KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/október
FÁBRI 100
• Gelencsér Gábor: Egy modern klasszikus Fábri Zoltán (1917–1994)
• Barabás Klára: Fábri Zoltán és a cenzúra A történelem körhintáján – Fábri 100
PARANOIA THRILLER
• Benke Attila: Belső ellenségek Kortárs amerikai politikai thrillerek
• Sepsi László: B-gyilkos Amerikai bérgyilkos
• Fekete Martin: Összeesküvések Z-től I-ig Francia paranoiathrillerek
• Barkóczi Janka: Lázas város A kairói eset
• Teszár Dávid: Fehér gallér, zöldhasú Koreai politikai thrillerek
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Megfontolt felforgató Ruben Östlund
A KÉP MESTEREI
• Vincze Teréz: A fenséges realizmus mestere Lee Ping-bin
PIER PAOLO PASOLINI
• Harmat György: A talált tárgy felmutatása Pasolini stilizált dokumentarizmusa – 3. rész
MAGYAR MŰHELY
• Morsányi Bernadett: Életem filmjei Beszélgetés András Ferenccel – 2. rész
• Cserháti Zoltán: „Megfogott a kuflik humora” Beszélgetés Jurik Kristóffal és Molnár Ágnessel
• Varga Zoltán: A király meséi Újváry László (1945–2017)
• Mészáros Márton: Humorra hangolva Beszélgetés Vékes Csabával
• Vajda Judit: Színház az egész alvilág Hetedik alabárdos
FESZTIVÁL
• Várkonyi Benedek: A fény művészete Szolnoki Nemzetközi Tudományos Filmfesztivál
• Buglya Zsófia: Krízis és terápia Szemrevaló/Sehenswert
KÖNYV
• Sághy Miklós: Át a labirintuson Gelencsér Gábor Magyar film 1.0
• Murai András: Forradalmi kötet ‘56, te suhanc
FILM / REGÉNY
• Varró Attila: Elvarázsolt kastélyok Stephen King: Az
KRITIKA
• Pápai Zsolt: Búcsúfilmezés Logan Lucky – A tuti balhé
FILM / REGÉNY
• Sepsi László: Megmutatni Azt Az
KRITIKA
• Varró Attila: Anyasági vizsgálat anyám!
• Baski Sándor: Ozon-réteg Dupla szerető
MOZI
• Huber Zoltán: Borg/McEnroe
• Kránicz Bence: Wind River – Gyilkos nyomon
• Kovács Gellért: Viktória királynő és Abdul
• Varró Attila: Tulipánláz
• Kovács Kata: Az igazi törődés
• Alföldi Nóra: Újra otthon
• Benke Attila: Négyen a bank ellen
• Barkóczi Janka: Isten hozott Németországban!
• Lovas Anna: Sokkal több, mint testőr
• Sepsi László: Nyílt tengeren: Cápák között
• Fekete Tamás: Renegátok
DVD
• Gelencsér Gábor: A kőszívű ember fiai
• Kránicz Bence: Egyes nők
• Kovács Patrik: Égigérő fű
• Szántai János: Lángoló agy
• Pápai Zsolt: A tehetség
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Üvegtörők

Félsiket szaxofonos, aki nem tör semmit

Dániel Ferenc

 

„Üvegtörők” – egy rock-ból disco-vá züllő (ranglistán emelkedő) kitalált angol együttes neve. A film, amelyet Brian Gibson írt és rendezett, dokumentarista játék angol módra; s műfajához híven majdnem igazul mondja el képekben az „együttes-sors” történetét. Műfaj-szabta követelmény tehát három beszámolót írni a vetítésről: egyet a képeseményről, vagyis magáról „a” filmről; egyet a lencsevégrekapott „mintha”-dokumentumokról; s egyet szentelni a dokumentumokból feltörő bonyodalomnak. A néma kérdésre adandó válaszom: nem, nem konfúzus módszer ez, mert a különféle szempontokat, síkokat, szinteket rendre összekeverik, érdekeltségük szerint vitáznak fölöttük és „a film” hipp-hopp semmibe illan (persze a kvázi dokumentumokra is ráunnak végül; s a bonyodalom azért bonyodalom, hogy...).

Tehát Brian Gibson is, mint annyian mások, öszvért csinál; a cselekményt nem szolgáltathatja ki a véletlennek, hanem egyezteti a játékrenddel: történetesen van egy lány, Kate, afféle punk; köréje szerveződik a banda, rockot zenélnek névtelenül, keményen, támadólag és elég jól (ha Mick Jagger-ről meg tudunk feledkezni). Lassan feltörnek: „kell ez a derb modor”, ágrólszakadt menedzserjük ügyetlenül ügyeskedik – már-már az élvonalban. Azután a siker-húsdarálón át a csúcsra, átformálva és önmaguknak is idegenül. A banda szétesik, Kate, a sztár, idegosztályon, gyógyszerektől és sokktól kábán. Hiába, a negatív előjelű karriertörténet ugyanazokra a szkémákra épül, mint a boldogvégű. Az Üvegtörők e tekintetben csak szériadarab.

