Magyar MűhelyBeszélgetés Hajdu SzabolccsalA metaforagyártóKolozsi László
Hajdu Szabolcs negyedik nagyjátékfilmje, a brit–magyar–német–román koprodukcióban készült Bibliotheque Pascal többet bíz a képekre és a metaforákra, mint a történetre.
– A Bibliotheque Pascalból még csak pár jelenetet láttam, de enne alapján az évtized egyik legkülönösebb magyar filmjének látom. Úgy tudom, ezen a forgatókönyvén dolgozott leghosszabb ideig.
– A forgatókönyvnek az első verzióját még a Tamara című filmem forgatásának idején írtam meg, de még az is lehet, hogy korábban, a Macerás ügyek után. A Bibliotheque Pascalnak megszámlálhatatlanul sok verziója van. Nem dobtam ki őket. Régebben kézzel írtam, majd egy nagyon buta gépen. Ma már Final Draft programmal, és minden verziót elmentek. Érdekes visszanézni, hogy mennyi irányban ment el a történet, hogy hányszor és hogyan mozdult el a legkülönbözőbb irányokba. Ritka hogy ennyi idő van egy forgatókönyvre, de ha ennyi idő van, fennáll annak is a veszélye, hogy az ember elveszíti a fonalat, és nem találja meg, milyen irányba kellene tovább mennie.
– Olyan volt tehát ez a könyv, mint egy labirintus.
– Igen, labirintushoz hasonló. És én minden utcába bementem. És elmentem minden utcában a falig, vagyis egészen addig, ahonnan már nincs tovább. És ugyanez történt a vágásnál is. Szerintem még Politzer Péter, a vágó sem tudná megmondani, hány készre vágott verziója volt ennek a filmnek.
– A Tamara alapötletét el lehet mondani, bár ezzel nem kerülünk közelebb a filmhez. Mi volt a Bibliotheque Pascal alapötlete? Miről szólt a filmnovellája, amit annyi esztendővel ezelőtt írt?
– Ugyanúgy mint a Tamara (nagyon jó példa) – és a Macerás ügyek –, ez a filmem is csak mozgóképként érvényes. Leírva, elmondva, nem jelent semmit. Nem mond el semmit a filmről, ha elmesélem: van egy erdélyi lány, a film főszereplője, lesz egy gyereke, akit a nagynénjénél hagy. A nagynénitől a gyermeket a gyámhatóság elveszi. A lány visszatér – Török Illyés Orsolya alakítja –, és a gyámhatóságon be kell számolnia, mivel töltötte külföldön az idejét. A film tulajdonképpen az utazásainak, a kálváriájának a története: a lány beszámolója.
– Pilinszky szerint a film áll a legközelebb ahhoz, hogy megmutassa az álmok természetét, és a rendezők akkor hibáznak, ha filmjükkel a valósághoz közelítenek. A trailert nézve, ez egy álomszerű filmnek tűnik.
– Ha Fellini néhány filmjére gondolok, akkor érvényes, de John Cassavetes filmjeire már nem érvényes. Ő hipernaturalista. Nyoma nincs a filmjeiben Fellini álom-képeinek, mégis a XX. század egyik legnagyobb filmművésze. Sokféle film van, sokféle jó film van, és sokféleképpen lehet filmet készíteni. Ami engem illet, én egy dologra vagyok alkalmas, mégpedig arra, hogy metaforákat gyártsak. Metaforákat képekkel, képeken belül, történeteken átívelő metaforákat, metaforákat arcok egymásra rímeltetésével, de színek egymás mellé állításával is, és más egyéb eszközökkel. Ez az a filmem, a Bibliotheque Pascal, aminek minden részlete, de a nagy egész is: metafora. Egy metaforarendszer, metafora-szövevény. Amikor az operatőrrel, Nagy Andrással, és a díszlettervezővel el kezdtünk dolgozni a filmen, nem volt olyan referencia, amihez viszonyíthattuk volna a filmünket. Nem tudtuk pontosan, mit is akarunk látni, csak homályos képeink voltak, és a homály csak a forgatás első napjaiban oszlott el. Ekkor alakult ki, az első két napban, a film univerzuma. A legnehezebb az volt, hogy az ekkor létrejött stilizációs fokhoz tartsuk magunkat. Hogy ne essünk ki a stílusból. Ez a történet egy erősen stilizált világot igényelt, és amikor ráakadtunk ennek a formáira és törvényeire, ezeket a törvényeket mindvégig be kellett tartanunk.
