KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/október
FÁBRI 100
• Gelencsér Gábor: Egy modern klasszikus Fábri Zoltán (1917–1994)
• Barabás Klára: Fábri Zoltán és a cenzúra A történelem körhintáján – Fábri 100
PARANOIA THRILLER
• Benke Attila: Belső ellenségek Kortárs amerikai politikai thrillerek
• Sepsi László: B-gyilkos Amerikai bérgyilkos
• Fekete Martin: Összeesküvések Z-től I-ig Francia paranoiathrillerek
• Barkóczi Janka: Lázas város A kairói eset
• Teszár Dávid: Fehér gallér, zöldhasú Koreai politikai thrillerek
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Megfontolt felforgató Ruben Östlund
A KÉP MESTEREI
• Vincze Teréz: A fenséges realizmus mestere Lee Ping-bin
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A talált tárgy felmutatása Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 3. rész
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Életem filmjei Beszélgetés András Ferenccel – 2. rész
• Cserháti Zoltán: „Megfogott a kuflik humora” Beszélgetés Jurik Kristóffal és Molnár Ágnessel
• Varga Zoltán: A király meséi Újváry László (1945–2017)
• Mészáros Márton: Humorra hangolva Beszélgetés Vékes Csabával
• Vajda Judit: Színház az egész alvilág Hetedik alabárdos
FESZTIVÁL
• Várkonyi Benedek: A fény művészete Szolnoki Nemzetközi Tudományos Filmfesztivál
• Buglya Zsófia: Krízis és terápia Szemrevaló/Sehenswert
KÖNYV
• Sághy Miklós: Át a labirintuson Gelencsér Gábor Magyar film 1.0
• Murai András: Forradalmi kötet ‘56, te suhanc
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Elvarázsolt kastélyok Stephen King: Az
KRITIKA
• Pápai Zsolt: Búcsúfilmezés Logan Lucky – A tuti balhé
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Megmutatni Azt Az
KRITIKA
• Varró Attila: Anyasági vizsgálat anyám!
• Baski Sándor: Ozon-réteg Dupla szerető
MOZI
• Huber Zoltán: Borg/McEnroe
• Kránicz Bence: Wind River – Gyilkos nyomon
• Kovács Gellért: Viktória királynő és Abdul
• Varró Attila: Tulipánláz
• Kovács Kata: Az igazi törődés
• Alföldi Nóra: Újra otthon
• Benke Attila: Négyen a bank ellen
• Barkóczi Janka: Isten hozott Németországban!
• Lovas Anna: Sokkal több, mint testőr
• Sepsi László: Nyílt tengeren: Cápák között
• Fekete Tamás: Renegátok
DVD
• Gelencsér Gábor: A kőszívű ember fiai
• Kránicz Bence: Egyes nők
• Kovács Patrik: Égigérő fű
• Szántai János: Lángoló agy
• Pápai Zsolt: A tehetség
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A szép falvak szépen égnek

Turbópartizánok

Makai József

Dragojević azokra mért megsemmisítő csapást, akikre Szerbia is. Maga a rendező is büszke lehetne. 1996-os jugoszláv film az Örökmozgó-filmmúzeumban.

 

Vajon egy szép település szebben ég-e, tényleg? És ha igen, mivel kell alágyújtani? Jól tudom, mi az én bajom. A véges türelem, a hirtelen harag, a lassú megbocsátás és a megértés hiánya, azt hiszem. De azért jelentős fesztiválok (talán a hararei vagy a Kazah Állami Mozgóképszemle) agyonsztárolt, díjnyertes alkotásától többet vártam. Nem szeretem ezt a mozit, na, jobb tisztázni mindjárt az elején – több piszkozatot dobtam el, mert megpróbáltam megkerülni vagy későbbre halasztani ezt a kijelentést.

Csakhogy nem szeretni – és legalább megkísérelni megindokolni – korántsem olyan egyszerű és egyértelmű, mint Emir Kusturica esetében volt. (Kusturica nem kihívás, számomra ő azóta nincs, hogy belezuhant Slobodan Milošević fenekébe és tetszett is neki, amit ott talált, az Underground a bizonyíték, hogy igazam volt; én nem hiszem, hogy a művésznek joga van hülyének lenni és észre nem venni, mi zajlik körülötte – a volt Jugoszlávia háborús bűnösei felett ítélkező hágai Nemzetközi Törvényszék elé írókat és festőket is citálni kell majd.)

