FesztiválLinzTisztelet a fiataloknakBuglya Zsófia
A Crossing Europe versenyprogramjának filmjei idén a fiatalkor kétségeit, belátásait idézték meg rendkívüli erővel. Tíz éve már, hogy Christine
Dollhofer az akkori osztrák kultúrpolitika packázásai miatt felállt a Diagonale
(az osztrák filmszemle) intendánsi székéből, s mivel a fesztivál
felvirágoztatása éppen az ő nevéhez fűződött, akkor úgy tűnt, hiányát az
osztrák film nehezen fogja kiheverni. Ám ekkor Linz városa gyors
helyzetfelismeréssel úgy döntött, hogy Dollhofer tudására és
kapcsolatrendszerére alapozva létrehoz egy nemzetközi fesztivált, a divatos
elsőfilmes fókusszal, melynek anyagi hátterét kezdetben, a kísérletezés éveiben
az „Európa kulturális fővárosa” projekt kerete biztosíthatja. Így termett
Felső-Ausztriában hirtelen, mondhatni a semmiből egy szervezettségében és
szerkezetében már a kezdetektől teljesen profi, ám eleinte aránytalanul nagynak
tűnő fesztivál, amelynek eleinte nem volt közönsége, nem volt vonzereje, de
volt víziója és ízlése. Olyan társadalomkritikailag érzékeny,
kifejezőeszközeiben bátor filmeket akart összegyűjteni, amelyek amúgy nem
jutnának el a térség mozijaiba, s ugyanakkor olyan platformot is teremteni, ahol
az osztrák film is nemzetközi közegbe kerülhet hazai terepen. Ezzel a kettős
törekvéssel – s ez csak így visszatekintve látszik igazán – az osztrák
filmkultúra felbecsülhetetlen értékű támaszát teremtette meg.
A
Crossing Europe elmúlt tíz éve erről is szól. Hogyan lehet az egyébként
nemzetközi programba beleilleszteni egy Austrian
Screenings válogatást, egy Local
Artist, valamint legújabban egy Fresh
Danube Films szekciót. Hogyan kell
a sajtó számára a fesztiválprogram mellett megtekinthetővé tenni a mindenkori
osztrák filmszemle teljes programját is. Hogyan érdemes filmszakosokat vendégül
látni Ausztriából és a német nyelvterületről, ezzel szélesítve a horizontjukat.
Hogyan lehet minél több hazai és külföldi alkotót, gyártót, döntéshozót és
újságírót vendégül látni, és miként lehet őket egy asztalhoz leültetni. Éspedig
azért, hogy az ügyes kurátori teljesítményen túl a befektetett energia tágabb
értelemben, többek számára is megtérüljön. Ez Linzben példaértékűen működik.
A fesztivál
másik nagy teljesítménye, hogy elsőfilmes jellege ellenére is sikerült folyamatosságot
teremtenie, arculatot építenie. Eleve egységes arculatot ad a programnak a
kortárs, európai történeteket és életképeket előnyben részesítő,
társadalomkritikai attitűd. De Linz megtalálta-megtalálja a maga szerzőit is,
akiket visszavár, ha új filmmel jelentkeznek. A tribute szekció korábbi ünnepeltjei
idővel házi szerzőkké válnak; közülük
idén Matteo Garrone a Realityvel,
Ursula Meier a Nővérrel, Nanouk
Leopold az Oly csendes mindennel (Boven is het stil) szerepelt a
programban. A visszatérő dokumentumfilmesek közül ezúttal Helena Třeštiková (Magánuniverzum / Soukromy vesmír) és
Thomas Heise (Jelen / Gegenwart)
jelentkezett új művel. A pályakövetés a Linzben debütált rendezőknél is
érvényesül: Andrea Arnold (Red Road, Üvöltő szelek) vagy a dél-afrikai
születésű, német Pia Marais (Ellen
korában, Layla Fourie) első
filmjeikkel még a versenyszekcióban szerepeltek, később a Panoráma-válogatás
visszatérői lettek – remélhetőleg így lesz ez Kocsis Ágnessel is, aki anno a Friss levegővel és a Pál Adriennel is meghívást kapott a
versenybe. Ezek a láncolatok, a gyarapodó életművek láthatóan egyre több biztos
támpontot adnak a program összeállításához, a nézőknek pedig a tájékozódáshoz.
A
versenyprogram színvonala persze évről évre változó; öröm, hogy a jubileumi
kiadásra csupa erős, egyéni hangú munkát sikerült egybegyűjteni. A kilenc film –
a szokásosnál is nagyobb tematikus összhangban – a nagybetűs életbe kilépő vagy
annak küszöbén tétovázó hősök világára irányította a figyelmet. Kerülve azt a banális,
felszínes képet, ahogyan a média szereti láttatni a fiatalokat, megmutatta, milyen komoly döntések, milyen kétségek,
álmok és kísértések vezetnek át a felnőtt életbe.
