KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/március
FEKETE HOLLYWOOD
• Soós Tamás Dénes: A történelem visszavétele Fekete Hollywood
• Strausz László: Nagyon is emberi Holdfény
ÚJ RAJ
• Szabó Ádám: Nyers hús Amat Escalante
A KÉP MESTEREI
• Alföldi Nóra: Egy angol úriember Roger Deakins
INGMAR BERGMAN
• Pólik József: A törpe, aki leharapta a lábujjamat A szemtanú mint karakter
• Gáspár László Ervin: Hang, téboly és sirályvijjogás Bergman „kamarazenéje”
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Mi a rajzfilm, doki? Chuck Jones életműve
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Hiányzó láncszem Beszélgetés Török Ferenccel
• Kolozsi László: A tehenek tekintetében Beszélgetés Morcsányi Gézával
• Kolozsi László: Álmomban már láttalak Testről és lélekről
• Orosz Anna Ida: A rajzolt filmek primátusa Varga Zoltán: A magyar animációs film
• Morsányi Bernadett: Tulajdonságok nélküli emberek Dobai és a film
SZÍNÉSZPORTRÉ
• Horeczky Krisztina: Hollywood nagyasszonya Meryl Streep
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: Istenkép Shûsaku Endô: Némaság
• Varró Attila: Fél pálfordulás Némaság
KRITIKA
• Baski Sándor: Nosztalgiajárat T2 Trainspotting
• Kovács Gellért: Szertől szerig Dizájneren
• Schubert Gusztáv: Antigravitáció Mi ez a cirkusz?
• Roboz Gábor: A régi rutin A régi város
TELEVÍZÓ
• Huber Zoltán: A fekete város Atlanta
MOZI
• Jankovics Márton: Marina Abramović – A távolság, ami összeköt
• Kránicz Bence: Oroszlán
• Gelencsér Gábor: Szép álmokat!
• Sepsi László: Körök
• Benke Attila: A Kaptár: Utolsó fejezet
• Árva Márton: Desierto
• Kovács Kata: Egy kutya négy élete
• Roboz Gábor: Szólít a szörny
• Varga Zoltán: LEGO Batman - A film
• Barkóczi Janka: Tékasztorik
• Baski Sándor: Arany
• Kovács Gellért: Pofoncsata
• Varró Attila: Az egészség ellenszere
DVD
• Benke Attila: Fantasztikus labirintus
• Pápai Zsolt: Race – A legendák ideje
• Soós Tamás Dénes: A kolónia
• Pápai Zsolt: Szeretteink körében
• Bata Norbert: Elzárva a világ elől
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

Az emlékezés ritmusa

Nagy Gergely

Csak részben van igaza Turcsányi Sándornak a Filmvilág augusztusi számában, a „Láttuk még” rovatban, a Backbeatről szóló egy flekkjében. A film tényleg nem „nagy” film, talán azon is lehet vitatkozni, hogy jó-e igazán. Mégsem intézhető el egy flekkel. Mert van benne valami. Valami nagyon egyszerű, alig rejtett tartalom, olyasmi, amiért nem kell nagyon mélyre ásni, hogy megtaláljuk, mégis mély igazság.

Azt hiszem, csapda a Beatlesről filmet csinálni. Egy olyan mítoszról, amely az elmúlt harminc évben ekkorára nőtt, szinte lehetetlen mitikus erejű filmet készíteni – ha a Backbeat kultuszfilm akar lenni, akkor mindenképpen kudarc. Eltalál viszont valamit, ami a kultusznál fontosabb, személyesebb, szebb.

