Kritika

Az én pasim

Bugyivalóság és sliccbódulat

Bikácsy Gergely

Bertrand Blier új hősnője tudatos alkotói szándék révén kísérleti alany, egy forgatóköny lombikfigurája.

Marie, a jószívű prostituált lélekszakadva rohan kiflit venni szeretett pasijának. Hisztérikusan örömsírós hangja elakad („az ágyamban van, az ágyamban van!”), és kislányos izgalmában elájul.

A szennyből, a kukástartályok közül kivakart pasi gátlástalan gazember, hamar beletanul a striciségbe, másik nőt is futtat, majd lebukik. Amikor a börtönből kijön, a történet kicsit bukfencezik. Nem Marie, nem is másik áldozata, de egy harmadik, egy addig soha nem látott nő várja. Ez, mint kiderül, mindig ott várakozik a börtön előtt: a női bánat fekete lebernyeges szobra, mint politikai drámákban a kivégzettek özvegye. De ő nem igazságot, ő pasit vár. Akárkit, a börtönből mindenki jó lesz, mert hisz – mondja – minden nőnek kell egy tömlöcből szabadult éhes pasi, akinek forró kávét főzhet. (Kiflire nem gondol, arra Marie gondol.)

Ha megcsalsz is, imádlak én. Mindenáron jöjjön hát a pasi, ha durva, ha bűnöző, ha becsap, ha megver annál inkább... Marie történetében is lappang ilyesmi, de filmünk e börtönkapunál ácsorgó gyászos arcú megalázkodó nővel méginkább fölerősíti ezt a kukorékoló hangot.

Vajon csak a sliccen túli, a sliccmögöttibe gárgyult nő véli így, vagy maga a rendező is ezt sugallja? Mármint, hogy ilyenek a nők? Avagy épp kiröhögteti e női vágyat? (Miért „avagy”?: nincs szó ellentétről, a röhej itt csak továbbgörgeti a gondolatot és a látásmódot.) Gondolom, a feministáknak még a legszelídebbjét is hergelnék e sliccbódulatot igazoló képsorok. Sőt, tán nemcsak a feministákat... azon kapom magam, hogy például engem is.

*

Bertrand Blier nemcsak olykor Buñuelre emlékeztető abszurd történetszövése és látásmódja miatt híresült el. Azzal is, hogy a csavargót, a kurvát kiragadta a francia film hagyományos szerepéből (ahol ugyan fontosak voltak, de klisészerűek). Meg azzal is, hogy a férfi és a női élet-szerepeket nagy kedvvel és ördögi humorral keverte-kavarta, bukfenceztette. Nála a csúnya és szegény nő kívánatosabb, mint a gazdag és csodaszép, a macho beleszerethet egy ágyába kívánkozó nő satnya férjébe, s a nőt megtartani lusta-gyáva „felnőtt” pasasoknak esetleg egy kamaszfiú mutat erélyes példát.

Az idült eredetiség-hajhászásba bele lehet fáradni, és legutóbbi filmje láttán azt hihettük, Blier kicsit váltott: az Egy kettő, csillag... marseille-i proletár-lumpen abszurd volt, zuhogó társadalmi háttérrel, Mastroianni nagy játékával. De nem váltott, Az én pasim kamerája mögött megint monomániájánál van: a férfi-nő kapcsolat eredendő abszurdumának lilán röhögő rajzánál. Bevallom, műveinek ismerőjeként most kicsit csalódtam: nem mintha unalmas, vagy tehetségtelenül közepes volna a film. Nagyon erős jelenettel indít. Később is színvonalas és jól átfűtött munka, csakhogy kevés eredetiséggel ékes (mármint ha a rendező saját életművének mércéjével mérjük).

Marie, a kurva lombikfigura. Nem papírfigurát, nem hiteltelenséget mondok: ez az alak tudatos alkotói szándék révén kísérleti alany, kémcsőben kreálták. Egyedül van. Egyedül a forgatókönyv lapjain. Se rokona, se ismerőse, se múltja, se jövője. Olyan, mint egy lombikbébi, akit nem fogad örökbe senki. Fikció. Homunculussimus, prostitualtissima – ahogyan felvilágosult és érzékeny értelmiségiek szoktak elmélkedni róluk.

A jószívű kurva kliséje egyébként a francia tömegkultúra nagy kincse, melyből Maupassant is merít antológia-novellájával (Gömböc). Godard Éli az életét című nouvelle vague alapfilmjét hideg, szociológus tekintetéért, vélt cinizmusáért rótták meg annak idején. Könnyes moralizálással aztán igazán nem vádolható Blier sem. Világa a marginálisok, a mások világa volt eddig is: vásznán hemzsegtek homoszexuálisok, agresszív kívülállók, meghajszoltak, tolvajok, transzvesztiták, szégyenkező és melldöngető „kisiklottak.” Az ő mozijában mindig arról volt szó valamiképp, hogy nem szabad elszunnyasztani a bennünk bujkáló nem normálist. Vállalni kell bolond és fenyegető szabálytalanságunk.

