idegenek
• Gelencsér Gábor: Olli Mäki legboldogabb napja
• Pápai Zsolt: Harmadik típusú találkozások Zsigmond Vilmossal
• Forgács Nóra Kinga: Az állam Fritz Bauer ellen
• Kovács Kata: A mélység kalandora
• Vajda Judit: A könyvelő
• Barkóczi Janka: Hideg hegyek
• Huber Zoltán: Mentőakció
• Kránicz Bence: Creative Control
• Roboz Gábor: Az utolsó emberig
• Csiger Ádám: Jack Reacher: Nincs visszaút
• Sepsi László: Bezárva
• Varró Attila: Életem Cukkiniként
• Andorka György: Legendás állatok és megfigyelésük
DVD
• Barkóczi Janka: Magyar Filmhíradó Évfolyam 1956
• Kránicz Bence: Szerelem
• Gelencsér Gábor: Angi Vera
• Benke Attila: Menny és pokol
• Pápai Zsolt: Tripla kilences

             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Utolsó előtti ítélet

Álomfejtés

Hámori Ottó

 

Én nem vagyok ilyen – mondja hősünk, és leveti magát a sokemeletes ház tetejéről. De hát ez már a film vége, s az ember akkor már elfáradva és letörten, inkább csak gépiesen, mondjuk, egy szokáslogikának engedve jegyzi meg: ha pedig nem vagy ilyen, pajtás, miért kell ezzel az öngyilkossággal büntetned magad?

Az ám, csakhogy még távoztomban is gyötörnek a kételyek: vajon nem álmodta-e hősünk ezt az önbüntetést is el nem követett bűneiért. Nem létező bűnök, álmodott büntetések. Vagyis rossz közérzet, feltáratlan okokkal, amolyan igazi, mélylélektani – vagyis értelmezésre, magyarázatra, mérlegelésre és ítéletre nem kötelező – megközelítésben.

Jeles művészünk mondta egy ihletett pillanatban, amikor úgy érezte, hogy becsapták, de okát e cselekedetnek sehogyan sem volt képes megérteni: nincs bennem harag, csak tűnődöm...

Miként tűnődik, most, e film nézője. Miféle okból? Látott egy ifjú művészt, valószínűleg rendezőt, talán filmrendezőt, lehet, hogy tévé-rendezőt, de lehet, hogy tévériportert vagy lehet... E tekintetben hiába is igazítana el a filmet útján elkísérő tájékoztató, nekem a filmből közvetlenül kellene megtudnom, kinek a lakásába, életébe, agyába csalnak be... S persze, hogy miért... Minek leszek, lehetek majd tanúja... Ezek ugyan földhözragadt szempontok, és ha a sok húsevő, aki egyre-másra betér a moziba, nem akar megbarátkozni az illatos bizonytalansággal, magára vessen... Így szalasztja el a nagysággal való találkozás pillanatait.

Hanem vissza a kezdetekhez. Mondjuk, rendező... Éppen most sikerült valami jó filmet (talán?) csinálnia, s ezért meg fogják jutalmazni. Majd. Rövidesen. De előbb még hazamegy milliomosi lakásába, képmagnóján megnézi a feleségéről készült esettanulmányt, s összevesz az ezenközben hazaérkező, természetesen hisztériás és természetesen gazdag asszonnyal, aki nem tudván vele élni, elutazik, de leszáll a vonatról, szakadékba zuhan, ahová talán a férje lökte, két gyereke (vagy egy gyereke, vagy tükörképszerűen kettő, ikrek nem lehetnek, bár ki tudja, tán nem egypetéjűek, ezért nem hasonlítanak egymáshoz, de mégis inkább egy gyereke, aki talán nincs is) jelenlétében. Mindezt földeríti a sejtelmes, fenyegető légkörű nyomozás. S már az ítéletnek kellene következnie, amikor hősünk verejtékes álmából ébredve, végre megborotválkozik, és túlkonszolidált lényét az izgatott és csinos feleségre bízva, elmegy az ünnepségre, átvenni a díjat, s mellesleg egy szép, riadt kis kolléganőt kíván megerőszakolni a két emelet között megállított liftben. Innen már a modern palota tetejére s onnan a semmibe vezet az út.

Én nem ilyen vagyok, mondja, s leugrik. Ha nem tudnám, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, azt hihetnem, a híres heideggeri tétel szó szerinti (kép szerinti) fordítását látom, az ugrást a semmibe.

Tűnődöm. De talán mégis, egy kicsit, haragszom is. Mert fáj a mód, ahogy e sokféleképpen mégis megmutatkozó tehetség inflálódik. Már tudniillik a rendezőé (Grunwalsky Ferencé), aki a részletekben olyan bravúrosan és szuggesztíven szólal meg, s aki nem találván (vagy téves utakon keresve) a rendező elvét, oly kevéssé tudja megteremteni e tehetség kemény foglalatát.

Nem az álom és valóság racionális képi és verbális elkülönülése adná ezt a követhető gondolatrendszert, hanem annak tudatos eldöntése, hogy ábrázoló eszköz-e a „tudatalatti” megidézése, avagy cél. Mert bármelyik variáns lehetséges és elfogadandó, csak a döntésre való képtelenség nem. Sőt még ez az „elegyes” forma is szolgálhatna valami általánosabb érvényű gondolatot (vagy mondjuk inkább: közvetíthetne valami közösségi-érzelmi élményt), de önmagában ennek a „vegyesrendűségnek” a felmutatása valóban csak arra alkalmas, hogy visszaszorítsa az embert a valóságból a végső lehetetlenülésbe. És akkor már ennek a lehetetlenülésnek felismerése okán hősünk a mélybe vetheti magát. Mert ilyen! S nem azért, mert „nem ilyen”.

Ez ugyan logikai megközelítés, ami a művészetben nem mindig – sőt többnyire nem – érvényes. De egészítsük csak ki például Füst Milán egy különös, szertelenségében is ideillő észrevételével: „…az író a fénylő, ragyogó, színes felületek munkása... s nemhogy leszállna a mélybe, éppen ellenkezőleg: külső jelekből kell ellesnie, s ugyanazokkal kell is ábrázolnia az emberi léleknek mindama titkait, amelyeket benne megsejt, vagy megérez..., ami annyit jelent, hogy ne a dolgok mélyével fejezze ki azok mélyeit, hanem e mélységek külső jeleinek ábrázolásával legyen mélyreható... nékünk e jelekből esetleg az infernó is látnunk adatik majd...”

A történeteket elbeszélő íróról mondja ezt. Vitatható. De mégis: a film is történeteket elbeszélő műfaj. Akarjuk, vagy sem.

A néző, persze, akarja. A rendező nem mindig. Kár. Mert a világosság nem föltétlenül művészi redukció, miként a homály nem föltétlenül magasabb szellemi-érzelmi szféra.

Ez a vita egyébként meghaladja a színésztől elkívánt munkát: aki szerepre vállalkozik – tűri az egyoldalú fölfogást. Andorai Péter ezen a kényszeren belül például hibátlanul játssza el a hibásan gondolkodó embert. Vagy inkább az emberről formázott képletet. A filmnek olykor önmaga ellen is forduló képi világa (Ragályi Elemér teremtése) technikailag bravúros.

Az egész filmre programszerűen mégis a „Nyugat” első nemzedékének mára csak megtévesztő és kevésnek bizonyuló jelszava a jellemző: „vagyok, mert különbözöm...”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 09-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7896