KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/január
VILÁGFELFORDULÁS
• Gyenge Zsolt: A halál oka: kapitalizmus Én, Daniel Blake
• Schubert Gusztáv: Mennyei felfordulás Az ifjú pápa
• Géczi Zoltán: Fehéren izzó gyűlölet Amerikai szélsőségesek
• Baski Sándor: Buborékok és barikádok Közélet a világhálón
• Varró Attila: Árvák a sztrádán Két amerikai road movie
MAGYAR KRIMI
• Sepsi László: Dögkeselyűk Új magyar bűnfilmek
• Kránicz Bence: Ezer jagelló Cop Mortem
• Schreiber András: A testület nyomoz Kádár-kori magyar krimik
• Csiger Ádám: Itt élni totál szívás Aranyélet 2. évad
• Vajda Judit: A mozdony füstje Halj már meg!
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Fekete sors Beszélgetés Vranik Rolanddal
A KÉP MESTEREI
• Ádám Péter: Kamera vállon, fény semmi” Raoul Coutard 1924-2016
ÚJ RAJ
• Forgács Iván: Esőfelhő New Yorktól Szkopjéig Milcso Mancsevszki játékfilmjei
• Pethő Réka: A naplóírás művészete Új raj: Xavier Dolan
• Jankovics Márton: Keresztkérdések az iskolapadban Mártírok
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Törött teknőcpáncél alatt A vörös teknős
• Orosz Anna Ida: A komfortzóna határán Anilogue 2016
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Az idő tükröződései Gdynia
• Horeczky Krisztina: A reményről Verzió
• Vincze Teréz: A törölt busani vonat Busan
KÖNYV
• Barkóczi Janka: Kettős látás Gelencsér Gábor: Váratlan perspektívák
• Kolozsi László: Filmrendszer-gazda Varga Balázs: Filmrendszerváltások
KRITIKA
• Szalkai Réka: Vivaldi után szabadon Kaliforniai álom
• Varró Attila: Lázadók a Lázadók között Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet
MOZI
• Baski Sándor: Sárkány közeleg
• Vajda Judit: Őrült boldogság
• Simor Eszter: Egyesült Szerelmes Államok
• Kránicz Bence: Utazás apánkkal
• Kránicz Bence: Utazás apánkkal
• Tüske Zsuzsanna: Szövetségesek
• Soós Tamás Dénes: A fegyvertelen katona
• Hegedüs Márk Sebestyén: Underworld: Vérözön
• Sepsi László: A démon arca
• Parádi Orsolya: #sohavégetnemérős
• Forgács Nóra Kinga: Hóesés Barcelonában
• Huber Zoltán: Hivatali karácsony
• Zsubori Anna: Vaiana
• Alföldi Nóra: A pótolhatatlan Werner doktor
• Varró Attila: Derült égből apu
DVD
• Pápai Zsolt: Rideg világ
• Benke Attila: A homár
• Soós Tamás Dénes: Popsztár: Soha ne állj le (a soha le nem állással)!
• Kránicz Bence: Batman: A köpenyes lovagok visszatérnek
• Kovács Patrik: Beépülve – Az Escobar-ügy
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Dombokon túl

Az Ördög háta mögött

Margitházi Beja

Elegánsan oldotta fel Cristian Mungiu a 4 hónap, 3 hét és 2 nap megrendezése után ránehezedő várakozásokat: a 2007-ben első románként megnyert Arany Pálma és a Mesék az aranykorból (2009) ironikus epizódfüzére után tavaly befejezett legújabb filmjével rögtön két, forgatókönyvért és színészi alakításokért megítélt cannes-i díjjal újrázott. És bár sokan ismét a Ceauşescu-érát továbbmorzsoló filmet vártak tőle, a Dombokon túl a kortárs Romániában játszódik, nagy botrányt kavart, valós eseményeken alapszik, a célkeresztbe pedig látszólag újra két fiatal lány különös, szimbiotikus kapcsolatát állítja. A helyzet ezúttal azonban összetettebb, a stílus pedig, ha lehet, még letisztultabb, szikárabb, mint az abortuszdráma esetében.

