KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/november
MAKK KÁROLY
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971)
A JÖVŐ ÁRNYÉKÁBAN
• Parragh Ádám: Diszkrét zendülés Az elnyomás allegóriái
• Géczi Zoltán: Rekonstruált csoda Szárnyas fejvadász 2049
• Zalán Márk: Gyógyító határátlépések Denis Villeneuve
A KÉP MESTEREI
• Benke Attila: Egy rousseau-i fényíró Néstor Almendros
HANEKE
• Szabó Ádám: Kamera által láthatatlanul Haneke és a thriller
• Baski Sándor: A burzsoázia fantomja Happy end
JEANNE MOREAU
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tükröm Jeanne Moreau (1928-2017)
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A titkoktól szabadulni kell” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kolozsi László: Budapest Confidental Beszélgetés Gárdos Évával
• Bilsiczky Balázs: Amíg világ a világ Beszélgetés Buvári Tamással
MAKK KÁROLY
• Gelencsér Gábor: Keretjáték Makk modernizmusa
KÖNYV
• Varga Zoltán: Hegeltől a texasi láncfűrészesig Király Jenő: A mai film szimbolikája
PANORÁMA
• Lénárt András: Autonóm kamerával Hispániában A mai katalán film
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: A megoldás: empátia CineFest – Miskolc
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Fagypont alatt Jo Nesbø: Hóember
• Sepsi László: Hidegítés Hóember
KRITIKA
• Jankovics Márton: A történelem fekete doboza Aurora Borealis – Északi fény
• Bilsiczky Balázs: Az újrakezdés lehetőségei Szeretföld
• Nevelős Zoltán: A pokol kapuja Megtorlás
• Ádám Péter: A zseni árnyékában Rodin
MOZI
• Baski Sándor: Rögtönzött szerelem
• Huber Zoltán: Suburbicon
• Benke Attila: HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják
• Kovács Kata: Salamon király kalandjai
• Roboz Gábor: Hét nővér
• Barkóczi Janka: Vakrandim az élettel
• Kránicz Bence: Egyenesen át
• Rusznyák Csaba: Boldog halálnapot!
• Fekete Tamás: Dzsungel
• Andorka György: Űrvihar
• Vajda Judit: Madame
• Varró Attila: 120 dobbanás percenként
DVD
• Gelencsér Gábor: Valahol Európában
• Pápai Zsolt: Öt könnyű darab
• Kránicz Bence: Batman és Harley Quinn
• Kovács Patrik: Tagadás
• Pápai Zsolt: Közöttünk az űr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A mi családunk

Ardai Zoltán

 

Magyar József újabb, ismét hangsúlyozottan közérdekű dokumentumfilmje mindenekelőtt nagyon hasznos munka, annál hasznosabb, minél több hazai néző ismeri meg. Azok a nem mellékes kifogások, amelyek a rendező műfaji elképzeléseivel szemben a legkézenfekvőbbek, ezúttal mintegy elnémulnak. Nem mintha A mi családunk oly nagyon más módszerekkel készült volna, mint például közvetlen előzménye, A mi családunk azonban egységesebb és átütőbb annál, mégpedig a szokott fogyatékosságok révén is. Ez a ritka paradoxia különösen azokat ragadhatja meg, akik látták A mi iskolánkat, és indignálódva észlelték, hogy a film nem az iskola válságát, hanem inkább csak a tanuló ifjúság szellemi-morális leromlottságát vizsgálja, pontosabban teszteli – csekély számú szempont kissé kopottas alkalmazásával –, lényegében tartózkodva a már idülten eltájolódott tanítási és tanítás-irányítási gyakorlat problémájától. A féligazságok és igazság-töredékek kusza kavargásában annyi vált kivehetővé, hogy még a rokonszenvesforma nyilatkozó tanárok sincsenek kellőképp tisztában azzal, merrefelé, és főleg milyen mélységben kell keresni az iskolai munka csődjének tanügyi okait.

Nem kétséges, hogy a család-kérdés játssza az egyik főszerepet ebben a csődben, Magyar azonban túlságos készséggel fogadta el az át-orientálást. A kamera és a mikrofon persze „csak regisztrált”, de mit? Nem tantestületi értekezleteket és iskolai órákat, hanem irányteszteléseket, illetve a film számára kimódolt (pszicho-drámákra emlékeztető) helyzetben zajló szakvitákat. (Igaz, röpke ideig gyönyörködhettünk egy megengedően tálalt zsánerben is, melyben egy „friss” és „közvetlen” modorú ifjú tanárnő Juhász Gyula A munka című versét „ismerteti meg” az osztállyal s a növendék-lány azzal a pietisztikusan szépelgő artikulációval olvas fel, ami nyomban tanári megtorlást követelne a humanitás védelmében, ám a tanárnő inkább megkérdezi: „Tetszett a vers, gyerekek?”)

A mi családunk megint-csak egy ál-szituáció hű dokumentálásával indul – az operatőrnek gondja van arra is, hogy megmutassa, miképpen mozog az intézetis fiúk keze, amikor ülésben filmezik őket –, a kérdezés minősége később is gyakran megakadályozza, hogy igazi arcokat és sorsokat láthassunk – színtelen típusmaszkoktól hallunk ilyen mondatokat: „Édesapám részeges, és amikor hazajön, nagyon durva” –, megint iskolásán sorakoznak a statisztikai adatok inzertjei stb. stb. Csakhogy itt akármerre és akárhogyan is fordul a kamera, mindenütt csak „neurotikus pontokat” talál, s amint halmozódnak az indulatos, a keserű, a síró hangok, amint egyre több tisztábbfajta igazság serken ki az egyre kiabálósabb torkokból, s egyre több összefüggés rajzolódik elő a jelenet-csoportosítástól függetlenül is, a film valósággal átlényegül. Nem egyszerűen a mennyiség csap át minőségbe, az eredeti minőség is furcsa erejű. Mintha a rendezés éppen azt akarná demonstrálni, hogy az a – tévéből vagy mozihíradókból is ismert – riportfilmezési módszer, amely egy elvont teremtmény, az „egészséges kisember” fiktív szájaíze szerint működik, mi módon kényszerül ma feladni saját jellegét a társadalmi realitásokkal szemben, feltéve, hogy nem öt percet, hanem másfél órát igényel a nézőtől, s a tudatos álságokat elutasítja magától. A munkásszállási riportjelenet például, bármily kérdésekre épül is, ahogy a kérdező hagyja mutogatni, beszélni, már-már beszélgetni a lakókat, kemény és komor hangulatúvá, ugyanakkor gyengéddé válik, nagyszerűvé, beleillene egy művészi értékű dokumentumfilmbe is.

A mi családunk majdnem mélyfúrás, majdnem többről szól, mint kórtünetek áradatáról, kis híján, a kulcs-anomáliákig ér (persze nem az élet, hanem a magyarországi élet rejtélyéig). A mélyfúrások még csak előzményei a progressziónak, de ezek is késlekednek. Örvendjünk hát A mi családunknak: végre, hogy egy konvencionális stílusú dokumentumfilmnek is dermesztő a kicsengése. Igazi konstruktivitást még nem is sugározhatna, de a bénult tekintetig már eljutott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/12 50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5956