Kritika

Horváth Eszter

A lét kerekén

Horváth Eszter

Leos Carax 13 év távollét után Arany Pálma-díjra jelölt filmmel tért vissza. A Holy Motors egyszerre fricska és hitvallás, a mozgókép napjainkban betöltött szerepére kérdez rá.

Őrült, szellemes, furcsa, játékos, bizarr – a fesztiválról tudósítók ezekkel a jelzőkkel illették a 2012-es Cannes-i mustra legsötétebb lovát. Az értelmezéstől azonban mintha szemérmesen tartózkodnának a filmet méltatók. Vajon kell-e kulcs a művészethez? Carax kezében, pontosabban kezéhez nőve mindenesetre van egy. Cameojában a film elején ki is nyit vele egy ajtót, áttöri szobája negyedik falát: a nézők háta mögé kerül. A nézők azonban alszanak vagy talán meghaltak a zsúfolásig telt moziteremben, ahová érkezik. Halálra unták volna magukat? A filmművészet temploma többé nem szakrális hely, a misztérium szövete megkopott, a lynch-es szürrealitás csupán unatkozó ásításra készteti a nézőt: láttuk mi már ezt. Mit tehet ilyenkor az alkotó? Menjen a nézői elvárások elébe vagy őrizze művészete ezoterikusságát? A Holy Motors megmutatja, az efféle kérdésfeltevés nemcsak elitista, de fölösleges is: egy tisztán szerzői, realitás és szürrealitás határán táncoló, ugyanakkor ízig-vérig mai alkotás képes a moziszékekbe szögezni a nézőket.

Életeken át

Elegáns, középkorú férfi munkába indul reggel, gyerekei elbúcsúznak tőle, ő pedig beszáll hófehér limuzinjába: bájos életkép a francia nagypolgári életről. A hosszú, fehér limuzinokra oda kell figyelni, ezt már Cronenbeg Cosmopolis-ában megtanultuk. Suhannak rejtélyes céljaik felé a városon át, miközben nagyon fontos utasaik nagyon fontos ügyeket intéznek. A limuzinba beszálló francia bankár is egy közülük: az autóban megkapja aznapi munkatervét a kilenc találkozóval, elintéz néhány telefont. Ezután azonban komótosan vetkőzni kezd, parókát, sminkkészletet vesz elő. Ő, akit ebben a pillanatban látunk, Monsieur Oscar. Oscar úr pillanatok alatt öreg koldusasszonnyá varázsolja magát, már ugrik is ki az autóból, siet első találkozójára: kéregetni. Mielőtt koldusmaffiára gyanakodhatnánk, a kéregető már a fehér limuzinban ül, újra előbukkan Oscar úr a smink mögül, öltözik következő találkozójára, készül következő megdöbbentő átalakulására.

Monsieur Oscar csak néhány percig létezik: abban a néhány percben, amíg egyik szerepből a másikba bújik, az előző életből a következőbe lép. A limuzinra oda kell figyelni, de még inkább oda kell figyelni utasára. Az autó úticélja nem titok, mindig a következő találkozóra viszi Oscar urat: a rejtély maga Oscar úr. A titokzatos férfi nem használ sok kelléket, színészi eszköztára látszólag kiapadhatatlan forrásaiból húzza elő a figurákat: hol bűnöző, hol aggódó apa, hol motion capture felvételre érkező akrobata-színész. Mindig színész, a klasszikus, szakrális értelemben, tökéletesen eggyé válik a szereppel, nem is létezik talán, csak a szerepben. Ehhez kell Carax múzsája, Denis Lavant virtuóz játéka. Lavant a Pola X kivételével a rendező minden eddigi filmjében főszerepet kapott. A furcsa, csibészes mosolyú kölyökből gyűrött arcú, érett férfi lett, akinek a kisujjában van a színészmesterség, mégis végtelen alázattal merül el egy-egy karakterben.

