Vissza a természetbe! Rousseau több mint két és fél évszázada kiadott tanácsát egy XXI. századi honfitársa, a filozófiai végzettségű Bruno Dumont megfogadta. Igaz, ha a végeredményt látná, a francia gondolkodó maga tiltakozna leghangosabban tézisei kiforgatása miatt, míg éppen ellenfele, a kultúrpesszimista Voltaire lenne az, aki elismerően bólogatna.
Dumont hősei közel élnek a természethez, a kifejezés mindkét értelmében. Külsőleg az otthonuk és megélhetési forrásuk a föld, belsőleg pedig az alig kontrollált ösztöneik és fizikai szükségleteik mozgatják őket. A romantizáló szándéknál azonban mi sem áll távolabb a rendezőtől, nála a vidék és a falu nem a romlatlan és tiszta népek bölcsője, ahogy azt az urbánus hátterű filmesek ábrázolják, hanem az üres tekintetű és rusztikus lelkületű emberek élőhelye. A tekintet amúgy is fontos nála, szereplői gyakran bámulnak ki hosszúra nyúlt snittekben a képből, mintha elmerengnének valamin, vagy komoly döntésre készülnének, a végén azonban mindig kiderül, hogy éppen az önreflexió, illetve a cselekvés morális tudatossága az, ami hiányzik belőlük, és ezért képtelenek irányítani sorsukat. Dumont filmjei így, saját bevallása szerint is, fizikai mozik, ahol a szereplők biológiai ösztönlények, és ahol az erőszak természetes, a szex pedig nem szeretkezés, hanem nyers hústömegek szenvtelen összecsattanása csupán. Első filmje, a Jézus élete, vidéki, pontosabban észak-francia fiatalok unalomtól dagadó hétköznapjait követte, a Kölykökre emlékezető nyíltsággal. Flandriában játszódik az 1999-es Emberiség is, amely egy procedurális krimi álcája mögött, de ugyanerről szól. A cannes-i zsűri nagydíja ellenére sok kritikus úgy találta, hogy az alkotó szándékai túl transzparensek, amit következő munkája, a valóban öncélú és hatásvadász, Kaliforniában forgatott 29 pálma igazolni látszott.
A Flandria a balsikerű kitérő után egyenes és meggyőző folytatása a rövid életműnek, és egyben visszatérés kedvenc vidékéhez. Az újfent cannes-i nagydíjjal honorált film annyiban más, mint elődei, hogy beemel a zárt vidéki világba egy külső tényezőt, a háborút is. Főszereplője a fiatal Demester, aki parasztként dolgozik saját földjén, szánt, vet, eteti a disznókat, és néha rutinszerű, érzelemmentes üzekedést folytat a tanya körüli sártenger valamelyik füves szigetén a szomszédlánnyal, Barbe-bal. Kapcsolatukat nem bonyolítják szavakkal, csupán a hormonok parancsának engedelmeskednek. Behívó érkezik, a fiúnak háborúba kell mennie. Hogy pontosan hova, nem tudja, talán nem is érdekli. Hívják, tehát megy. Az ólomszürke flamand tájat a napsütötte arab sivatag homokdűnéi váltják fel. Kiképzés, tűzharc, portyázások, helyiek zaklatása, fegyvertelen civilek legyilkolása: Demester engedelmes katonaként résztvesz mindegyikben, és ugyan baltával faragott arcán néha mintha a kétely halvány jelei is megjelennének, de amikor társai egy ellenséges katonanőt erőszakolnak meg, beáll ő is a sorba. Az egységéből végül csak ő kerül élve haza, miután földijét, Barbe másik alkalmi szeretőjét, Blondelt sorsára hagyta a sivatagban.
A Flandria nem szabványos háborús mozi, a konfliktus helyszíne nincs nevesítve, a stilizált díszletek és a szórványos anakronizmusok (a modern felszereltségű francia katonák lovon közlekednek) jelzik, hogy a rendező a háborúk általános esszenciáját akarta megragadni – ami persze egyetlen nézőt sem fog megakadályozni abban, hogy Irakra asszociáljon. Dumont víziója attól igazán félelmetes, hogy a háborút nem mint a személyiség megerőszakolását és természetellenes állapotot ábrázolja, hanem teljesen hétköznapi, rutinszerű tevékenységek sorozataként. Demester és társai épp olyan könnyen és ösztönösen ölnek, ahogy esznek, párosodnak vagy ürítenek. Flandria és a közel-keleti sivatag ábrázolásában a beállítások szintjén és a stilizáció fokait illetően alig van különbség, mintha belső táj lenne mindkettő, a háború így akár metaforája is lehet az eltompult emberi lélek természet adta agressziójának.
A fináléban, amely erősen rímel A gyermek című Dardenne-film katarzisára, Dumont azért enyhít a szenvtelen hangnemen és a pesszimista világképen. Az immár tavasziasan zöldellő Flandriába hazatérő Demester és a távolléte alatt idegösszeroppanáson, illetve egy abortuszon átesett Barbe egymásra talál. Nem tudni, hogy az átéltek mennyit formáltak rajtuk, és tartós lesz-e ez a változás, a másik több-e számukra a kényszerű menekülés puszta eszközénél (Barbe inkább Blondelt várta volna haza), de legalább már képesek szavakba önteni az érzéseiket. Ebben a világban ez már happy endnek számít.
