KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/június
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Csapdakorszakok Történelmi filmek, átmeneti idők – 1. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 1. rész
• Babiczky László: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
• Dunavölgyi Péter: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
IDEGENEK A VADNYUGATON
• Benke Attila: Pisztolyhősök alkonya Az elégikus western
• Füzes Dániel: Vértestvérek Nyugat- és kelet-német indiánwesternek
• Martin Ferenc: Nibelungok a vadnyugaton Fritz Lang westernfilmjei
A KÉP MESTEREI
• Varró Attila: A kalligráfus kézjegye Kazuo Miyagawa
DRAKULA 120
• Varga Zoltán: Volt egyszer egy vámpírgróf… Drakula 120
HOLLYWOOD ARCAI
• Orosdy Dániel: Valami más Jonathan Demme
• Pernecker Dávid: Felemelő kudarcok Mike Birbiglia
FILMEMLÉKEZET
• Balázs Attila: Tollszedők Volt egyszer egy remekmű
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Hozamkorlát Titanic
• Baski Sándor: Számi vér
• Buglya Zsófia: Mi marad a filmből? Graz
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: A cápa, amelyik fölfalja a világot Dave Eggers: A Kör
• Sepsi László: Az utópia öröme James Ponsoldt: A Kör
KRITIKA
• Vincze Teréz: Hátborzongató bútorkatalógus Julieta
• Varró Attila: Kígyó a kertben Alien: Covenant
• Szalay Dorottya: Félelemmel vegyes Lichter Péter: Fagyott május
• Kránicz Bence: Mentek, maradnak Havanna, csak oda
MOZI
• Baski Sándor: Egy német sors
• Gelencsér Gábor: Emlékképek
• Varró Attila: Magas ősz férfi társat keres
• Roboz Gábor: Vad észak – Mese az ezer tó országából
• Vajda Judit: Porto 35mm
• Barkóczi Janka: 6,9 a Richter-skálán
• Jankovics Márton: A kertész titka
• Kovács Kata: Hogyan legyél latin szerető
• Alföldi Nóra: Határidős esküvő
• Soós Tamás Dénes: Utóhatás
• Huber Zoltán: A galaxis őrzői vol. 2.
• Kránicz Bence: Arthur király: kard legendája
DVD
• Soós Tamás Dénes: Ouija: A gonosz eredete
• Varga Zoltán: Csillagember
• Kránicz Bence: A csodanő
• Sepsi László: A Sötét Igazság Ligája

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Regény

Daniel Kehlmann: Én és Kaminski

Egy bunkó újságíró naplója

Vajda Judit

Belehelyezkedni valakinek a nézőpontjába különleges élmény. De mi a helyzet, ha az illető egy ellenszenves figura?

 

A modern irodalom egyik legerőteljesebb eszköze, amikor az áttetsző tudaton is túlhaladva (amikor mintegy belelátva a fejébe szó szerint megismerjük a főhős gondolatait) az író egyes szám, első személyben mutatja be a központi karakter érzéseit. A film művészetében mindez nagyjából a szubjektív kamera, azaz a szemszögbeállítás alkalmazásának feleltethető meg, és ahogy a vásznon, úgy a prózában is rendkívül erős hatást kelt, hiszen az olvasó arra kényszerül, hogy egy az egyben belehelyezkedjen az illető nézőpontjába.

Sok író azonban még ennél is továbbmegy, és arra a kényelmetlen helyzetre ítéli az olvasót, hogy egy-egy, valamilyen szempontból negatív figurával empatizáljon. Patrick Süskind Parfümjétől kezdve Nick Cave regényén (És meglátá a szamár az Úrnak angyalát) keresztül Irvine Welsh Mocsokjáig hosszú a sora azon irodalmi műveknek, amelyekben egy megszállott sorozatgyilkossal, egy szánalomra méltó és iszonyodást keltő véglénnyel vagy épp egy kívül-belül gusztustalan, korrupt és tahó rendőrrel vagyunk kénytelenek azonosulni. A szóban forgó alkotások nagysága és ereje pedig gyakran éppen abban rejlik, hogy az írói kísérlet (vagy épp merénylet) sikerül, és megrendülve zokogunk annak a(z anti)hősnek a tragédiáján, akinek taszító kalandjait máskülönben inkább eltartanánk magunktól.

