KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/február
A SCI-FI HATÁRAI
• Schubert Gusztáv: Robo Sapiens Mesterséges Intelligencia – fények és árnyak
• Sepsi László: Szerelem világvége idején Sci-fi, románc, melodráma
• Benke Attila: Tudósítások az új rossz jövőről Filmanatómia: A sci-fi
• Baski Sándor: Szilaj gyönyörök Westworld
• Beregi Tamás: Gigabyte-ok diszkrét bája Videójátékok filmvásznon
JIM JARMUSCH
• Jankovics Márton: Titkos vérvonal Jim Jarmusch és a műfaji film
• Varró Attila: Talált versek Paterson
LATIN-AMERIKAI PORTRÉK
• Lichter Péter: Lebegés a fény hátán Emmanuel Lubezki
• Árva Márton: Emberek, akik ott voltak Új raj: Pablo Larraín
• Soós Tamás Dénes: Jackie
ÚJ RAJ
• Gelencsér Gábor: Oh, kárhozat! Kirill Szerebrennyikov
FILMMÚZEUM
• Harmat György: Bergman színre lép A nulladik opus
MAGYAR MŰHELY
• Soós Tamás Dénes: „Hitelesség terén nem lehet belekötni” Beszélgetés Rózsa Jánossal
• Tóth Klára: Egy színésznő regénye Törőcsik Mari – Bérczes László beszélgetőkönyve
FESZTIVÁL
• Gellér-Varga Zsuzsanna: Sorsformáló rendezők Amszterdam
TELEVÍZÓ
• Pernecker Dávid: A ló túlsó oldala BoJack Horseman
• Roboz Gábor: Rejtélyek újabb szigete The Kettering Incident
KÖNYV
• Kelecsényi László: Életünk legszebb évei Zalán Vince: Film van, babám!
• Nagy V. Gergő: A menekülő test Lichter Péter: A láthatatlan birodalom
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: Éjjel élnek Dennis Lehane: Az éjszaka törvénye
• Varró Attila: A sztárok bűnei Ben Affleck: Az éjszaka törvénye
KRITIKA
• Barkóczi Janka: Jó itt Az állampolgár
• Benke Attila: Idegen a Vadkeleten Kojot
• Forgács Nóra Kinga: A száműzött művészet Stefan Zweig: Búcsú Európától
• Teszár Dávid: Szekuláris megváltás Ártatlanok
FILM + ZENE
• Huber Zoltán: Kibeszélni a kibeszélhetetlent Andrew Dominik – Nick Cave: One More Time with Feeling
MOZI
• Kovács Gellért: Az alapító
• Kolozsi László: Aranjuezi szép napok
• Kovács Kata: Madeleine
• Tüske Zsuzsanna: Váratlan szépség
• Barkóczi Janka: Loving
• Huber Zoltán: A számolás joga
• Alföldi Nóra: Jézus, mobil, fejvadászok
• Vajda Judit: Másodállás
• Baski Sándor: Üdvözöljük Norvégiában!
• Kránicz Bence: A Nagy Fal
• Sándor Anna: Énekelj!
• Sepsi László: Széttörve
• Benke Attila: Vakfolt
• Varró Attila: Pattaya
DVD
• Soós Tamás Dénes: A látogatás
• Benke Attila: David Lean-klasszikusok
• Soós Tamás Dénes: Morgan
• Pápai Zsolt: A stanfordi börtönkísérlet
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

Euromédia – Magántévék, közerkölcsök

Francia multicolor

Róka Zsuzsa

Közszolgálat? Kereskedelmi televíziózás? A különbségtételt talán csak az angolok veszik igazán komolyan, a kontinensen szabadabb a pálya, államtévék kereskednek, haszontévék szolgálnak. Dúl a médiaháború, a reformáció kora óta nem folyt ekkora csata a lelkekért. Európai médiakörkép.

 

Franciaországban televíziós forradalom zajlik, de a küzdelem valójában nem a hagyományos mezőny tagjai, hanem földiek és égiek között folyik. Pontosabban azokért a lehetőségekért és az extránál is extrábbnak remélt profitért, amit a műholdas műsorszórás, általánosabban pedig a numerikus televíziózás kínál.

