FesztiválKínai filmhétA legfőbb jóságKarátson Gábor
Apák és fiúk, a hagyomány fontossága: a kínai filmekben újjáéled a taoista és a konfuciánus hagyomány.
Zhang Yang, Fürdő, Huo Jian-qui, Postások a hegyekben, Zhang Yi-mou, Úton hazafelé – három film a legutóbbi kínai filmhétről, amelyek hangulatukban, az általuk példabeszédszerűen bemutatott emberi alkatok szépségében, a helytállás dicséretében közel állnak egymáshoz, ha rendezőik eddigi pályájából nem feltétlenül következett is ez a rokonság. Rám mindenesetre úgy hatottak, mintha három muzsikus egymás után, ugyanazon a hangszeren három rendkívül hasonló népdalt játszott volna el. A népdal-hasonlat egészen természetesen adódik; ezek a filmek egyszerű, különösebb bonyodalmak nélküli, de szívhezszóló történeteket beszélnek el, és bizonyos értelemben mind a hárman a népéletben gyökeredznek.
Bizonyos értelemben, bár nem egészen; elvégre, gondolom, Kínában sem tudható már, a népélet ma pontosan mit jelent. A hagyományos struktúrák mindenütt felbomlóban; a filmművészet, miközben ábrázolni kívánja őket, feltáró munkájával maga is a felbontás, mondhatni bomlasztás eszköze. A legjobban Huo Jian-qui jár, távoli tájon követve postásait, sziklaösvényeken; Zhang Yang viszont egyenest a nagyvárosba vezet, egy ódon, titokzatosan barátságos, de halálra ítélt fürdőépületbe, a városi népélet felszámolásának kellős közepébe; míg Zhang Yi-mou filmje, az Úton hazafelé, mely amúgy szintén egy távoli – bár a Postásokénál jóval kevésbé vadregényes – hegyvidéken játszódik, részben legalábbis (mint a Columbia logója is tanúsítja) már nyugati nézőkre is gondolva készült.
Ami nem akadályozta meg a rendezőt abban, hogy saját népe fiaihoz is szóló erkölcsi tanítást adjon elő benne. Filmje két részre van osztva: a bevezető és befejező fekete-fehérre (A A) és a közéjük zárt erősen színesre (A B A). Kronológiailag a fekete-fehérek ábrázolják a jelent, a színes a múltak emlékezetét; egyúttal azonban hangvételükben is erősen különbözők.
Apja halálhírére érkezik haza a fiú szülőfalujába, ahol már sok éve nem járt. Szegénység, hó, zokogó anya. Apja, a falusi tanító, hóviharban betegedett meg, és a városi kórházban hunyt el. Az anya ragaszkodik ahhoz, hogy férje holttetemét hazahozzák a faluba, méghozzá gyalog, a hosszú földúton. Költségesnek és fáradságosnak látszik azonban a dolog; egyszerűbb volna traktorral hozni a testet.
Halotti takaróját is maga akarja megszőni férjének az asszony. Fia erről is lebeszélné, vásároljanak inkább egyet, végül azonban enged, és elcipeli a régi szövőszéket, kijavíttatni, egy mesteremberhez.
„Régi szokás hazahozni a halottat – mondja neki munka közben a mester. – Kiáltanunk kell, amikor felmegyünk egy hegyre, átkelünk egy folyón vagy egy kereszteződésen. És mit mondunk? Megmondjuk neki, hogy ez az út visz haza. Mindenki rákiált, hogy emlékezzen a hazavezető útra.”
Ezután ismerkedünk meg magával az úttal a film színes középső részében. Itt várja szép időben, télidőben az anya mint még fiatal lány az elhunytat mint ifjú tanítót. Azért kell rá olyan sokat, végül is évekig várnia, mert a tanító „valami politikai ügybe keveredett”, beidézik a városba, ahonnan nagyon sokáig nem tér vissza. Végül azonban visszatér, és minden jóra fordul. Ettől a politikai utalástól eltekintve a középső rész inkább meseszerű, könnyedebb ízléshez igazodó, ami, nyugati kritikusok szerint, az egyébként keményebb témákat megfilmesítő Zhang Yi-mou-ra nem igazán jellemző. A befejező fekete-fehér rész viszont megrendítő, ahogy a hamar leszálló éjszakában, a sivár, havas tájban felváltva cipelik a férfiak a súlyos koporsót, hátul még három autó is vánszorog a hózáporban elfúló lámpákkal – eljöttek, több mint százan, a hajdani tanítványok. „Lao úr, visszamegyünk a faluba!” – kiáltja a polgármester. A film végén a fiú órát ad a gyerekeknek a régi iskolában: „Apám helyén álltam, ahol ő állt annyi éven át; biztos voltam benne, hogy hallja a hangomat és hallja a gyerekekét is”.
A holttest hazaszállítása nem egyszerűen egy régi, babonás (mint a fiú véli először), Mao alatt betiltott szokás felújítása, hanem a régi kínai feltámadáshit megnyilatkozása, úgy, amint az a hatalmas erejű záróképekben a téli éjszaka komorságán is átüt.
