KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
   2017/november
MAKK KÁROLY
• Szekfü András: „Nem éreztem cinizmust” Beszélgetés Makk Károllyal (1971)
A JÖVŐ ÁRNYÉKÁBAN
• Parragh Ádám: Diszkrét zendülés Az elnyomás allegóriái
• Géczi Zoltán: Rekonstruált csoda Szárnyas fejvadász 2049
• Zalán Márk: Gyógyító határátlépések Denis Villeneuve
A KÉP MESTEREI
• Benke Attila: Egy rousseau-i fényíró Néstor Almendros
HANEKE
• Szabó Ádám: Kamera által láthatatlanul Haneke és a thriller
• Baski Sándor: A burzsoázia fantomja Happy end
JEANNE MOREAU
• Bikácsy Gergely: Tükröm, tükröm Jeanne Moreau (1928-2017)
MAGYAR MŰHELY
• Erdélyi Z. Ágnes: „A titkoktól szabadulni kell” Beszélgetés Mészáros Mártával
• Kolozsi László: Budapest Confidental Beszélgetés Gárdos Évával
• Bilsiczky Balázs: Amíg világ a világ Beszélgetés Buvári Tamással
MAKK KÁROLY
• Gelencsér Gábor: Keretjáték Makk modernizmusa
KÖNYV
• Varga Zoltán: Hegeltől a texasi láncfűrészesig Király Jenő: A mai film szimbolikája
PANORÁMA
• Lénárt András: Autonóm kamerával Hispániában A mai katalán film
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: A megoldás: empátia CineFest – Miskolc
FILM / REGÉNY
• Kolozsi László: Fagypont alatt Jo Nesbø: Hóember
• Sepsi László: Hidegítés Hóember
KRITIKA
• Jankovics Márton: A történelem fekete doboza Aurora Borealis – Északi fény
• Bilsiczky Balázs: Az újrakezdés lehetőségei Szeretföld
• Nevelős Zoltán: A pokol kapuja Megtorlás
• Ádám Péter: A zseni árnyékában Rodin
MOZI
• Baski Sándor: Rögtönzött szerelem
• Huber Zoltán: Suburbicon
• Benke Attila: HHhH – Himmler agyát Heydrichnek hívják
• Kovács Kata: Salamon király kalandjai
• Roboz Gábor: Hét nővér
• Barkóczi Janka: Vakrandim az élettel
• Kránicz Bence: Egyenesen át
• Rusznyák Csaba: Boldog halálnapot!
• Fekete Tamás: Dzsungel
• Andorka György: Űrvihar
• Vajda Judit: Madame
• Varró Attila: 120 dobbanás percenként
DVD
• Gelencsér Gábor: Valahol Európában
• Pápai Zsolt: Öt könnyű darab
• Kránicz Bence: Batman és Harley Quinn
• Kovács Patrik: Tagadás
• Pápai Zsolt: Közöttünk az űr
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: PAPÍRMOZI

             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Nashville

Háttérkatasztrófa

Barna Imre

 

Amikor 1975-ben az amerikai mozikba került Robert Altman Nashville-je, minálunk – Szörényi Levente, majd a megalakuló Fonográf együttes jóvoltából – épp elkezdődött a countryzene divatja. A progresszív rock és a táncházasdi első kifulladásának ideje volt ez. Annak, aki továbbra is „hamisítatlan” szórakozásra vágyott, kapóra jött a country, mint megnyugtatóan népi műfaj. Az eltelt kilenc év alatt aztán az amerikai Közép-Nyugat zenéjének ez az „eastern”-változata szép karriert futott be. Nemrég épp Nashville-ben nyert fesztiváldíjat a Bojtorján együttes; most pedig íme, itt az újabb bizonyíték: „megvettük” a Nashville-t. Nem tudom ugyanis, mi máshoz igazodhatott a forgalmazás, mint a könnyűzenei divatok itteni alakulásához; a M.A.S.H. kivételével az itthoni Altman-bemutatók (A hosszú búcsú, Buffalo Bill és az indiánok, Az esküvő), ha egy-két év késéssel is, de nagyjából követték az eredetieket.

Csakhogy a Nashville nem „zenés film”. Vagy ha igen, akkor a M.A.S.H. háborúért lelkendező burleszk, a Buffalo Bill piff-puff western, Az esküvő pedig könnyű kis limonádé.

A Nashville-t a New York Magazin kritikusa annak idején Az aranypolgár óta legfontosabb amerikai filmnek nevezte. Folyton szól benne a zene. Hol azért, mert egy stúdió, hol mert egy koncertterem a színhely; szól a zene élőben, rádióból, magnóról. Fülbemászó, jó zene (annak, aki szereti). Altman azonban a kulisszák mögé pillant, szólván sokkal inkább azokról az amerikaiakról, akik a countryt, ezt a nagyon amerikai zenét csinálják. És még csak nem is ezért nem „zenés film” a Nashville. Hanem azért, mert éppenséggel róla, a zenéről is szól. (Kár, hogy az angolul nem tudó magyar néző mit sem sejthet arról, hogy mikor ócska, és mikor „pozitívan” sokatmondó a dalok szövege: vagy hiányzanak, vagy – és ez a rosszabb – botrányosan rossz „műfordításokkal” ingerlik őt a feliratok.)

