KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/november
MAKK KÁROLY
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971)
A JÖVŐ ÁRNYÉKÁBAN
• Parragh Ádám: Diszkrét zendülés Az elnyomás allegóriái
• Géczi Zoltán: Rekonstruált csoda Szárnyas fejvadász 2049
• Zalán Márk: Gyógyító határátlépések Denis Villeneuve
A KÉP MESTEREI
• Benke Attila: Egy rousseau-i fényíró Néstor Almendros
HANEKE
• Szabó Ádám: Kamera által láthatatlanul Haneke és a thriller
• Baski Sándor: A burzsoázia fantomja Happy end
JEANNE MOREAU
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tükröm Jeanne Moreau (1928-2017)
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A titkoktól szabadulni kell” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kolozsi László: Budapest Confidental Beszélgetés Gárdos Évával
• Bilsiczky Balázs: Amíg világ a világ Beszélgetés Buvári Tamással
MAKK KÁROLY
• Gelencsér Gábor: Keretjáték Makk modernizmusa
KÖNYV
• Varga Zoltán: Hegeltől a texasi láncfűrészesig Király Jenő: A mai film szimbolikája
PANORÁMA
• Lénárt András: Autonóm kamerával Hispániában A mai katalán film
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: A megoldás: empátia CineFest – Miskolc
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Fagypont alatt Jo Nesbø: Hóember
• Sepsi László: Hidegítés Hóember
KRITIKA
• Jankovics Márton: A történelem fekete doboza Aurora Borealis – Északi fény
• Bilsiczky Balázs: Az újrakezdés lehetőségei Szeretföld
• Nevelős Zoltán: A pokol kapuja Megtorlás
• Ádám Péter: A zseni árnyékában Rodin
MOZI
• Baski Sándor: Rögtönzött szerelem
• Huber Zoltán: Suburbicon
• Benke Attila: HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják
• Kovács Kata: Salamon király kalandjai
• Roboz Gábor: Hét nővér
• Barkóczi Janka: Vakrandim az élettel
• Kránicz Bence: Egyenesen át
• Rusznyák Csaba: Boldog halálnapot!
• Fekete Tamás: Dzsungel
• Andorka György: Űrvihar
• Vajda Judit: Madame
• Varró Attila: 120 dobbanás percenként
DVD
• Gelencsér Gábor: Valahol Európában
• Pápai Zsolt: Öt könnyű darab
• Kránicz Bence: Batman és Harley Quinn
• Kovács Patrik: Tagadás
• Pápai Zsolt: Közöttünk az űr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerikai gótika

Tim Burton: Éjsötét árnyék

Régi csibészek

Pápai Zsolt

Tim Burton pályáján nem először az amerikai kultúrtörténeti lomtárban kutakodott: vámpírvígjátékát egy kultikus horror-sorozat ihlette.

 

Az 1966–1971 között az ABC tévécsatornán futó, Dark Shadows horrorfolyam az Egyesült Államok privát populáris mítoszainak egyik legjelentősebbike és legterebélyesebbike. Kultstátuszát azzal nyerte el, hogy beköltöztette az amerikai háztartásokba a szellemeket, vérfarkasokat, zombikat, boszorkányokat és végezetül – de elsősorban – Barnabas vámpírt, aki a sorozat legnépszerűbb figurája lett. A produkció méltán pályázhat a korszak leghosszabb mozgóképes története kitüntető címre: több mint ezerkétszáz (!), egyenként huszonöt perces részt élt meg, amihez képest még a Dallas is nyúlfarknyi hosszúságúnak tűnik a maga háromszázötven epizódjával.

Ellentétben a történetet a kilencvenes években professzionális módon újrafazonírozó és kurtább sorozattal, a Dark Shadows első szériája fapados projekt, legyen szó a művi díszletekről, a steril színészi játékról (amely azonban csak ritkán mondható amatőrnek) vagy bizonyos formamegoldásokról (a képek jobbára statikusak, a jelenetek felsnittelése korlátozott stb.). Olyan ez a sorozat, mintha Ed Wood forgatta volna a legjobb formájában. Mai szemmel (és kivált európaiként) megnézve kevéssé érdekes, mindazonáltal bizonyos elemeiben nem is érdektelen: a történetépítés furfangjai, a jól eltalált kísérőzene, az atmoszférikus miliőépítés még ma is bír némi vonzerővel.

