Láttuk mégRám zuhant az éjszakaFaragó Zsuzsa
Mi késztethette Juraj Herzet, aki az 1968-as Hullaégető című filmjével a borzalmak ábrázolásának tiszteletlenül egyéni lehetőségét mutatta meg – hogy hosszadalmas, tiszteletteljes filmet forgasson Jožka Jaburková kommunista újságírónő ravensbücki emlékirataiból?
Nem tudhatjuk, hogy ilyen motiválatlan, ilyen általános volt-e az emlékirat, de mindegy is: ha ilyen volt, ha nem – az illedelmes tisztelet rendszerint nem jó tanácsadó, ha valaki epikából drámát, ha drámából filmet csinál, egyáltalán, ha egyik műfajból a másikba átemel egy művet.
Mintha unalmas történelemleckét darálna egy jótanuló – úgy sorakoznak a képek: csontsovány, kopasz nők, darócruhák, sárból kását zabáló emberi roncsok, hideg tekintetű, szőke, egyenruhás nők, zokogó gyerekek. Ellenpontul és párhuzamosan a főszereplő emlékképei: a társadalmi igazságtalanságok ellen már az iskolában lázadó diáklány, a szegények igazáért fölszólaló képviselőnő, a Gestapo tisztjeinek vallatását hősiesen tűrő asszony... Így, egymásra halmozva, fölsorolva, mintha az általánost előhívó képekkel, a tudottat aktivizáló párbeszédekkel unalmas filmleckét mondana föl Herz: ahogy tobzódik a szörnyűségek ábrázolásában, ugyanúgy használ lassítást és flashback-et, kimerevítést és hangmontázst, rengeteg mindent, amit rövid történelme alatt a filmművészet hatáskeltésre kitalált.
Idegenkedve és szomorúan nézzük 1987-ben ezt a protokolláris filmet, s azért fohászkodunk: vajh, minél kevesebb történelemleckét daráló mű szülessen, csak óvatosan a szörnyűségekkel, nehogy nagyon megszokjuk őket. Nehogy végül ne higgyünk a létezésükben. Nehogy ne akarjuk többé megérteni: mi is történt.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1257 átlag: 5.57 |
 |
|