Marle életét nem roncsolja belső küzdelem, ő egyszerűen és nagyszerűen kurva. Miért? „Szeretem a férfiakat és a seggemet” (Az utóbbi szó kicsit mást jelent franciául.) Duzzad a film, bizony elidegenítő iróniája alatt is duzzad ettől „a nő nem bírhatja ki pasi nélkül” mondandótól, és én meglehetősen kellemetlennek érzem e röhejbe pácolt nekiduzzadást. Egyáltalán, micsoda balfogás, hogy mondandó vagy üzenet-jelleg lopakodott be ide! Még ha persze a rendező öniróniával színezi és vadítja is. A legjobb Blier-filmeknek nincs egy piszokfoltnyi „eszmei mondanivalójuk” sem: abszurdumok tarka és csapkodó függönyén át szűrődik be a rideg világ.

Ilyen volt a Hidegtál meg az Estélyi ruha főként, tán két legjobb filmje. Bliervel későn ismerkedett a magyar néző, mostanra majd minden darabját láthatta, új premierjével egyidőben kazettán jelenik meg a Készítsétek a zsebkendőket, ahol egy szép nő a szeretőjét, férjét otthagyva egy tizenhárom éves fiút választ, s az gyereket is csinál neki.

Blier eddig vadítóan másként szőtte meséit, soha semmit nem lehetett előre sejteni túlbonyolított történeteiben. Most sokmindent lehet. Hozott anyagból dolgozik. Az érzőszívű clochard-bűnőző, akárcsak a jószívű kurva, unalomig ismert kelléke a francia históriáknak. Blier herkulesi könnyedséggel szokta messzire dobni a kliséket, de most inkább dörzsölt profinak látszik, mint igazán szabad szellemű herkulesnek: észre sem veszi , a klisék milyen masszívan állnak ellen, milyen kevéssé gyúrhatók át.

Említettem, hogy a vége felé „felbukfencezik” a film, s ez jót tesz neki. Mint egy sokáig rutinból dolgozó iparos, aki azért többre is képes, Blier kicsit megrázza magát: a strici börtönből kiszabadulása, a hősök új élete, új szereplőkkel, mintha másik filmbe lépnénk, eredetibb, frissebb a fővonalnál. Itt már több a (látszólagos) logikátlanság, a váratlan, a szabadugrás, a kihagyás, a humor.

*

Marie-t Blier állandó színésznője, Anouk Grinberg játssza. Csodálhattuk a Kösz, megvagyokban Charlotte Gainsbourggal a világ szennyén átlábaló romlott kamaszpáros egyik tagjaként, majd több szerepet kaméleonként eljátszó figuraként az Egy kettő, csillagban. Ezt a kurva-figurát neki találta ki, írta és rendezte Blier. Grinberg sajnos zavaróan tudatában van, hogy rá épül az egész konstrukció. Sikolt, zokog, búg és suttog. Pózol, rájátszik a hangjára. Fura, nem érdektelen, kicsit Edith Piafos fazont ad, de modorosabban, mint üdvös volna. Majd mindig nem kurvának, hanem kurvát játszó színésznőnek látszik, s ez most azért bosszantó, mert maga a film inkább „realista” vizeken evez, mint a „hagyományos realitással” mit sem törődő eddigi Blier-opuszok. Ragyogó viszont a kiegészítő színnel együtt: riválisa, a testesebb, fehérhúsú, szőkén vihogós Valeria Bruni-Tedeschi ravasz ellentéte, komplementer színe. Minden közös jelenetük jó.

*

A nyersebb realitáslátszat ellenére „Marie, a kurva” természetesen metafora meg általánosítás: Blier felfogása (mutatóujja) a sliccmögötti, a bugyi alatti nagy távlatokra utal. Talán olvasta Karinthyt: „Férfi és nő hogyan is érthetné meg egymást, mindkettő mást akar. A férfi a nőt, a nő a férfit.” De Blier nem tud, soha nem is tudott tömören és puritánul szólalni, ő a túlcifrázás bolondmestere, legalábbis legjobb műveiben. Itt mintha egyszerű akarna lenni. Hogy magasba röpüljön, meg mélyre szálljon. Zavarosabb, túlzsúfoltabb történeteivel sikerült is a bravúr. Most nem elég magas, nem elég mély a mutatvány. Kimunkált meglepetései közhelyesek. Pedig mindent tud, és semmit sem felejt. Képalkotása bár „csendesebb”, mint máskor, de most is ravaszul szolgálja a film belső világát. Szélesvászont komponál, puha enteriőrök, álságos folyosók és hazug szállodák, pirosbordók és homálylón sötétek: vagina- és kuplerájmeleg. Ebbe születünk, ebben élünk.

*

A film legvégén az évek múltán semmiből előbukkanó strici sápadtan bocsánatot kér Marie-jától és minden nőtől. Abszurd ez a konyhasarki jelenet, de csak akkor, ha egy másik film indítása. Ha lezárás, mint itt: iskolás humorú és semmitmondó. Blier filmjei mindig nagyszerűen zavarosak és ravaszul csuklanak. Az én pasim nem elég zavaros és nem eléggé csuklik.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/12 58-59. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=67

Cikk értékelése:

szavazat: 1191 átlag: 5.22