– Nagy bátorság kellett hozzá?
– Én a filmezést nagyon intenzíven gyakorlom, nagyon sok energiámat elemészti: minden bátorságomra és képességemre szükség volt ehhez a filmhez is. És nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki részt vett benne, ezt pontosan tudom. A jelenlegi európai finanszírozási rendszer olyan, mintha a sötétben ugranánk bele egy medencébe, amiben nem tudjuk meddig ér a víz. Nem akarom, hogy ezt bárki panasznak vélje: egy filmet összerakni mindenhol nagyon-nagyon nehéz (ezért is nem a magyar helyzetről beszéltem). Különösen, ha önálló stílusban kívánsz valamit létrehozni. Láttam egy dokumentumfilmet Terry Gilliamről: hogyan esküdött ellene minden össze a Don Quijote-filmjének forgatása közben. Újra és újra abba kellett hagynia, míg aztán úgy tűnt, végképp le kell mondania róla. Évekig dolgozott rajta.
– Gilliam filmjei – hiszen erősen stilizáltak – rokonai a Tamarának vagy a Bibliotheque Pascalnak?
– Nem vagyok Gilliam rajongója. Szeretek pihenni az ő vagy Tim Burton filmjeit nézve (a kislányom Burtonön nevelkedik). Nem leminősíteni akarom ezeket a filmeket, de az én filmem nem ennyire könnyed. Igénybe veszi a nézőt.
– Abból, amit láttam, nekem úgy tűnt az emlékezés folyamatát akarja megjeleníteni: gyerekkori képzelgések élénkségét keveri felnőttkori látomásokkal, élményekkel…
– Jó helyen kapisgálsz. Ebbe a filmbe minden eddigi filmemnél jobban beengedtem a tudatalattit. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy improvizálni is kellett a forgatás során. Rengeteg veszélyt rejt, ha az ember nagy stábbal, sok statisztával improvizál. A helyszínen jöhettek még olyan inspirációk, melyekre azt mondtuk, hoppá, ez jó, ezt fel kell használni a filmhez (annak ellenére, hogy a helyszínekre már nagyon pontos programokkal mentünk ki). Ez nem csak tőlem követelt meg teljes készültséget, spirituális készenlétet, hanem a stáb tagjaitól is. Minden egyes jelenetet csak akkor engedtünk el – volt, hogy napi harminc beállítást forgattunk – amíg azt nem éreztük, hogy nemcsak teljesítettük a napi penzumot, jól vagy rosszul leforgattuk a jelenetet, hanem létrehoztunk valamit, ami mindannyiunk számára újdonság, valami olyasmi, aminek különös új íze van, és csakis itt, ebben a konstellációban jöhetett létre.
– Hány forgatási napra volt szükség?
– Eredetileg harmincat terveztünk, de a végén ötvennégy lett.
– Román színészekkel – a neves Razvan Vasilescuval, Andi Vasluianuval és másokkal – dolgozott. Miért?
– Nagyon sok jó képességű színész van Magyarországon is, de mindig a feladat számít. Én abban hiszek, hogy a jó rendezők azért is azok, mert megtalálják a megfelelő embert a megfelelő feladatra, és velük a munkát végig is tudják csinálni. A jó színész, a testre szabott nagy feladat és érzékeny rendezői viszonyulás hármas együttállása az utóbbi időben magyar filmben nagyon ritkán jött össze ( A nyomozót ilyen kivételnek tartom). Ezért a színészi kvalitások is nehezebben felmérhetők. Romániában több ilyen modellértékű együttműködést láttam különböző filmekben, és ez felhívta a figyelmemet a román színészekre. Úgy éreztem, velük gyorsabban meg tudom értetni magamat. Ezek a színészek inspirálni kezdtek, közel kerültek hozzám ismeretlenül is a barátaimmá váltak, és lassan ők népesítették be képzeletemben ennek a filmnek a helyszíneit. A Bibliotheque Pascal oda íródott, Marosvásárhelyre, romániai közegbe. Orsolya a filmben magyarul csak a lányával beszél.
– A Bibliotheque Pascal nevű műintézmény vezetője Pascal: hogyan találták meg a szerepre Shamgar Amramot?