A német-osztrák családba született, Németországban és Ausztriában egyaránt tevékenykedő Daniel Kehlmann Én és Kaminski című könyvének pikantériája s egyben különlegessége, hogy egyes szám, első személyben elmesélt történetének főhőse nem egy egyértelműen elítélendő, deviáns alak, hanem csupán egy hétköznapi bunkó. Sebastian Zöllner, a megélhetési művészetkritikus nem elvetemült, nem gonosz, nem skizofrén vagy hasadt személyiségű, csak éppen olyan ember, aki nem tud (vagy szimplán nem akar) viselkedni, szeret másokkal kellemetlenkedni és úgy általában véve nem tudja, hol a határ a társas helyzetekben elfogadható és elfogadhatatlan között – egyszerűbben szólva olyasvalaki, akivel az olvasók legtöbbje valószínűleg nem szívesen barátkozna, sőt még csak nem is keresné a társaságát, ha nem muszáj.

Kehlmann regényében viszont nemcsak, hogy ő meséli el a sztorit, de elvileg az ő bőrébe kéne belebújnunk. Az érdekes pedig, hogy ez sokkal nehezebben megy, mint a fent említett szélsőségesebb esetekben, amikor éppen az okozza az olvasói megrendültséget és talán magát a katarzist is, hogy amennyiben megismerjük a hátterét és megértjük a motivációit, igenis együtt tudunk érezni még egy aljas mocsokkal is. Zöllner figuráját azonban nem mélylélektani rugók mozgatják, amikor meg akarja írni egy Manuel Kaminski nevű öreg és félig vak (!) festő életrajzát, még mielőtt az meghalna – csupán a pénz és a hírnév utáni vágy. Fokról fokra lehetetlenebbnek tűnő missziója közben pedig egyszerűen azért viselkedik úgy, ahogy viselkedik, mert faragatlan, és nem hajlandó megtenni embertársainak azt a szívességet, hogy akár egy hangyabokányit is tekintettel legyen rájuk.

Az olvasó ennek köszönhetően visszaléphet a tét nélküli szemlélődés pozíciójába, és érdeklődéssel figyelheti azt a kiáltó ellentétet, ami az újságíró és a külvilág között fennáll. Az egyértelmű szociálpszichológiai érzékenységgel megáldott Kehlmann tűpontos emberismeretről tesz tanúbizonyságot azzal, hogy mindössze néhány odavetett mondattal képes felidézni olyan, bárki számára ismerős helyzeteket, mint például amikor valaki hívatlanul és tapintatlanul betör egy olyan vendégségbe, ahová nem hívták, majd azt hiszi magáról, hogy jópofáskodik, miközben egyszerűen csak tapló – mindezt ráadásul a szóban forgó kellemetlen alak szemszögéből látjuk, ami így elkerülhetetlenül egyfajta ironikus, gunyoros szemléletet kölcsönöz az írásnak.

A társas helyzetek mellett pedig a szerző pszichológusnak és bűvésznek sem utolsó: miközben az egyik kezével azt mutatja, milyen ellenszenves módokon akarja elérni célját Zöllner, eltereli a figyelmünket arról, amit a másik kezével csinál – nevezetesen, hogy lerántja a leplet egy első osztályú manipulátor lappangó, ám kifejezetten hatásos ténykedéséről. A szóban forgó manipulátor pedig olyan tehetséges, hogy még egy minden ízében bunkó újságíró is képes bedőlni neki. Mindennek köszönhetően Kehlmannak végül mégiscsak sikerül elérnie, hogy egy icipicit azért ezzel a minden ízében bunkó újságíróval is együttérezzünk.

 

Kortina Kiadó, 2003.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/05 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12727