KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/március
FEKETE HOLLYWOOD
• Soós Tamás Dénes: A történelem visszavétele Fekete Hollywood
• Strausz László: Nagyon is emberi Holdfény
ÚJ RAJ
• Szabó Ádám: Nyers hús Amat Escalante
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Egy angol úriember Roger Deakins
INGMAR BERGMAN
• Pólik József: A törpe, aki leharapta a lábujjamat A szemtanú mint karakter
• Gáspár László Ervin: Hang, téboly és sirályvijjogás Bergman „kamarazenéje”
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Mi a rajzfilm, doki? Chuck Jones életműve
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Hiányzó láncszem Beszélgetés Török Ferenccel
• Kolozsi László: A tehenek tekintetében Beszélgetés Morcsányi Gézával
• Kolozsi László: Álmomban már láttalak Testről és lélekről
• Orosz Anna Ida: A rajzolt filmek primátusa Varga Zoltán: A magyar animációs film
• Morsányi Bernadett: Tulajdonságok nélküli emberek Dobai és a film
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Horeczky Krisztina: Hollywood nagyasszonya Meryl Streep
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Istenkép Shûsaku Endô: Némaság
• Varró Attila: Fél pálfordulás Némaság
KRITIKA
• Baski Sándor: Nosztalgiajárat T2 Trainspotting
• Kovács Gellért: Szertől szerig Dizájneren
• Schubert Gusztáv: Antigravitáció Mi ez a cirkusz?
• Roboz Gábor: A régi rutin A régi város
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: A fekete város Atlanta
MOZI
• Jankovics Márton: Marina Abramović – A távolság, ami összeköt
• Kránicz Bence: Oroszlán
• Gelencsér Gábor: Szép álmokat!
• Sepsi László: Körök
• Benke Attila: A Kaptár: Utolsó fejezet
• Árva Márton: Desierto
• Kovács Kata: Egy kutya négy élete
• Roboz Gábor: Szólít a szörny
• Varga Zoltán: LEGO Batman - A film
• Barkóczi Janka: Tékasztorik
• Baski Sándor: Arany
• Kovács Gellért: Pofoncsata
• Varró Attila: Az egészség ellenszere
DVD
• Benke Attila: Fantasztikus labirintus
• Pápai Zsolt: Race – A legendák ideje
• Soós Tamás Dénes: A kolónia
• Pápai Zsolt: Szeretteink körében
• Bata Norbert: Elzárva a világ elől
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

A láthatatlan film

Dániel Ferenc

 

Először elmondanám, mire nem utal ez a rejtélyes cím. Elunván sok csacskaságot, eszembe se jutott, hogy valamiféle neoneoavantgárd, posztmodern irányzatnak legyek kikiáltója; s a vásznon pöttyözve futó „fekete blank” bölcseletét zengjem. Nem utal a cím távoli bolygóról érkező (vagy annak hamisított), sugallatokat kódolt film-üzenetre. Se laborhibás hívásra. Mi marad még? Hallani vélem egykori cenzorok hördülését: az ő lelki nyugalmuk ugyan nem kedves nekem (ránk se hederítve alvókáznak), de talán valóban idejét múlta, hogy dobozba zárt kópiák ügyét feszegessük.

A „láthatatlan film”, mint hívószó – ahogyan tapasztaltam – igencsak serkentőnek bizonyult filmmakerek meghitt körében. Történetek röppentek föl, lektori jelentésekből idézetek, megajánlások: helyzetek, sorsok, árnyalatok, képzelt színek, hangulatok kezdtek kavarogni. Nem feszítem tovább a húrt: „láthatatlan filmen” én a papíron szikkadt, meg nem valósult forgatókönyveket; a hamvába holt vagy tétlenül dédelgetett filmálmokat értem; a filmográfiák mögött bujdokló, és felejtésre ítélt filmtörténetet. Mielőtt magam is álomba merülnék, két tényt kell említenem. Az egyik: minden filmalkotóra érvényes egy közelítő mérőszám; mondjuk 5:1-hez, éberálmodóknál 10: l-hez a szabatos képzelgések javára és a celluloidon rögzített kép kárára. A másik: tekintve, hogy a filmet üzemileg gyártják, a termelési gépezet csak a számára legalább technológiailag felfoghatót képes kivitelezni. Nincs a gyártásnak szakasza, amelynél ez a műszaki-logikai szűrő ne érvényesítené hatalmát.