 

 

Lény az alagút végén

 

Nem szeretem tehát Srdjan Dragojević moziját, torz, közhelyes, álnaiv, félrevezető és helyenként aljas alkotásnak tartom – megengedem, az alkotók szándéka ellenére, de akkor is. De tehetem-e? Lehet egyáltalán így, számonkérően mozit nézni? Elképzelhetetlen, hogy csak a végeredmény számítson? Emlékezhetnék arra a számtalan partizánfilmre, amit végignéztem és élvezhetném a látványt. Mert ha valaki, hát Dragojević aztán bőséggel merít a termésből, Veljko Bulajić (Neretvai csata) büszke lehet rá. És megtanulta a hongkongi leckét is. Vér, puskapor, férfiasság, humor, alapos munka a vágóasztalon. Csakhogy a partizánok már rég kijöttek az erdőből.

De közelítsünk máshonnan.

Nem mintha dokumentumfilmet vártam volna. A szép falvak szépen égnek közönségfilmnek készült (az is lett); gond avval van csupán, hogy üzenete, mondanivalója ezért – vagy valami más oknál fogva – a kelleténél súlytalanabb, azazhogy hamis, azazhogy nincs is (hadd ne bonyolódjunk bele abba, hogy a közönségfilm is lehet jó, nincs avval semmi baja senki épelméjűnek, satöbbi). Azt üzeni Dragojević, ez a derék ember (és csak ő tehet róla, hogy eszembe jut: derék belgrádi szerb ember), hogy a fene se képes megérteni, mi történt ottan. Álltunk a barlang előtt és féltünk felébreszteni a szörnyet – mindenki ismerősét, Sárkánynét, talán –, aki ott lakik bent és nagyon-nagyon mérges lesz, ha fel kell kelnie. És tényleg nagyon mérges lett, ráfáztunk cudarul, hiába volt a puska, a kés. És persze mink ilyen hülyék voltunk, nem tudtuk, hogy ez lesz a fegyvercsörtetésből; akkor is azt mondtuk, nem lesz háború, amikor már kitört. Hazudtunk magunknak és hittünk benne.

Hogyisne. A fegyverkezés meg a közeledő vadászidény miatt történt – medvére légvédelmi ágyúval jó menni, az a biztos, mondják a székelyek is.

Olyan megható volt látni a két barátot, csak itták a sok – és felettébb gyenge – boszniai pálinkát, búsak voltak, mert belül már szóltak a harci dobok, hallották a vér hívó szavát; a nemzet már egy ilyen furcsa dolog, bele kell dögleni, oly’ nagyszerű. Tudták, hogy fejük felett átnyúlt a politika, áh, dehogy harcoltak volna ők, ha megkérdezik őket előtte. De háború lett, kényszerűségből raboltak hát egy kicsit (a tisztességes harcos, az nem), gyilkoltak is talán, gyönyörködtek szorgos kezük munkájában – szenvedtek is miatta -; aztán az alagútban, a félelmetesben találják magukat, gyakorlatilag kilátástalan helyzetben. Minden véletlenül és muszájból történik, ne feledjük, ők nem akarták ezt.

 

 

Egy tetszőleges példa

 

Nehezen hiszem el. Ez a mozi úgy kerüli meg ezt a háborút, hogy úgy tesz, mintha beszélne róla.

Pedig lenne mit elbeszélni. Itt van mindjárt egy tetszőleges példa. 1992. április 29-ről 30-ára virradó éjszaka a Radio Prijedor szerb dolgozói terepszínű egyenruhákban mentek dolgozni és elzavarták a nem-szerb dolgozókat (a nem-szerb prijedori rendőröket szerb kollégáik fegyverezték le). A községben válságstáb vette át a hatalmat, tagjainak kiléte ismert: Velimir Arsić ezredes, Radmilo Zeljaja őrnagy, Milomir Stakić polgármester, Simo Mišković, a Szerb Demokrata Párt községi elnöke, Srdjo Srdić, a Vöröskereszt helyi elnöke, Simo Drljača helyi rendőrfőnök és Kovačević, a helyi Végrehajtó Tanács elnöke – Drljačát lelőtte az SFOR, Kovačević a hágai Nemzetközi Törvényszék börtönkórházában haldoklik. Május 24-én a huszonhétezer lakosú – zömmel nem szerb nemzetiségű – Prijedor melletti Kozaracot körbezárták és egy nap alatt több mint ötezerhatszáz gránátot lőttek ki rá. (Ha valaki a részletekre kíváncsi: ez percenként majd’ négy gránátot jelent; tessék majdnem tizenhatig számolni, bumm, megint majdnem tizenhatig, bumm; ésígytovább huszonnégy órán át.) A falut megsemmisítették, a romokat Radmilovóra keresztelték át, Zeljaja őrnagy tiszteletére.

A Prijedor környékbeli nem-szerbeket három koncentrációs táborba vitték: Omarska, Trnopolje és Keraterm volt a nevük.