Nos, Tim Burton ezt a campklasszikust használta sorvezetőül új filmjéhez. Újrafodrászolta a régi csibészeket, és a menazsériából a kétszáz év távollét után ivadékai közé visszatérő Barnabas figurájára koncentrálva vígjátékká konvertálta a horrort. Önmagában nincs azzal semmi baj, hogy a rendező egy lokális érvényű kulturális terméket választ kiindulópontul mozifilmjéhez (a Pee-Wee nagy kalandjától kezdve a Támad a Mars!-ig Burton számos munkája készült már helyi jelentőségű, azaz az Egyesült Államokon kívül ismeretlen kulturális alapanyagból), az Éjsötét árnyékkal azonban csöppet elszámította magát. Nem valószínű, hogy él ember a Földön, aki látta az első Dark Shadows-sorozat egészét (ez cirka ötszáz óra nettó játékidőt tesz ki), ráadásul még emlékezne is rá, amiből az következik, hogy nem érnek, mert nem érhetnek célt a sorozatra tett rejtett utalások, célzások, melyek – vélhetően – benne vannak a mozifilmben. Megítélhetetlen, hogy a vígjátéknak szánt film azért kevéssé vicces, mert a poénok a sorozat ismeretét feltételezik, vagy azért, mert – az első félóra után – már egyáltalában nincsenek is benne poénok. A film nagy problémája a belterjessége, márpedig a globális piacra szánt megapicekkel kapcsolatban ez a legrosszabb, mi elmondható.

Pedig az opusz ígéretesen és lendületesen indul: halmozott krízishelyzeteket kapunk dióhéjban, emellett izgalmas a látványvilág, továbbá a figurák is színesnek tűnnek. Ám lassan a történetvezetés akadozni kezd, a mese elsekélyesedik. A szerkezet hanyagul súlypontozott, amit jelez, hogy a precredit sequence öt percében közel annyi esemény történik, mint a főcím utáni százban, nem beszélve arról, hogy a főhős szerelmi vágyainak tárgyát képező Victoria cselekményszála – amit oly hangsúlyosan tálal a direktor a nyitányban – a játékidő közepén bő félórára elsikkad. A klasszikus történetvezetési modellek elvetése felettébb szembetűnő, ezért idővel még az a gondolat is felmerül a nézőben, hogy mindez tudatos döntés (azaz jól megfontolt koncepcionális tévedés) eredménye, és Burton a szappanopera-formát próbálta mozifilmbe átültetni. Erre utal ugyanis, hogy inkább epizódok sorát, szituációs játékok egymásutánját, semmint egységes és egycélú sztorit kapunk.

Az Éjsötét árnyék a Burton-művek közül a Beetlejuice-hoz áll a legközelebb, de ennél szorosabban kapcsolódik Sonnenfeld Addams Familyjéhez. Hiába akadnak benne szép számmal megkapó pillanatok és pompás vizuális megoldások (az öngyilkosok szirtjének képe a precredit sequence-ben; a terepasztal-hangulatú totálok a főcímben; a collinwoodi gótika és a CGI-szellemek az expozícióban stb.), mindez nem elég az üdvösséghez: az új opusz az összbenyomását tekintve fásult, görcsös, izzadságos munka. Mellette opportunista is: a zárószekvencia akciózása még tucathollywoodi projektekben is közhelyesnek hatna, a lírai betét pedig nem megrázó, hanem bornírt a szívét felajánló, gyűlölve-szerető antagonistával.

Az Éjsötét árnyékban újfent – miként már legutóbbi munkájában, az Alice-ban is – csupán a felületi jegyek idézik a rendező szuverén világát, és igaz ugyan, hogy végeredményben nem annyira rossz a mérleg, mint az előző filmben, de ezúttal is hiányzik a burtoni csibészség: a dévaj jókedv és parttalan pajkosság.

 

ÉJSÖTÉT ÁRNYÉK (Dark Shadows) – amerikai, 2012. Rendezte: Tim Burton. Írta: Seth Grahame-Smith, Dan Curtis. Kép: Bruno Delbonnel. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Johnny Depp (Barnabas Collins), Michelle Pfeiffer (Elizabeth), Helena Bonham Carter (Dr. Hoffman), Eva Green (Angelique), Chloe Grace Moretz (Carolyn). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 113 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/06 17-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11088