A
katalán Marçal Forés fantasyje, az Állatok
(Animals) a Donnie Darko atmoszféráját idézi. Kamasz hőse, Pol legszívesebben
kopott mackójával tölti az időt, aki, ha kettesben vannak, atyai jó barátként
viselkedik: beszélgetnek, járják a baljósan szép erdőt, együtt zenélnek. De Deerhoof
– mert így hívják a klasszikus bábanimációval mozgatott medvét – egyre
veszélyesebb titokká válik. Pol a gyermeki fantázia és az ébredező szexualitás
szorításában egyre vadabb kalandokba keveredik, egyszer hogy megmentse az öreg
barátot, másszor hogy megszabaduljon tőle. Az infantilist a morbiddal ötvöző,
szürreális fordulatokban gazdag történet forgalmazói szempontból mindenképp
érdekes, hiszen – a közönségdíj is jelzi – ez az idei Crossing Europe
legpopulárisabb darabja.
Svéd
munkáskörnyezetben játszódik az Enni, aludni,
meghalni (Äta sova dö). Hősnője,
a darabos mozgású, jópofán magabiztos Raša (Nermina Lukac) egy salátacsomagoló
üzemben dolgozik. A hétköznapjai kemények – maga tartja el betegeskedő apját is
–, de vannak barátai, sikerélményei, és – az elfogadó társadalomnak hála – bevándorlóként
nem érzi magát másodrendű állampolgárnak. Egyszóval helyén van ebben a világban,
egészen addig, amíg érdemei ellenére le nem építik a gyárban. Sikerül-e
feltalálnia, megmentenie önmagát? – ez a tétje ennek a remekül megtalált
karakterekből szőtt, autentikus miliőt felmutató filmnek, amely sok pozitív
érzelmet kelt. Gabriela Pichler rendezése a tavalyi év legjobb svéd filmjének
bizonyult, kár érte, ha az itthoni mozikból kimarad.
Szintén
egy fiatal lány útkereséséről szól a szlovák Iveta Grófová filmje, a Made in Ash (Až do mĕsta Aš): Dorotka
Szlovákiából Csehországba, a német határ menti Aschba megy szerencsét próbálni,
ahol a textiliparban remél megélhetést. A félszeg roma lány messze nem olyan
kialakult személyiség, mint Raša, ő még csak keresi magát az idegen közegben,
ahol – hamar kiderül – a határ túloldaláról érkező férfiak társasága jelenti az
egyetlen kitörési lehetőséget. Dorotkát Johann csábítgatja „nyugatra”, s a film
szépsége, hogy az ötven-hatvan év körüli Johann majdnem annyira szerencsétlen, mint
amilyen szörnyeteg; a lány nem az ő, inkább csak a helyzet áldozata lehet. Az
amatőr szereplőkkel, eredeti helyszíneken forgatott film az otthontalanság
balladája. Visszatérő, kifejező képe, ahogy Dorotka egy tér közepén, a
térfigyelő webkamera elől hívogatja hátrahagyott szerelmét Szlovákiában. Reméli,
hogy valahol a távolból látják és szeretik őt.
A görög
Ektoras Lygizos filmjének hőse még Dorotkánál is kötöttebb pályán mozog, ő már a
választás illúziójával sem rendelkezik. „A madáreledelen élő fiú”, ahogy a film
a címében aposztrofálja őt (To agori troi
to fagito tou pouliou), talán a gazdasági válság áldozata. Korábbi életéről
alig tudunk meg valamit – egy meghallgatáson csillogó hangon énekli a
Máté-passió egyik áriáját, de elájul, ugyanis éhezik. Ez az, ami olyan furcsa és
zavaró a személyiségében, illetve abban, ami valószínűleg már nem is a
személyisége. A testérzetei mozgatják és viszik ki az utcára, azok etetik meg
vele az egyetlen társ, a féltett kanári utolsó magvait. A film a szereplő
állandó jelenlétére, arc- test- és pórusközelijére épül, Lygizos a fiatal
Yiannis Papadopoulosra írta, vele dolgozta ki a szerepet. Szenvedéstörténetük
Linzben a fesztivál fődíját nyerte el, az indoklás szerint „mert az emberi létezés
törékeny, titokzatos voltát mutatta meg, s mert olyan helyekre csábított
bennünket, ahová nélküle sohasem jutottunk volna el”.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 841 átlag: 5.47 |
 |
|