Oscar úr negyedik életében Monsieur Merde vagyis Kaka úr bőrébe bújik: ez a rőtszakállú, zöld bársonyöltönyös, ír szerencsemanóra emlékeztető csatornalény visszatérő karakter a Tokyo! szkeccsfilmből, amelynek egyik szekvenciáját Carax rendezte. Merde ezúttal a Père Lachaise temetőben bukkan fel a csatornából és miközben bőszen legeli a sírokról zsákmányolt virágokat, egy divatfotózáson áll meg nézelődni. „Gyönyörű, gyönyörű!” – ismételgeti a sztárfotós, miközben a szerepe szerint topmodell Eva Mendesről készít képeket, majd odaküldi asszisztensét Merde-hez, hogy rávegye egy „szépség és szörnyeteg” fotósorozatra. Merde nem teketóriázik, leharapja a concept artról magyarázó nő ujjait, majd elrabolja a topmodellt. A fotós pedig, jó Vertov–tanítványként, gépével a furcsa pár után rohan, miközben azt ismételgeti „Milyen furcsa, milyen zseniális”.

Az önreflexió szépsége

Carax készült a film fogadtatására, finom humorral reflektál a „művészfilmekről” szóló diskurzusra. A tömegkultúra nem él meg zsigeri izgalom és felpörgetett ritmus nélkül, a szubkultúra (ide értve bizonyos szempontból a magaskultúrát is) pedig folytonosan a különöset, kirívót keresi, a szokatlant azonnal értéknek tekinti. A Holy Motors ironikus önreflexiója rámutat, a jelentés, az érték mindig az adott kultúrán, olvasaton belül képződik meg, annak normáihoz igazodik. A bizarr csatornalény például felöltözteti a lenge ruhás modellt, mert jobban tetszik neki burkában, amiből csak a szeme látszódik ki. Saját, konvencionálisan csúnyának tartott testét pedig meztelenre vetkőzteti, úgy fekszik a nő ölébe. A csatornába beszűrődő fény rávetül festői Pietà–kompozíciójukra, melyet csak azért látunk groteszknek, mert megszoktuk, hogy a magaskultúra által elismert ábrázolásmódot tartsuk szépnek. A film mintha megfordítaná a jól ismert formulát: érdekes az, ami szépség nélkül is tetszik.

A szépség viszonylagossága azonban mit sem változtat szerepének fontosságán. Két találkozó között meglátogatja a limuzinban készülődő Oscar urat az egyik felettese, és megkérdezi tőle: tulajdonképpen mi végre csinálja ezt az egészet? „Amiért mindig is csináltam, a játék szépsége miatt” – feleli Oscar, a történetbeli élet-művész és a játékmester, Carax is. A Denis Lavant megformálta Oscar úr ugyanis nyíltan a rendező alteregójaként működik. Alex Oscar Dupont saját keresztneveiből alkotta meg a Leos Carax művésznevet – a keresztneveket azonban nem dobta el, csak kölcsönadta őket a Lavant által játszott karaktereknek Eddigi három közös nagyjátékfilmjük mindegyikében Alex néven szerepelt Lavant – most Oscar. Újabb fricska ez a magaskultúra szerepében tetszelgő tömegkultúrának, ami azonnal díjesőt zúdít egy-egy színészre, ha az nagyon átváltozik egy szerep kedvéért.

A játék szépsége, amiért érdemes volt történeteket mesélni és emberi viszonyokat ábrázolni, kiveszőben van a mai világban. Oscar nosztalgiával emlékszik vissza azokra az időkre, mikor még nagyobbak voltak a kamerák, mint az emberek. „Most már látni sem lehet őket, olyan kicsik. Honnan tudjuk, hogy egyáltalán léteznek? Ki az, aki néz bennünket?” A 21. század a valóságshow-k és nem a mozi kora, ismeri el Carax. Igazodni kell, mindig, minden helyzetben játszani, emelni a tétet. Oscar úr a film második felében csupa erőszakos ügybe bonyolódik: meghal vagy megöl valakit, egészen pontosan megöl egy másik karaktert, akit szintén ő játszik. Majd még egyet, mert van olyan nap, hogy egy halál nem elég.

