KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/június
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Csapdakorszakok Történelmi filmek, átmeneti idők – 1. rész
• Morsányi Bernadett: Szenvedély a celluloidon Beszélgetés Magyar Dezsővel – 1. rész
• Babiczky László: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
• Dunavölgyi Péter: Kisképernyős történelem A magyar televíziózás kezdetei – 2. rész
IDEGENEK A VADNYUGATON
• Benke Attila: Pisztolyhősök alkonya Az elégikus western
• Füzes Dániel: Vértestvérek Nyugat- és kelet-német indiánwesternek
• Martin Ferenc: Nibelungok a vadnyugaton Fritz Lang westernfilmjei
A KÉP MESTEREI
• Varró Attila: A kalligráfus kézjegye Kazuo Miyagawa
DRAKULA 120
• Varga Zoltán: Volt egyszer egy vámpírgróf… Drakula 120
HOLLYWOOD ARCAI
• Orosdy Dániel: Valami más Jonathan Demme
• Pernecker Dávid: Felemelő kudarcok Mike Birbiglia
FILMEMLÉKEZET
• Balázs Attila: Tollszedők Volt egyszer egy remekmű
FESZTIVÁL
• Huber Zoltán: Hozamkorlát Titanic
• Baski Sándor: Számi vér
• Buglya Zsófia: Mi marad a filmből? Graz
FILM / REGÉNY
• Pethő Réka: A cápa, amelyik fölfalja a világot Dave Eggers: A Kör
• Sepsi László: Az utópia öröme James Ponsoldt: A Kör
KRITIKA
• Vincze Teréz: Hátborzongató bútorkatalógus Julieta
• Varró Attila: Kígyó a kertben Alien: Covenant
• Szalay Dorottya: Félelemmel vegyes Lichter Péter: Fagyott május
• Kránicz Bence: Mentek, maradnak Havanna, csak oda
MOZI
• Baski Sándor: Egy német sors
• Gelencsér Gábor: Emlékképek
• Varró Attila: Magas ősz férfi társat keres
• Roboz Gábor: Vad észak – Mese az ezer tó országából
• Vajda Judit: Porto 35mm
• Barkóczi Janka: 6,9 a Richter-skálán
• Jankovics Márton: A kertész titka
• Kovács Kata: Hogyan legyél latin szerető
• Alföldi Nóra: Határidős esküvő
• Soós Tamás Dénes: Utóhatás
• Huber Zoltán: A galaxis őrzői vol. 2.
• Kránicz Bence: Arthur király: kard legendája
DVD
• Soós Tamás Dénes: Ouija: A gonosz eredete
• Varga Zoltán: Csillagember
• Kránicz Bence: A csodanő
• Sepsi László: A Sötét Igazság Ligája

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Angyali üdvözlet

Élet-balett

Paál István

 

Megvallom, némi bizalmatlansággal és néhány sikerületlen kísérlet emlékével ültem a filmvászon elé. Oly sokszor kellett már feszélyezetten végignéznem, amint gyerekszereplőkre – életkori sajátosságaik ellenében – felnőtt szemléletet s felnőtt színészvezetést erőszakolnak, és olyannyira sajnáltam annak idején, hogy Brook filmvállalkozása a Legyek urával – épp az előbb említettek miatt is – alatta maradt a könyv filozofikumának... Jeles filmje azonban az első pillanattól fokozatosan magával ragadott, és mindvégig nagy hatással volt rám.

Az Angyali üdvözletnek esztétikai alaprétege a pubertásközeli gyermekek személyisége és közösségi létformája. Mindjárt az első jelenetekben, a bibliai keretjáték naiv, gyermeki(!) misztériumában evidenciának érezhettük a gyerekszereplők jelenlétét. Saját Tragédia-rendezői munkám idején, emlékszem, kifejezetten zavart a paradicsomi színben, hogy az eredendő bűn előtti állapotban felnőttek szájából hallom az (így hihetetlenül) ártatlan szavakat. A gyermeki jelenlét a továbbiakban is indokolt; erről később.

Az Angyali üdvözlet Madách vállalkozásához hűen az ember múltjának legendáját próbálja újrateremteni, s így az egyes konkrét történelmi színek legendaszerűen megemelkednek. (E koncepciót kitűnően szolgálja a díszletek, jelmezek, kellékek fantáziadús egysége, amely a közel- és távolkeleti képi kultúrára emlékeztet engem.) A régmúltból a film Athént és Bizáncot emeli ki, amelyekből Ádám teljes csalódással lép tovább; e választással Jeles pontosan jelzi, hogy művében Madách tragikus történelemszemléletét fogalmazza újra, mégpedig oly módon, hogy a huszadik század apokalipszis-élményével ötvözi egybe. Az Athén-Bizánc „blokk” után Prága és Párizs mintegy a londoni színt készíti elő, amely már a közelmúlt és a jelen kérdéseivel foglalkozik. Ez a „meghosszabbított” londoni szín a maga látomásos kompozíciójával, a napjainkig épített haláltánc-jelenetsorával jobban transzponálja Madách vízióit, jövőtől való szorongását, mintha a rendező mechanikusan követné a Falanszter, az Úr, az eszkimó szín szövegeit, óhatatlanul is valamely „sci-fis” bűvészkedéssel.

Jeles mindvégig szarkasztikus, ironikus modorban fogalmaz, de legkíméletlenebb gesztusai is egy mélyen humanista felfogás rendszerébe illeszkednek. Egyrészt az a tény, hogy a gyermeki-paradicsomi tisztaságát elvesztett felnőtt világ kínjait éppen gyermekek játsszák el – a gyermekvilág szokásaival, ötleteivel, játékaival –, belső konfliktus feszültségét hordja magában: minden nézőnek szembesülnie kell egykori gyermekönmagával, miközben nemének történelmével is számot vet. Másrészt külön elemzést érdemelne, ahogyan Jeles az emberi test szentségét, tabujellegét egy pillanatra sem sértve ábrázolja s alkalmazza a gyermektest megnyilvánulásait. Így elmondhatjuk, hogy az Angyali üdvözlet gondolati és érzéki síkon egyaránt a pusztulással szembeni ellenállóképességünket erősíti.

Némi tanácstalanságot az egyébként kitűnően játszó szereplők szövegmondása, artikulációjának monotóniája és csekély érzelmi motivációja keltett bennem. Lehet, hogy ez a kis moduláció kényszermegoldás (a gyerekek dikciós képességei szülték), lehet, hogy az alaphangulat félálomban-tartásának eszköze; akár így, akár úgy, a szövegmondás (s főként a film első harmadában a túlzottan epikus cselekményvezetés) ritmusának dinamikusabb kezelésére lett volna szükség.

A képi világ izgalmára utáltam már, de – azt hiszem – itt többről van szó, mint stílusleleményről. Ha a szcenikai megoldásokkal Márta István zenéjét s hangeffektusait, Kardos Sándor operatőri munkáját együtt értékeljük, akkor archaikus (és természeti) hatások, valamint neoavantgarde eszközök termékeny harmóniáját figyelhetjük meg. És ennek a találkozásnak nem csupán a Tragédia élővé varázsolását tekintve, hanem a magyar filmművészet egészére nézve is jelentősége van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6320