Robert Altman azzal hozott fordulatot az amerikai filmbe, hogy előre hozta a backgroundot, a háttért. A Nashville-hen folyton szól a zene – hiszen Nashville-ben csakugyan mindig zene szól –; de például a filmbeli (láthatatlan) elnökjelölt kortesdumáját is egyvégtében harsogja egy fel-felbukkanó hangszóró, és semmi sem sugallja, melyik a fontosabb: a nagy szavak-e vagy a dalok. A dalok nem zsongítanak, és nem buzdítanak tettekre a szavak.

A szereplők nem sztárok. Még azok sem, akik sztárt játszanak. (A legtöbbre talán Ronee Blakley, a filmbeli Barbara Jean vitte: Bob Dylan 1976-os, nagyszabású koncertturnéjának egyik főszereplője volt; ezt azonban épp a Nashville-lel szerzett hírének köszönhette.) A háttérben, mely a főszereplőtlenített Altman-filmnek főszereplőjévé vált, nem sztárok nyüzsögnek. Altman ezzel kapcsolatban még azt a tréfát is megengedi magának, hogy a film egy-egy jelenetébe belécsöppenti a „civil” Julie Christie-t, illetve Elliot Gouldot; sőt, ez utóbbi – paradox módon – megjegyzi: „most nem forgatok”. Figurák járnak-kelnek, bukdácsolnak, mesterkednek a Nashville-ben. Viselkednek; és Altman mintha nem is tenne egyebet, mint hogy – jó adag iróniával – tudomásul veszi a viselkedésüket. Egy francia kritikus hasonlatával: mintha Christo, az avantgarde csomagolóművész példáját követve, egyszerűen becsomagolta volna a Nashville nevű várost, lakóival együtt. Az önálló színészi munka, a rögtönzések rendszere Altmannál nem pusztán stílussajátosság; a külön életre kelt figurák olyasmit is meg kell hogy mutassanak, amit ő maga nem tudhat róluk.

A sztárok és főszereplők hiánya is hangsúlyozza, hogy ezen a hiperrealista tablón nincs különbség lényeges és lényegtelen között, mert minden egyformán lényeges. Vannak rokonszenves és kevésbé rokonszenves, érdekes és kevésbé érdekes szereplők. Haven Hamilton (Henry Gibson), a házias-hazafias, mézízű slágereket zengő helyi nótafa úrhatnámságánál persze jobban tetszik a süketnéma gyerekeivel kommunikáló Linnea (Lily Tomlin) meleg embersége; a minden lében kanál, ám annál értetlenebb kékharisnya Opal (Geraldine Chaplin) sokkal bosszantóbb, mint a Mr. Green nevű, meghatóan ostoba öregúr (Keenan Wynn). Csakhogy Altman cinizmusa ugyanoly igazságos, mint amennyire mértéktartó.

Mindig van egy pillanat, amikor visszájára fordul a jó vagy a rossz, a röhögnivaló vagy a fennkölt; és ilyenkor válik egészen nyilvánvalóvá az is, hogy nem ezekről az emberekről szól ez a film. Hanem arról a szürke, romos vigasztalanságról, ami köztük, körülöttük van (minél több a harsogó zene és szín, annál inkább): vagyis arról, ami nincs. A Nashville – Wim Wenders szavait idézve – „az emberek közti kapcsolatok katasztrófájáról” szól. Katasztrófafilm.

Joan Tewkesbury, a forgatókönyv-író egy interjúban elmondta; hogy Altmannek eredetileg egyetlen kikötése volt csupán a film történetét illetően: végződjék gyilkossággal. Hogy miért? Kurt Vonnegut, akinek Breakfast for Champions (Bajnokok reggelije) című regényéből Altman egy ideig filmet készült csinálni, így ír: „Az amerikaiak nagyon szeretnének úgy élni, mint a regényhősök. Ezért lövik le egymást olyan gyakran. Ezzel az irodalmi klisével remekül lehet befejezni egy-egy könyvet.” A konspirációs elméleteknél sivárabb, de nagyon is indokolt nézet nyomorult, magányos, feltűnni vágyó kisembereket, amolyan nagyhatalmú sündisznócskákat látni, mondjuk, a két Kennedy gyilkosaiban, hogy a John Lennont vigyorogva lepuffantó Mark David Chapmanról ne is beszéljünk.

A Nashville végén is elsül tehát egy pisztoly; és fontos, hogy a legjelentéktelenebbnek, legszolídabbnak látszó figura húzza el a ravaszt. Hogy kit talál el, vagy hogy kire gondol, miközben lelövi Barbara Jeant, már nem olyan fontos. Az elnökjelöltre, akinek „új nemzeti gyökereket” hirdető emblémája ott pompázik Barbara Jean feje fölött? Magára az énekesnőre, amiért – lám – eladta magát a politikának? Vagy a tulajdon mamájára, aki – egy telefonjelenet tanúsága szerint – még itt, távol az otthontól sem hagyja élni a szeretetével? Mindegy. Ez a gyilkosság érthetetlen és értelmetlen. Csak azt tudjuk, hogy mire ad inadekvát választ: a katasztrófára, önnön embertelen elszigeteltségére. De Linnea süketnéma gyerekeinek a csöndjét még a pisztoly dörrenése sem töri meg.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 23-24. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6327