A Beatles, a kezdeti, hamburgi periódusában még öttagú, velük van Stuart Sutcliffe basszusgitáros. Messze nem annyira muzikális, mint a többiek, de Lennon bevette a bandába, mert Sutcliffe-re szükség van. Stuart érzékeny alkat, tehetséges festő, akit az indulatos, cinikus Lennon fogad a barátságába, védelmébe. Hamburgban bekerül az ottani művész-elitbe, szerelme, Astrid Kirschner fotográfus révén. Astrid készíti az első, később híressé váló fotókat a zenekarról, ő ad nekik jellegzetes ruhákat, ő vágja le először új módon Sutcliffe haját, megteremtve ezzel a Beatles-frizura védjegyét. Barátja, Klaus Voorman is hatással van a kialakuló együttesre; Klaus később a Revolver című album borítóját tervezi, zenél Lennon és Ono zenekarában. E nélkül a kör nélkül nem alakult volna ki a Beatles képe. Sutcliffe szelleme is ott lebegett a későbbiekben a zenekar fölött. Ott volt a genezisnél, aztán eltűnt. Agydaganatban hal meg, már hamburgi festőnövendékként, amikor a Beatles már rögzítette első lemezét. Stuart a festést választotta, elemzők szerint nagy jövő előtt állt, Jackson Pollock nyomdokain haladva festette expresszív, színes vásznait, erőteljes képeit.

Vannak nagy eltűnők a rock and rollban. Brian Jones, aki 69-ben száll ki a Rolling Stones-ból és kisvártatva szerencsétlen körülmények között hal meg; Keith Moon, aki a Who motorja és áldozata, Sid Vicious, a Sex Pistols nagyhatású tagja és halottja, Ian Curtis, a Joy Division énekese, aki az amerikai turné előestéjén lesz öngyilkos, vagy a legutóbbi rejtély, Kurt Cobain, a Nirvanából. Sutcliffe előképe volna ezeknek a későbbi, tipikus tragédiáknak? Ballaszt lett volna, akit el kellett hagyni ahhoz, hogy a Beatles felemelkedjék? Nem tudni, talán nem is ez a fontos. A történet – a film – számomra inkább a felnőtté válásról szól. A soha számba nem vehető veszteségekről, a soha nem feledhető vesztesekről.

Felnőtté kellett válni, választani kellett, leszámolni illúziókkal. Zene vagy festés. Négyen vagy öten. Hamburg vagy Liverpool, vagy a világ. A választás tesz felnőtté. Annak megértése, hogy vannak végérvényes döntések, örökre betöltetlenül maradó helyek. A felnőtté válás szüli a veszteségeket?

Mindannyian fel tudunk sorolni neveket, olyanokét, akiket valaha ismertünk, akikkel valaha fontos, közös dolgaink voltak, és akik eltűntek valahol. Ott voltak a genezisnél, az útnak indulásnál. A korai Beatles története archetipikus történet, rokon majd’ mindenki életével. Itt van a Backbeat igazsága, itt van a kritikus tévedése. A Backbeat nem a mítoszt veszi célba, hanem a mítosz születésének körülményeit.

Stuart Sutcliffe, ha hinni lehet a filmnek, érdektelen alak volt – írja a szerző. Nem hiszem, hogy érdekesnek kell lenni. Elég, ha ott vagy, ahol történik valami. Ott vagy, mert nincs jobb dolgod, mert szólt a barátod, hogy gyere te is. A sors, a fátum olyan egyszerűen nyílik ki ebben a történetben, mint egy virág, és olyan pusztító, mint egy daganat a testben. A Backbeat csak ennyit üzen: emlékezzünk azokra, akik nincsenek itt.

Az emlékezést a zene hordozza. Ezeket a rock and rollokat játszotta a korai Beatles és játssza újra néhány mai, ismert muzsikus a film kedvéért. A rock and roll az ő népzenéjük is, Sutcliffe az ő ősük is. Azt hiszem, Schumann mondta: nincs vidám zene. Talán mert minden zene az elmúlásra emlékeztet.

Lennon szerint a legjobb dalaikat sosem vették lemezre. Talán mert úgy érezte, a zenekar Hamburgban volt az igazi. Úgy hírlik, Astrid azóta sem nyúlt a fényképezőgéphez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=760