A numerizálás másfél éve meteorként vágódott Franciaország audiovizuális mezőjére, a szociológusoktól átvett komolykodással és áhítattal emlegetett paysage francais audiovisuel-re. Az 1995-öt megelőző évtizedben a francia lakosság túlnyomó része számára a kínálat fél tucat csatornát jelentett. Most egyetlen háztartás elvileg kétszáz csatorna közül válogathat, amennyiben megvan hozzá a parabolaantennája, a dekódere, az előfizetése és a hajlandósága.

A klasszikus műsorszórók mezőnyét három nagy csatorna vezette, mind a három a hajdani, még de Gaulle atyai és központosító szellemében működő állami tévé-rádió társaságból született. Az első csatornát, a TF1-et 1987-ben privatizálták, a Bougues-é lett, ezé a kábelfektetésben, útépítésben, építőiparban és még annyi minden másban érdekelt, francia óriásból multinacionálissá váló cégé. A szomszédvár az állami tévé megőrzött két csatornát, ez a France 2 és a France 3. Az utóbbi a lapos provincializmus kerülőútján bukdácsolva mára nem a legnézettebb, de a legstabilabb közönséggel büszkélkedő, és a minőségi követelményekben a legkevesebb engedményre kényszerülő, kiegyensúlyozott vállalkozás. Testvére, a France 2 pedig ugyanaz államiban, mint a TF1 privátban: mindketten nagy általános csatornák, amelyek azért is vívnak ádáz konkurenciaharcot, mert vállalati szerkezetük, kínálatuk és közönségük alig különbözik egymástól. Amennyire a TF1 közönség- és hirdetésigénye miatt rákényszerül, hogy közszolgálati jellegű szolgáltatást nyújtson, ugyanúgy viszont a France 2 azt nem kerülheti el – és már az első csatorna privatizálása előtt sem kerülhette el –, hogy a kereskedelmi televíziózás elveit kövesse. Nagy vetélytársához hasonlóan a reklámból él, tehát már a nyolcvanas évek elején, az európai tévék között úttörőként tért át az Amerikából átvett horizontális műsorszerkezetre, azaz naponta meghatározott időben meghatározott műsorok adnak randevút a nézőknek. Ezáltal a hirdetéseket a kontinentális gyakorlathoz képest igen hamar tudja jól „belőhető” műsorok környezetében kínálni, így árukat is a legoptimálisabban kalkulálni.

A közönség megkötése, „fidelizálása” minden francia tévé első számú gondja és törekvése, függetlenül attól, számíthat-e az állami költségvetésre (igen, nem, szívből, igazán).

A most éppen tízéves M6 sajátos részpiacot talált ki magának, a mozifilmet és a zenét, az Ötödik a tudományos és még annál is általánosabb ismeretterjesztést (nagy állami támogatással), míg az ARTE politikai akaratból született francia-német formáció, amely a minőségi, nem sznob módra értelmiségi televízió szinonimájává tudott lenni.

Ezek mellett tűnt föl 1984-ben az első fizető tévé, a Canal Plus, amely a mozifilmekre és a sportra szakosodott, és példátlanul agresszív, sikeres nemzetközi stratégiát követ, Afrikában, Dél-Amerikában, Ázsiában, újabban Kelet- és Közép-Európában is.

Most a Canal Plus az egyike a „négyek bandájának”, a jövőt jelentő fizető tévék Európában zárt körű klubjának: mellette Rupert Murdoch News Corp.-ja Nagy-Britanniában, a német Kirch, illetve a skandináv térséget uraló FilmNet tartozik ide. Ők vetették magukat a „csillagok háborújába”, a numerikus műsorszórást lehetővé tevő műholdakra, illetve kisebb mértékben a kábeltechnikára.

Ebbe a nagy hozadékkal kecsegtető kalandba bocsátkozni megengedhetőnek, sőt sürgetőnek találták a kereskedelmi tévék nábobjai közül is a leggazdagabbak. Az egyértelműen francia TF1 mellett a francia földön igencsak jelenlévő luxemburgi CLT fut versenyt nemcsak a műholdakért – egész műsornyalábokat évekkel előre lefoglalva, exkluzív szerződésekre törekedve az európai pályára juttató rakétaóriásokkal, az Eutelsattal, az Astraval és a France Télécom-mal –, hanem a műsorokért is.