– Ez volt az a szerep, amire behívhattunk volna egy sztárt, akivel a film eladhatóbb is lehetett volna. Már ki volt tűzve a forgatás időpontja, de még nem volt meg a szereplő. Nagyon ritka pillanat, úgy félévente egyszer fordul elő velem, hogy látom egyben az egész filmet, pontosan tudom, mit és hogyan kell majd csinálnom, és ilyenkor megpróbálok nagyon éber lenni: egy ilyen pillanatban éreztem, hogy a film egyensúlyát egy sztár felborítaná, mert a film a megjelenése pillanatától róla kezdene el szólni. Az idő is kevés volt, egy sztár pozitív válaszára várni, teljes bizonytalanságba sodorta volna a produkciót. A forgatókönyvnek éppen a Bárban játszódó epizódján dolgoztam Londonban, amikor kimentem a szállóból levegőzni, és valahogy a Covent Garden elé keveredtem. Láttam hogy óriási tömeg áll egy mutatványos előtt, aki egy ötven perces show adott elő, ami arról szólt, hogy hogyan ül fel egy három méteres monociklire. A show jelentős részében lényegében semmi extrát nem csinált, mégis végig ott tudott tartani ötszáz embert a Covent Garden előtt. Egy zseniális bohócot láttam, akinek különleges improvizációs tehetsége teljesen felvillanyozott. Ő lett a film egyik főszereplője és a műsorát is beépítettem a forgatókönyvbe.
– E filmjében jóval kevesebb a kézikamerázás. Hagyományosabb operatőri eljárásokkal készült.
– Hagyományosnak éppen nem nevezném, egyébként meg ma már a kézikamera is hagyományos, csak a két technikai megközelítés egészen másra való. A kézikamerát inkább naturalista elmesélésmódnál alkalmazzák, és mint már említettem ez nem egy naturalista film, ennek az elmesélésére nem alkalmas. A kézikamera dokumentarista hűséggel feldolgozott jeleneteket tehet még hitelesebbé még intenzivebbé. Nagyon sok film van azonban, ami ezt a dokumentarista formát kihasználva hitet el nagyon hazug helyzeteket (Lars von Trier filmjei lehetnek erre példák). Mi is használtunk kézikamerát, a Fehér tenyérben például. Rekonstruálnunk kellett egy korszakot. A történelmi filmek (a Fehér tenyért annak tartom) vizuálisan általában kozmetikázottak: nagyon sok történelmi film éppen ezért hazug. A kézikamera mellett akkor éppen azért döntöttünk, hogy ne képeskönyvszerű történelmi film szülessék. Nekem az volt a legfontosabb, hogy ne múltbéli problémáknak mutassam meg a film központi problémáit, hanem a jelen problémáinak, és ebben segített nekem a kézikamera. A legkevésbé sem érdekelt, hogy a kézikamera éppen divatban van. A Bibliotheque Pascal forgatásakor nem használtunk kézikamerát és steadycamet sem. Mert másképp stilizál. Most fahrtra volt szükségünk. A tér horizontális és vertikális vonalait akartuk hangsúlyozni és a fahrt erre való.
– A film látványvilágát Esztán Mónika készítette el?
– Én ezt a filmet a Dennis Schnegg nevű német származású angol díszlettervezővel kezdtem el, aki Danny Boyle-nak és Mike Leighnek készített díszleteket (Az Elszánt diplomata látványterveit is ő alkotta). A pénzek nem jöttek a megfelelő időben, egy évet csúsztunk és ő nem tudott megvárni bennünket. Belekezdett a Mike Leigh-filmbe (a Hajrá, boldogságba). Ott maradtak a tervei. Mónika ekkor lépett be az alkotók közé, és nagyon sokat tett hozzá a filmhez, de végül nem ő fejezte be, hanem a szintúgy nagyon kreatív Mátyássy Péter.
– Elégedett vagy a filmmel?
– Elégedett nem vagyok, nem is lehetek. Minden másodpercéről azt gondolom, hogy sokkal jobb is lehetett volna ha… és itt egy hosszú litánia következne, hogy miért. De ezek esztétikai dolgok. Ami a lényeget illeti, nyugodt vagyok. Ez a film is a lehető legjobban fedésben van a saját személyiségemmel. A legközvetlenebb megnyilvánulás, ami tőlem telik.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 865 átlag: 5.48 |
 |
| manuva | #1 dátum: 2010-02-16 00:13 | Válasz | | Szerintem ez Hajdu Szabolcs ötödik nagyjátékfilmje. |
|