Hogy mégis érdekeltté, látványbefogadóvá tud lenni; a jelenetezés, vágás, színdramaturgia tárgyhűségének köszönhető és még valaminek: a rendező a felvevőgépével igencsak megfontoltan tolmácsolja a filmbeli értékviszonyokat.

Szórakoztatóipar fent és lent. Maszkák: utánérzők, eredetieskedők, mulattatóan harsányak és néhány sápadt, eredeti. Zenészek: handabandázók, elszánt profik s közöttük néhányan az önkifejezés kedvéért muzsikálnak. Próbák és próbálkozások, koncertfélék csehókban, vidéki, kültelki music-hall-okban. Nóták, amelyek hol telibe találják közönségüket, hol pedig őrjöngő zűrzavart keltenek; mert a főszereplő, Kate zenei magatartásának szülöttei. Amit a vándordalnok meglát, tapasztal, érez: kiénekli. A szegénynegyedeket, fekete bőrű bevándorlót, elesettet, erőszakos fehérbőrű hekusokat, kopasz fajvédőket, és így tovább. Gibson látványvilága ehhez igazodik, ezt foglalja keretbe. Nem dramatizálja, de nem is hatol a mélyére. Azokra a pillanatokra és mozzanatokra vár, amikor a szórakoztatóipar hatalmasságai és lenyűgöző gépezetei elkapják az útszéli vándordalost; s hogy a popcsillaggyártás műveleteit is végig, egészen a végéig leképezze.

A hatásmechanizmus berkeiben józan menetelességre ügyelve lépést tartani: talán ez „a film” legfőbb erénye. Talán ennek köszönheti a néző, hogy az immár negyedszázada – nemzedékenként ismétlődő s nem éppen szívderítő folyamat részletein – vetítés közben – eltöprenghet. Hogy Liverpool óta egyvégtében miféle utcákból, bérkaszárnyákból, odúkból tolong fölfelé az utánpótlás. Hogy a zenével teleharsogott, kopár termekben nyüzsgő hallgatóság nem képes megvédelmezni kedvenceit: „maradjatok együtt, ne akarjatok tovább menni” kiáltásokkal. Hogy a kalapáló ritmusra feszített dalok nem lettek jobbak, csak kétségbeesettebbek. Agresszív álarc mögül egy kiszolgáltatott fiatal énekesnő őrjöng, nem lehet gyanútlan már önmaga iránt sem, hiszen a BBC a gazdasági pangás hírei között a könnyűzenei iparág nyereségességéről beszél. Lemez-shopok és ügynökségek, negyedosztályú hangfelvevő stúdiók, közvetítő pasasok, cápák, magnószalag sok ezer kilométernyi – a film mindezt látja és láttatja –, aminthogy azt is: a fél fülére siket szaxofonos, mert hangszerének élő, vérbeli zenész, mindeközben tud zenélni, Kate átélt éneklésére válaszolni (számára a ritmusszekciónak még arca sincs: „kalapáljanak rendesen és kész”).

A film utolsó harmadában egyre fényűzőbbek a helyszínek, elegánsabbak és fineszesebbek a tárgyaló felek. Pénzük szagtalan; sőt, hogy úgy mondjam: szagtalanító; eltávolítja az Üvegtörés-együttes kültelki bűzét, szövegük altáji jellegét; majd a mosdatlan dobost és a füves szaxofonost. A szuperózondús, lézeres, villódzó világszínpadon tiszta hatássá formált produktumok a jövő robotjairól énekelnek, holott ők maguk a jelen profitjának robotosai. Jutalmuk: pénz, aranylemez, siker, összeomlás.

Mi ez az egész? – kérdik gyalázkodva, kapkodva, egymáson számon kérve a történteket a film bukott hősei. A film írója és rendezője nem válaszolhat nekik, s nem varrhatja a teljes felelősséget a könnyűzenei ipar mágnásai nyakába. Igaz, hogy övék a sikergyártás monopóliuma, gátlástalanul élnek és visszaélnek vele, csakhogy jövedelmezőségük igazolja: keresletet szolgálnak ki. Gibson nem szól a törpe-lemezkiadókról, sem a szigetországi kalózrádiókról; talán úgy véli, ezek csak színesítik az összképet, a mindenhol egy fazonút.

Mi ez az egész? – Bartók válasza egyértelmű volt, Ő a zenész és a hallgatósága közötti élő kapcsolatot mindenek fölé helyezte; a legtökéletesebb gépi tolmácsolást is pótléknak tekintette. S nem az akkor még recsegő készülékek miatt, hanem a zenei élmény lényegének megértése miatt gondolkodott így. Ezt az igazságot, ha szem elől téveszti „a zenész” (rock-énekes vagy templomi orgonista: egyremegy), maga is gépezetté válik. Nincs alku. Elő közönsége nélkül a rock-muzsikus semmi. Ennek tudatában kell kitartaniuk, amíg a Hi-Fi, a felvevő apparat, a lemezüzlet, a szövegbizottmány szépen odasomfordál a gyülekezet köré.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7359