A Canal Plus, a TF1 és a CLT szorosabb vagy tágabb érdekövezetében burjánzanak a tematikus tévék. Az új csatornák ostrom alá vették egyrészt a francia audiovizuális mezőnyt jogi-államigazgatási és morális-ízlés szempontból felügyelő Audiovizuális Főhatóságot, a CSA-t. Egyidejűleg rohamozzák a bankokat, hiszen egy csatornát indítani nem kis és főleg nem villámgyorsan megtérülő vállalkozás.

A tematizálás és a műsorcsokorba rendeződés a műholdtechnika alapján a televíziózás jövője – hangoztatják az amerikaiak nyomán Franciaország újítani képes televíziós tőkéscsoportjai. Meteorológia, kertészkedés, játék, történelem – sok mindent ki lehet találni. Franciaországban az egyik legígéretesebbnek mutatkozó „újszülött” a tavaly útjára indult női csatorna, a Téva.

Az új műholdakkal a numerizálás 2004-ben 3500 csatorna létét teszi lehetővé Európában. Legalábbis ezt jósolja egy francia tanulmány, amely azzal nem foglalkozik, kell-e, jó lesz-e ekkora kínálat. Bármennyire izgató is ez a vadonatúj piac, a programajánlat elvi és lassacskán gyakorlati bővülése ellenére egyelőre dominánsak maradnak a nagy általános csatornák. Szakemberek szerint még jó ideig nem változik a javukra szóló 80-20 százalékos piaci megoszlás.

A hagyományos tévé tehát nem az égre, hanem a közeljövőbe tekint Franciaországban, sőt némileg magába is. Furcsa önbírálati hullám borította el a francia csatornákat. Miután szívós munkával kivívták a „szeméttévé” titulust, és ezzel a műfaj egészének hitelét aláásták, a nagy francia tévétársaságok ebben az évben látványosan fordítanak hátat a legvéresebb erőszaknak, a végletesen „agymentes” játékoknak, ál-kvízek, reality show-nak. A TF1 odáig ment, hogy a vetélytársak és a Franciaországban sem túlzottan irgalmas értelmiség kaján vigyorgását kivívva meghirdette: „értelmet keres” magának és magában. Sok szép érzelmes sorozatot indított el, miután szociológusai kimutatták, hogy a ma emberének egyrészt a folytatólagos elandalodás kell, másrészt visszatérni vágyik az olyan hagyományos értékekhez, mint amilyen a család, a barátság, az igaz szerelem, sőt a haza, a hagyomány, módjával akár a vallás is.

Az utóbbi hónapok fordulata az is, hogy a nézőt különböző jelekkel intik a bemutatott filmek, programok erőszaktartalmára. Ezt a CSA által kötelezően előírt jelzést ugyan nem könnyű sem észrevenni, sem a különféle színű körök, háromszögek, négyzetek jelentését villámgyorsan megfejteni. Ha a gyereket nem is lehet rögtön az első erőszaktétellel fűszerezett torokelvágáskor kiküldeni a szobából, azt legalább érzékeltetik mind a francia tévék, mind a hatóságok, hogy ők teli vannak a legtisztább jóakarattal.

Az általános megtisztulása a pénzügyekre is vonatkozik. Főleg a tavaly nagy vihart kavart „műsorvezető-producerek botránya” után. Az akkor hatalmon lévő jobboldal ugyanis azzal zavart bele a „trockista viperafészekként” számontartott France 2 életébe, hogy a parlamenti vizsgálóbizottsággal bizonyíttatta: a csatorna elképesztően túlfizeti egyes sztárjait. Az állami pénzen sokszoros milliomosokká lett „golden boyok” miatt le kellett mondania a tévéigazgatónak, Elkabbash-nak, hiába érvelt utólag azzal, hogy a konkurenciától akarta elhódítani, illetve távoltartami a csatorna legjobbjait. E legjobbak nem feltétlenül hálálták meg a sok-sok jótéteményt: két sztár átállt a nagy vetélytárs TF1-hez, a harmadik, a legkevésbé sikeres úgy vélte, marad a France 2-nél, és ha az állami áldást megfelezik, neki még az is elég lesz. Kicsit megbocsátottak neki, kicsit zsarolják, mindenképpen hasznossá tudja magát tenni. A franciák meg nézik, amit kapnak.

 

Róka Zsuzsa (Párizs)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 43-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1718