Régi motorok

Carax úgy tesz, mint aki valóban tart tőle, hogy a sokkoláshoz és akcióhoz szokott nézők esetleg elszundítanának, ha nem próbálná percenként meghökkenteni őket. Keveri a drámát az akcióval, a krimit a musicallel, mindezt Caroline Champetier-nek a jelenetek hangulatához tökéletesen illeszkedő, lenyűgözően elegáns képei kísérik. A rendező korábbi alkotásaival ellentétben Párizs utcaképe, ikonikus helyszínei és épületei nem alkotják elidegeníthetetlenül fontos részét a történetnek – egy jelenet kivételével. Oscar úr utolsó jelenése előtt egy, az övéhez hasonló limuzinnal találkozik össze: utasát húsz éve látta utoljára. A Kylie Minogue alakította Jeannel felsétál a kihalt Samaritaine nagyáruház tetejére. A hajdan fenséges hely romjai között lépdelnek, mikor lenne itt az ideje egy szívszorító musical-betétnek, ha nem most. Az áruház tetejéről látszik a Pont Neuf, Carax leplezetlenül utal saját, korábbi alkotására, a Pont Neuf szerelmeseire. A Samaritaine akár a képi mottója is lehetne a filmnek. Az egykori luxusáruházat a kétezres években bezárták, mert elavult és drága volt a fenntartása. Most afféle mementóként áll a Rue de Rivolin: egyszerre jelképezi a finom eleganciát és a pöffeszkedő sznobizmust. Mit tudunk vele kezdeni a 3D korában?

A film mégsem esik az érzelgősség és a puszta esztétizálás csapdájába – ennél sokkal ravaszabb. A töredezett dramaturgia és az epizodikus szerkesztés egyfelől Carax válasza a cyberkor megváltozott nézői szokásaira, hogy nem tudunk öt percnél tovább koncentrálni egy történetre. Másfelől a találkozók láncolata, melyek során Oscar úrnak teljesen fel kell oldódnia a szerepben, s időnként bele is kell halnia, létrehoz egy transzcendens értelmezést is. Oscar úr a purgatóriumban van vagy újra és újra inkarnálódik, kinek-kinek meggyőződése szerint. Mindeközben pedig meg kell próbálnia nem gondolni arra a szorongató kérdésre, vajon nézi-e, látja-e valaki igyekezetét.

A Cosmopolis főhősét az a kérdés nem hagyta nyugodni, hogy útjuk végeztével hova térnek a hófehér limuzinok. A Holy Motors válaszol: ezek a létből létbe vivő, szakrális járművek egy mélygarázsba gördülnek éjszakára. A sofőrök távoztával, mikor minden elcsendesedik, a limuzinok arról beszélgetnek, hogy az emberek le fogják cserélni a régi gépeket. Nem lesz többé szükség látható masinákra, sem akcióra, történésekre. A színészt felváltja a virtuális, háromdimenziós karakter, a temetőben olvasható sírfeliratok is a virtuális valóságba invitálnak: „látogasd meg a weblapomat”. Carax pedig jól szórakozik eközben: mégis sikerült hagyományos technikával készülő, színészközpontú látványorgiát alkotnia.

HOLY MOTORS – francia, 2012. Rendezte és írta: Leos Carax. Kép: Caroline Champetier. Szereplők: Denis Lavant (Oscar), Edith Scob (Céline), Kylie Minogue (Eva), Eva Mendes (Kay), Michel Piccoli. Gyártó: Théo Films / Pandora / Arte. Forgalmazó: Szuez Film. Feliratos. 115 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 48-49. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11367

Cikk értékelése:

szavazat: 896 átlag: 5.3