Az új téma ellenére a román „második hullámban” gyakori jelenkutatás itt mégsem olyan hangsúlyos. Isten háta mögé, a dombokon is túlra vezet ugyanis Mungiu filmje, egy moldvai ortodox kolostorba, oda, ahol napjainkban, áram és folyóvíz nélkül, egy pap és egy főnővér irányítása alatt, végeredményben tanyasi nagycsaládként éli szerény hétköznapjait egy kis apácaközösség: egy nagyobb asztal körül elférnek, mindenki teszi a dolgát, a Páter a templomban dolgozik, feloldoz és eligazít, a Máter szervez, leoszt és közvetít, a leánygyermekek pedig meggyőződéssel szolgálnak, húzzák a kútról a vizet, tisztítják a nyers halat és lelkitükör alapján rendszeresen gyónnak, áldoznak. Egyiküket azonban Németországból meglátogatja gyerekkori, árvaházi barátnője, hogy magával vigye egy hajós felszolgáló-munkára. A kívülálló, temperamentumos Alina nem tud és nem is akar belesimulni az egyszerű idillbe, egykori testi-lelki társa, szerelme, a halk szavú, törékeny Voichiţa viszont maradna, a kialakult helyzet pedig véletlenek és rossz döntések szerencsétlen összjátékával fordul át el a lehető legrosszabb végkifejletbe.

Mungiu a teljes, majd két és fél órás játékidőt e folyamat részletes, hétköznapokba oltott bemutatásának szenteli, könyörtelenül, de mindenféle irónia, mutogatás vagy direkt kritika nélkül térképezve fel a zárt kolostori közösség és a (kül)világi intézmények (kórház, egészségügy, rendőrség, gyámszülők) működési rendellenességeit és felelősségét. Ez a valóság azonban fiktív: miközben díjnyertes forgatókönyvét az egykori BBC újságíró Tatiana Niculescu Bran 2005-ös tanacu-i ördögűzésről írt dokuregénye alapján írta, az aktus maga csak elkerülhetetlen végkifejlet az események sorában. Mungiunak ugyanis esze ágában sincs rekonstruálni, igazságot tenni, vádolni vagy akár állást foglalni. Az okok és következmények dinamikája, a részletek összekapcsolódása érdekli, annak a profán egyszerűsége, ahogyan az idillből kibontakozik a dráma, majd megképződik a tragédia – azaz maga, a legjobb szándékokkal kikövezett, pokolba vezető út. A vallásos miliő és a démonűzési rítus ellenére a Dombokon túlban Isten is viszonylag hallgatag, és az Ördög sem ott húzódik meg, ahol a leginkább készenlétben állnak, hogy lecsapjanak rá: Mungiu filmje sem a transzcendencia, sem a horror irányába nem hajlik el, itt csak emberek, gyarló, tehetetlen, gyenge és jóakaratú emberek hibáznak egyre nagyobbakat.

Ezekhez a karakterekhez annak ellenére kerül közel a néző, hogy Mungiu operatőre, Oleg Mutu szinte egyáltalán nem használ közelképet: a szereplők mindvégig a környező terek, figurák jól látható kontextusában jelennek meg, ahogyan viszonyaikat is a közösségi vagy páros szimbiózisok határozzák meg. A pályakezdő Cosmina Stratan és Cristina Flutur hátborzongatóan pontos alakításához és a feszesre szabott, fordulatokat precízen adagoló dramaturgiához mindenféle kísérőzenétől mentes, minimalista, stabil beállításokkal dolgozó stílus társul, melyet képileg a kolostor egyszerű berendezése, szűk terei, a gyertyák és petróleumlámpák fénye, a feketével keretezett apácaarcok és festményszerű kompozíciók tesznek jellegzetessé. A befejezés gyönyörűen összegzi a film mindezen erényeit: míg a prológusban a tolongó utasok közt Alina felé araszoló Voichiţát követte a kézikamera, a záróakkordban a rendőrautóban ülnek a főbb szereplők. Az ügyész egy anyagyilkossághoz szállt ki, várni kell. Alig érzékelhető, leheletnyi zoom hagyja fokozatosan hátra a gondterhelt, néma profilokat. Odakint zajlik az élet, munkások törik az aszfaltot, iskolások mennek át a zebrán. Egy közelben elhajtó autó nagy adag sárlét csap fel a szélvédőre. Vágás. Vége.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 47-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11370