Az 1991-es népszámlálás szerint Prijedor területén száztizenkétezer négyszázhetven személy élt (negyvennégy százalékuk muzulmánnak, negyvenkét és fél százalék szerbnek, öt és fél százalék horvátnak és jugoszlávnak, két egész kéttized százalék pedig egyébnek vallotta magát). Az 1993-as szerb népszámlálás negyvenháromezer háromszáz muzulmán, háromezer százharmincegy horvát és hatezer háromszázötven egyéb nemzetiségű lakossal nem tud elszámolni.

 

 

Hősök becsülete

 

De tényleg, lehet úgy mozit nézni, hogy közben ilyesmi jut eszünkbe? Nem biztos, hogy lehet. Inkább kétségeim vannak.

Azért nem jó ez a film, mert nem az áldozatokról szól? Tetszene-e akkor, ha a muzulmán áldozatokról szólna? Véletlenül sem gondolom azt, hogy Dragojevićnek róluk kellett volna beszélnie. Azért sem vártam ezt, mert az egyik interjúban kifejtette, hogy többek között, az a baja evvel a háborúval, hogy nem volt hadüzenet – és ez a filmből is kitetszik, mindenki más úton került az alagút végébe –, nem lehetett pontosan tudni, miért is kéne harcolni és legyőzni, elűzni, megsemmisíteni a horvátokat, bosnyákokat, meg aki még szembejön, újságkihordót, tejesembert. Mennyivel nemesebb vállalkozás lett volna gyilkolni és rabolni, hogy a cél is deklarálva van, azt nem is kell magyarázni. Dragojević egy helyütt azt is mondta, hogy a boszniai szerbek nagyszerűen fogadták ezt a filmet. Hogy a fenébe ne fogadták volna? Maroknyi szerb hős a sötétben, kevés a lőszerük, több sebből véreznek, miközben ismeretlen számú (de biztos sokan vannak, ha annyit lelőnek közülük) vérszomjas muzulmán – egészen pontosan idézve a helyieket: török, más vallású és idegenszívű lény – tör életükre. Ráadásul szorongatott helyzetükben még olyan váratlan koloncot is kapnak, mint az amerikai újságírónő, akit – hiába reménykedik rettegve a szuka – nem erőszakolnak meg, sőt, hovatovább ő is hamar megérti, mi az ábra, megtanulja becsülni a hősöket.

Hős lehet Dragojević is, akár, hiszen neki is számos fronton kellett helyt állnia és oroszlánként küzdenie: ott az a Belgrád is, tele narkós-buzi-dezertőr állattal, akik nem akarnak harcba menni és így de facto, veszni hagynák a szerb nemzetet. És azok a nyálas, faszkalap békeharcosok, alakoskodó léhűtő mind, ha arra is van idejük, hogy énekelgessenek a békéről. Hogy a csudába ne lenne népszerű hát ez a mozi a Drina folyó túloldalán, azok között, akik szívtak, és közben azt hallgatták, hogy a belgrádiak elárulják őket, nem akarnak értük-velük harcolni. Szó mi szó: rengetegen tényleg nem akartak. Nagyon szomorú lettem, hogy Dragojević azokra mért megsemmisítő csapást, akikre Szerbia – és ő is, akár, miért ne – büszke lehetne. Nagyon kis győzelem ez, aljas kis támadás.

A rossz lelkiismeret mozija.

Aki azt hiszi, hogy ebből a moziból ráérzett a Szerbiában uralkodó akkori háborús hisztériára, az nincs magánál. Belgrádban lenni és szándékosan nem elmenni a frontra, az volt a kihívás, barátaim.

És vajon tisztességes forgatókönyvet lehet-e írni a belgrádi Duga magazinban megjelent haditudósításból? Hát, nem nagyon lehet, úgy fest. Egy uszító, fasiszta lapban uszító, fasiszta, békeellenes cikkeket szoktak közölni. A Duga tetemes részt vállalt a háborús erőfeszítésekből, a szerb igazság – az egyetlen és üdvözítő – terjesztéséből. És nem érzem, hogy ez a film sokkal több volna az alaptörténetnél.

 

*

 

 

Nem tudok szabadulni egy mondattól, amit régen hallottam egy jugoszláv filmben (a Balkan ekspresben, talán; hiába érdeklődtem, senki sem emlékszik pontosan): „Dobar ovaj rat, bre” (Baz’meg, jó ez a háború!) Az történetesen a második volt a világháborúk sorában; kisstílű – ámbátor nagyvonalú és bohém – szélhámosok keresték érvényesülésüket a világégés közepette. És valahogy tisztességesebb figurák voltak Dragojević új szerb hőseinél.

De már megint az átkozott elvárások és a hülye csodálkozás: az ég szerelmére, A szép falvak szépen égnek elkészítésében a szerb állam is önzetlenül részt vállalt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/09 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1543