Láttuk mégA gránátalma színeLajta Gábor
Nagyszerűen indul Szergej Paradzsanov filmje – szikár, összefogott és sokat sejtető képekkel: három gránátalmának fehér vásznon vérvörösen elfolyik a leve; két ívelt csont között hal vergődik a szárazon; dús szőlő-gerezdre szőrös férfiláb rátapos... A címfeliratokból kiderül, hogy Szájat Novának, a XVIII. századi örmény költőnek (a rendező maga is örmény származású) szokatlan élettörténete következik. Nyolc fejezetben meséli, pontosabban szimbolizálja a költő sorsát a film, megszokott érzékelésünket zsibbasztó képsorokkal és hanghatásokkal.
A gránátalma színe minden szempontból különleges alkotás. Története nincs, erre legfeljebb a fejezetcímek utalnak. Élőképszerű beállításokat, hosszan kitartott gesztusokat, szimbólumokat látunk a vásznon. Nagyon kevés beszédet hallunk, viszont a zene és a zörejek hangsúlyosak. Egy-egy beállítást roppant műgonddal készíthetett el Paradzsanov, a teret nem hagyományosan „plánozva”, nem is időben folyamatosan veszi föl (mint Jancsó a hosszú snittekben), hanem bizonyos újabb képzőművészeti irányzatok fülkéihez, „boxai-hoz” hasonlóan széttagolt, önmagukba zárt kis világokat teremt. Ezt a zártságot a rendező következetesen mozdulatlan kameraállásokkal is hangsúlyozza (szemben nemzetközi sikerű filmjével, az Elfelejtett ősök árnyaival, ahol szinte megállás nélkül mozgott-rohant a felvevő). Számomra viszont, mivel a vágás ritmusát, vagy a képeken belüli ritmust elengedhetetlennek tartom, A gránátalma színe nem jól komponált mű. A nyitóképek ütései után ritmusa megfárad, sokszor mechanikusan adagolt diaképek sorozatává válik. Egyébként viszont hibájában is annyira következetes alkotás, hogy az csak jelentős művész sajátja lehet.
Nehéz film Szájat Nova „története”, de nem érthetetlen. Az archaikus zene, az örmény ének és a vallási jelképek ugyan távoliak tőlünk, de a film nagy része: a testiség képei, a szenvedés és elnyomatás képei mindenki számára érthetőek. De még egy áldozati szertartást is világosan, mondanivalóra csupaszítva fogalmaz meg az alkotó: a bárányok vére elfolyik, a tűznél asszonyok viháncolnak, majd sorban kiterítve a bárányok fejei hevernek. Ennyi egy rövid fejezet, minden vallásos sallang nélkül. Paradzsanov szinte ingerlően steril és mégis szenvedélyes világa láttán Pilinszky versei jutottak eszembe, amelyekben a legnaturálisabb képek is valami mást jelentenek – riadalmat, jajongást... De hogy végképp ne csak artisztikumot, költőiséget és festőiséget keressünk a filmben, Paradzsanov a versidézetekkel is nyilvánvalóvá teszi mondandóját: „Megperzselten, kiégetten / bolyongok csak hajléktalan” – halljuk már a film elején többször is. Vagy később: „Jobb volt tegnap, mint manapság / a napoktól elfáradtunk / Nem maradtunk, akik voltunk / a daloktól elfáradtunk”. És nézzünk meg egy jelenetet a film végéről: az idős költő egy fal előtt áll, amelybe korsókat malteroz be egy legény. „Énekelj!” – mondja a fiú. A költő széttárja karjait, amaz egy korsót tart felé. És hangzik az újabb utasítás: „Halj meg!”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1317 átlag: 5.48 |
 |
|
