KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/augusztus
HOLLYWOODI RENESZÁNSZ
• Pápai Zsolt: Vérpatronos forradalom A Bonnie és Clyde és a filmtörténeti hagyomány
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A tökéletlen szemtanú Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 1. rész
EVOLÚCIÓ
• Nemes Z. Márió: A természet mauzóleuma Majom/ember/evolúció
• Varró Attila: Szellem a hálóban Mutáció és szuperhősök
• Sepsi László: Képvadászok Kortárs természetfilmek
MAGYAR ANIMÁCIÓ
• Orosz Anna Ida: Álomszerű szemüvegen át Dargay Attila (1927–2009)
• Varga Zoltán: A piros gombolyag útja KAFF 2017
HORROR/THRILLER
• Orosdy Dániel: Újabb történetek Piroskáról és a farkasról Ira Levin és a mozi
• Benke Attila: Menekülés a konvenciók elől Új raj: Karyn Kusama
• Varga Zoltán: Félresikerült feltámasztások Stuart Gordon lázálmai
TELEVÍZÓ
• Lakatos Gabriella: Asszonyok a teljes eltűnés szélén Viszály: Bette és Joan
• Pernecker Dávid: Hatás alatt álló nők A szolgálólány meséje
KÖNYV
• Barkóczi Janka: Párbeszédek, monológok Győrffy Iván: Az élet kísértése – Filmek könyve
• Kránicz Bence: Beavatottak Fantasztikus világok
FILM / REGÉNY
• Bayer Antal: Bolygók és korok Valérian-képregények
KRITIKA
• Kránicz Bence: Egyirányú utca Új autós filmek
MOZI
• Vajda Judit: Én és a mostohám
• Pethő Réka: Minden, minden
• Barkóczi Janka: Ötven tavasz
• Kovács Kata: Szerelmes sms
• Huber Zoltán: Stratton
• Benke Attila: Az ígéret
• Baski Sándor: Totál gáz
• Kránicz Bence: A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja
• Varró Attila: A szerencse háza
DVD
• Pápai Zsolt: A homok alatt
• Benke Attila: Rambo 1-3.
• Varga Zoltán: Lúdas Matyi
• Vízkeleti Dániel: Hullámok hercege
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nevem: Senki

Kovács András Bálint

 

A westernnek – nagyjából – három fõ típusa létezik. Az egyik hisz a western-mitológiában és csak ennek (sokszor kiürült) elemeit variálja. Ebbõl készül a legtöbb. A másik nem hisz ebben a mitológiában, és a western-sémákat parodikusan dolgozza föl. Ez a leghálásabb. A harmadik a mitológia elemeit átértékeli, megkísérli õket újra megtölteni tartalommal. Ez a legritkább.

Könnyû a westernnel ironizálni, hiszen egy olyan mitológiát, amelynek eltûntek a tabui, már semmi sem véd, ráadásul az ilyen filmnek nem is kell komolyan vennie a hagyományos elemeket, másrészt mindig segítségére lehetnek a másutt bevált vígjátéki gegek. De nagyon nehéz olyan westernt készíteni, hogy a rendezõ ne engedjen a sémáknak, ugyanakkor komoly is maradjon. Ha a rendezõ ugyanis komolyan akar gondolatokat közölni, azt csak a sémákon keresztül teheti.

Ezzel a nehéz feladattal próbálkozott most Sergio Leone, a Volt egyszer egy vadnyugat siker-szerzõjének tanítványa, Tonio Valerii. (A film egyébként Leone ötlete alapján született.) Igyekezett azért biztosra menni. Innen van, hogy az említett western-típusok elemei mind fellelhetõk ebben a filmjében. Bizonyíték rá, hogy sokáig nem lehet eldönteni: vajon a rendezõ a western sémáit, végsõ soron a mítoszt veszi-e komolyan, vagy a mûfajt, a sémákat szeretné a történeten túlmutató gondolatisággal földúsítani. Jódarabig mindkét lehetõséget egyidejûleg fenntartja, hogy azután egy harmadik szemlélet: az egész történetet átható irónia váljon uralkodóvá. Ennek az iróniának legfõbb biztosítéka maga a Senkit alakító Terence Hill, aki már puszta megjelenésével, bájosan naiv tekintetével is mosolyra ingerel. Szerepe szerint a vadnyugatot nagy mutatványos bódénak tekinti, ahol hatalmas közönség elõtt a leglehetetlenebb dolgokat kell produkálnia. Akkor ismerkedünk meg vele, amikor éppen egy óriási bunkóval halakra vadászik. A másik oldalon ott a „régivágású” vadnyugati figura, akinek küldetése van: legyõzni a banditákat. Egymaga rettegésben tartja a gazfickók egész bandáját, egyszerre négyet-ötöt intéz el közülük. Igaz, nála ez praktikus kérdés, míg az „új generáció” képviselõje, a Senki számára fõleg a szépség számít: egyedül egy egész banda ellen.

A film ironikus és fennkölt vonulata jól szétválasztható a szereplõk szerint: az irónia mindig a Senki oldalán jelenik meg, míg a komolyan vett western-jelenetek a „régi” hõs körül játszódnak. De van egy pont, ahol a mítoszt épp megszületésének pillanatában kell ábrázolnia a történetnek: akkor, amikor a vadnyugat kissé megöregedett hõse, a Hõs, a „nemzeti mûemlék” – ahogyan magát nevezi – sok huzavona után, utolsó nagy tettként, mely általa bevonulhat a történelembe, egymaga szembeszáll százötven banditával. Itt már színt kell vallani a mítoszról. S ekkor a rendezõ egy finom fogással egyesíti a történet ez idáig kettõs hangvételét, úgy, hogy közben végképp lezárja azt a lehetõséget, hogy filmjét a western-mesében hívõ filmek közé sorolhassuk: Jack Beauregard (Henry Fonda), a vadnyugat utolsó hõse, szemüveget tesz föl (hiszen öregszik), és így lövi halomra a százötven banditát. A rendezõ késõbb, a film végén, mégis visszaszerzi alakjának a tiszteletet-becsületet, de már másképp. Mint western-hõs, Jack Beauregard megszûnt létezni (egy jelképes párbajban, jelképesen meg is hal), de mint „magánember” sokat tapasztalt bölcsességét még átadja fiatal barátjának. Ez megsápasztja egy kicsit a filmet, mert akaratlanul is „versenyre kel” a mû ironikus olvasatával.

Ami a film „igazi western” részét illeti – bravúros. Az egyes jelenetek önmagukban tökéletesek; a mese, ami összefûzi õket, töltelék-eseményeivel és helyenként motiválatlan fordulataival nem elég érdekes ugyan, a dialógus nélküli részek a színészi játékkal és különbözõ hangeffektusokkal mégis rendkívüli atmoszférát tudnak teremteni. A Nevem: Senki igazi erényének mégis az iróniát tartom, mely soha nem hagyja el a történetet, megbocsáthatóvá teszi annak gyengeségeit, és a nézõt felmenti az alól, hogy el kelljen gondolkoznia újabb western-bölcsességeken.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7367