Mérőszám és gyártás bonyodalma önmagában olyan benső csatákra vall, ahol a gyöngébbik fél mindennap sebeket kap, sérül; s muszáj rendelkeznie az ön-gyógyulás adományával, hogy – amikor végre filmet forgat – ne vesztesként, ne a sebeit nyaldosva alkosson, hanem úgy, mint egy friss titán. Ritkán és keveseknek adatik meg, hogy egykori, szemhéjak mögött megszerkesztett, azután szét-feslő képélményekért elégtételt nyerjenek. Alkat kérdése, hogy ki felejt, ki vigasztalódik, ki mániákus, ki a változtatások és alakítások mestere.

És mégis. A „láthatatlan film” nagyon erős hívószó a termékeny filmművészek számára is, mert a ki nem hordott dolgokban ígéret, provokáció, sóvárgás van; ábrándnál sűrűbb szövésű bánat és lelkifurdalás valami elmulasztottért; a vizionálás gazdagsága és szabadsága az, mintegy súlytalanságban lebegve megváltás és praxis között, amikor úgy tűnik: sem a röpte, sem a pályaíve nem szükségszerűen meghatározott. Minderre akad példa és ellenpélda bőven. Fellini sohasem csinálta meg mélytengeri interjúját Totóval. Serge Silberman nagyvonalú produceri ajánlata nélkül ma az egész fimtörténet szegényebb lenne a Buñuel-tetralógiával. Az idő előtti halálok: Jean Vigo, Munk, Huszárik. S az idő előtti halálnak az a sajátságos módja, mit Ozu, a tiltásával választott. Antonioni lázadása és évtizedes, töprengő hallgatása. A mi történelmi égaljunk legtárstalanabb opusza, Pintilie Helyszíni szemléje.

Írásomból szántszándékkal felejtem ki „a húsdarálót”: az ideológiák, tilalmak, kereskedői és forgalmazói érdekek, közönségszolgálatok rémuralmát. Ez ügyben Brechttel értek egyet: a „húsdaráló elleni tiltakozás hiábavaló, az áldozatok számbavétele meddő, a technikai fölényét kell eltulajdonítani. Ennyi.

Számomra fontosabb, hogy a „láthatatlan film” lenyomatai és dokumentumai, amelyeket rendszerint záradékként csatolnak a töredék-életművekhez; vagy amelyek ott porosodnak valahol a Lumumba utcában, alig emlékeztetve a fel-felszikrázó és mindig kihunyó stúdióéletre; részét képezik a megíratlan magyar művelődéstörténetnek. Valójában mennyit tudunk az utolsó harmincöt esztendőről? Nem akarnám bántani portréfestőinket és életrajzíróinkat, de ki állíthatja felelősen, hogy műveikből összegezhető lenne egy korszak monográfiája? Igazi, széles kitekintésű s mélyfúrásokkal megalapozott szakmunkára gondolok, hogy kitessék belőle: mi volt és mi lehetett volna a magyar film. S nyilvánvaló, egy ilyen szakmunka taglalásának módjától függ, hogy közelítő egyezségre jussunk az érték megítélésében, a hatásokéban, az eredetiségben, a képzőművészet és az irodalom lappangó befolyásában vagy mindezek hiányában; a szakmai ártalmak tárgyhű leírásában. Lásd: vetélkedés, uralom, elcsábulás, árulás, értetlenség, pénzsóvárság, és így tovább...

Amikor Petri Györgyöt riporterként faggattam, hirtelen eszébe villant kis dramaturgiai kiruccanása: Jeles Andrással filmet álmodtak Rejtő Jenő Piszkos Fredjéből. Az egész történet pesti bérháztetőkön játszódott volna, szereplői is mind jellegzetes pesti figurák. Petri, Jeles, Rejtő eleve gyanús triónak tűnt a dramaturgiai tanácsülésen. A gyanakvást majdnem sikerült eloszlatniuk, amikor elhangzott egy ártatlan kérdés: „és mit fog mondani ez a film a nemzetnek?” Örökre titok maradt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/10 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4731