Másfelől persze, furcsa módon mindhárom filmre – és a leginkább talán Zhang Yi-mou-éra – jellemző a művészi erőnek valamiféle modern édeskésséggel való keveredése, mintha csak a rendezők, populárisan, valóban a néphez akarnák eljuttatni üzenetüket. Hiányzik belőlük az erőszaknak és a szexnek a nyugati – főleg amerikai – filmekből túlontúl ismert tobzódása; megkönnyebbülésünk mégsem teljes, mert így viszont időnként az ifjúsági regények világában érezzük magunkat.
Kétségkívül valami jóság járja át őket. Jelbeszédüket a nyugati olvasó nem mindig érti, nem is értheti, ami nem is baj, mert végső soron nem neki készültek. Semmiféle feliratozás nem segíthet azon, ha nem jut előbb-utóbb eszébe, hogy a dombok közt hosszan kígyózó földút, amelyre a halottnak is el kell találnia, a kínai néző számára, s ha csak tudat alatt is, maga az Út, tao. És nem tudja elolvasni Zhang Yang filmjének vége felé, amikor már bontják le a régi fürdőházat, a falról leakasztott tábla négy írásjegyét: sang san zso sui, „A legfőbb jóság olyan, mint a víz”.
Pedig a Tao te king 8. verse mindhárom film mottója lehetne: „a legfőbb jóság olyan mint a víz / mert jó a víz / mert javára van a tízezer dolognak / mert nem viszálykodik / nyugszik oly helyeken miket nincs ember aki meg ne vetne / így aztán kicsit az Útra is hasonlít ebben / mert / lakni jó a földi térség / elme-örvény / vízi mélység / közvetít / testvéri készség / jó a szó / csak meg ne sértsék / hittel adják / hittel értsék / uralom ha / rendez és véd / ügyedben / az ügyesség / idődben / ha tettrekész vagy / teljesüljön / minden évszak / csak aki nem viszálykodik / azt nem érheti gáncs sem.”
*
Kérdés, segítene-e a helyzeten, ha – tévéfilmek gyakorlata szerint – egy narrátor bemondaná a megfejtést, és hozzáfűzné még esetleg azt is: Lao-ce, tao te king.
Nem segítene. Az már olyan volna, mint amikor megmagyarázzák a viccet. A kínai irodalmi műveket keresztül-kasul átszövi a nyílt és rejtett utalások rendszere; így van ez a kínai festészetben is; e bújócska hangulata valamely jelenetet, az értő néző szemében, egyszer csak átfordíthat egy másféle térbe. Különben tényleg elhihetnénk, hogy a Fürdőben egyszerűen „régi és új harcáról” van szó, arról, hogy egy régi intézménynek, épületnek és szokásnak, a kommunális fürdőnek, amelyben sokan az egész életüket élik, sajnálatos módon, de érthetően át kell engednie a teret a haladásnak, a diadalmasan előretörő lakótelepnek. A film voltaképpeni főhőse, a fürdőmester félkegyelmű fia azonban bízvást megfeleltethető a kínai hitvilágban is ismert tiszta balga alakjának. Apa és fia szép kapcsolata ezúttal is példaértékű, de asszociációink más, magasabb értelmet is adnak a dolognak. A fürdőházban több medence van; c’ing sui k’i, mondja az egyik fölött a tábla, „tiszta víz tava”; és ennek a c’ingnek a taoista alkímiában és misztikában is többféle jelentése van.
Tulajdonképpen mindhárom filmben a régi kínai etikának és szimbolikus gondolkodásnak valamiféle visszatérését látjuk. Igaz ezek nem olyan nagyerejű alkotások, mintha Bressont, Tarkovszkijt, Pasolinit vagy Kiarostamit néznénk, még a kínai iparművészeti tárgyak és teásdobozok is tele vannak ezzel a rejtélyes szövedékkel, viszont életszerűek és barátságosak. Újraéled bennük a konfuciánizmus etikája: apa és fiú kapcsolatáról, a konfuciánizmus legfontosabb szívügyéről szól a Postások a hegyekben is. Egy nyugdíjba vonuló postás vezeti be fiát, utódját, a két napig tartó hegyi postaútra. A filmnek tulajdonképp nincs is története, ami van, az is szinte fölösleges, némi ízlésbeli engedmény itt is érződik; ami megmaradt bennem, az a két ember viszonya és a bűvöletes táj. A hegyek lelke; s elcsodálkozhatunk közben azon is, a kultúra nyomai – taposókövek, ódon kőfalak, egy templomszerű régi híd – miként vannak jelen a legvadregényesebb hegyvilágban is. Mások itt az emberek is, mint a síkföldiek: mondják, szellemektől származnak.
A nagyvilágtól elzárt, úgymond egyszerű emberek életét tárják elénk ezek a kínai filmek, végtelenül vonzó világot. Azokét, akik „háborút sem viseltek”, akik a maguk szerény, de hathatós módján fenntartják az emberiséget.
Kínai filmhét – Uránia Nemzeti Filmszínház
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 870 átlag: 5.19 |
 |
|
