KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/február
SZÉPSÉG ÉS SZÖRNYETEG
• Nemes Z. Márió: Akvatikus románcok Tengermélyi gótika
• Varró Attila: Varázslatos filmvilág Csoda és fantasztikum
• Huber Zoltán: Idegenszeretet A víz érintése
LUCAS-UNIVERZUM
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Kránicz Bence: Lázadóból uralkodó Brian Jay Jones: George Lucas – Galaxisokon innen és túl Lázadóból uralkodó
• Andorka György: Ki a fészekből Star Wars: Az utolsó Jedik
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: Két férfi, egy eset John Michael és Martin McDonagh
FILM + ZENE
• Géczi Zoltán: A romlás virágai A 70-es évek amerikai popkultúrája
A KÉP MESTEREI
• Gelencsér Gábor: Az objektív lírája Miroslav Ondříček (1934–2015)
MAGYAR FILMTÖRTÉNET
• Hirsch Tibor: Száguldani szép Kádár-kori álmok: autósmesék
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
KÍSÉRLETI MOZI
• Beke László: „Ő maga a csap” Maurer Dóra, mint filmkészítő
ANIMÁCIÓ
• Bokor Ágnes: Volt egyszer egy kertész Beszélgetés Tompa Borbála Eszterrel
• Barkóczi Janka: Dühös körök Teheráni tabuk
• Rudolf Dániel: Kenyérkeresők és dolgozó holtak Anilogue 2017
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Hétköznapok az Andrzej Wajda sétányon Gdynia
HATÁRSÁV
• Kolozsi László: Ikonosztáz Műcsarnok: Tarkovszkij – Emlékek tükre
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Manna Mia Egy szerelem gasztronómiája
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Minden eladó A hentes, a kurva és a félszemű
• Baski Sándor: Eltűnik hirtelen Szeretet nélkül
• Kolozsi László: Határhelyzetek Foxtrott
• Vincze Teréz: Női hangok kórusa Manifesztum
• Pethő Réka: Csábító olasz nyár Szólíts a neveden
MOZI
• Alföldi Nóra: A cukrász
• Soós Tamás Dénes: Kutyák és titkok
• Varró Attila: Insidious: Az utolsó kulcs
• Kovács Patrik: A legnagyobb showman
• Huber Zoltán: A legsötétebb óra
• Kovács Kata: Doktor Knock
• Mészáros Márton: Elit játszma
• Fekete Tamás: Viszlát, Christopher Robin!
• Vajda Judit: Én, Tonya
• Roboz Gábor: Thelma
• Baski Sándor: The Commuter – Nincs kiszállás
• Kránicz Bence: Babadook
DVD
• Bata Norbert: Chucky kultusza
• Benke Attila: A kolosszus
• Kovács Patrik: Drága Elza!
• Varga Zoltán: A kőbe szúrt kard
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Démoni csapda

Báron György

 

Hol van már a film noir, az amerikai mozi egyik legvonzóbb műfaja? Fénykorát – ha ez a kifejezés a sötét filmmel kapcsolatban egyáltalán használható – a harmincas-negyvenes években élte, a nagy krízis idején. Törvényenkívüli westernhősök kései utódai népesítették be a filmvásznat, kik nem köpenyt, széleskarimájú kalapot hordtak, nem lovon jártak, s nem derékból kapták elő a coltot, hanem lezser öltönyöket viseltek, gyűrött trencskót, mélyen homlokba húzott puhakalapot, pisztoly a zsebben, a szájszögletben füstölgő tömzsi, barna szivart cigaretta váltja fel, de a lényeg ugyanaz: igazságot tenni a kaotikus világban, a törvény peremén, ahol a hatóság, a jog tehetetlen. Raymond Chandler, Dashiel Hammet voltak e komor, fekete nagyvárosi történetek írói. Kevés műfajból lett igazi mozimitológia, a film noir-ból az lett. Próbálkoztak is, sokan, az újraélesztésével, rosszabb és jobb filmekkel egyaránt – emlékezetes Wim Wenders Hammet előtt tisztelgő retrója, az Egy piszkos ügy –, ám a film noir ugyanúgy meghalt, mint a másik mitikus amerikai filmműfaj, a western: már csak nosztalgikus, ironikus vagy leleplező formában támad fel időről-időre. Talán akkor múlt ki végleg, amikor kiszínezték A máltai sólyom kópiáját (ez volt az első fekete-fehér klasszikus, amit megpróbáltak színekkel áramvonalasítani), betolták a premierre a már nagyon öreg, járni sem tudó John Hustont, aki a vetítés ötödik percében hadonászni kezdett a tolókocsiban, hogy azonnal vigyék ki, könnyek folytak a szerméből, s a legenda szerint azt hajtogatta: „Ez nem az én filmem... Ez nem az én filmem...”.

Robert Altman, az öreg profi még emlékszik az összes legendára. Kevés olyan hollywoodi műfaj van, amellyel ne játszogatott volna el. Csinált westernt – McCabe és Mrs Miller, Buffalo Bill és az indiánok –, fantasztikus mozit – Kvintett, Brewster McCloud –, háborús sztorit - Mash –, zenés komédiát – Nashville –, sőt, még comics-ot is, a Popeye-t. S, persze, fekete filmet, nem is rosszat, Chandler Hosszú búcsúját. E fölsorolásból is látható, úgy kanyarodik vissza e műfajokhoz, hogy közben némi iróniával nézi a formákat, vagyis nem úgynevezett „műfaji filmeket” készít, hanem azok hol keserűbb, hol mulatságosabb kritikáját is nyújtja. Az ő mozijában a mítoszteremtőt mindig sakkban tartja a józan, hűvös realista. Altman pontosan tudja: a filmlegendák eredeti formájukban újraéleszthetetlenek. Nyersanyagként bánik hát a történetekkel és formákkal: kiforgatja, vizsgálgatja őket, nagy érzékenységgel és szeretettel. Új műve, a Démoni csapda film noir, altmani fénytörésben. A hős jólszituált amerikai sztárügyvéd, aki – ahogy lenni szokott – belekeveredik... S innen már, tudjuk, minden borul. Oda a köznapi biztonság, az aranyos gyerekek, a hűséges titkárnő-szerető, a gazdagon berendezett iroda, az egzisztencia, az egész élet. Pontosabban: csak a puszta élet az, ami megmarad. A lavina elindítója – akárcsak Chandlernél – titokzatos, gyönyörű nő, aki vagy rossz, vagy nem, s nyomában furcsa, kétes egzisztenciák törnek be hősünk életébe, akik vagy rosszak, vagy nem. A végén megtudjuk. Nincs heppiend, vagy ha ez az, akkor nagyon keserű. Hősünk, mint a fekete filmek férfiai, rálel az igazaságra, de az csöppet sem vidító, s maga sem jár vele valami jól.

Altman vérbeli profi, amin nem az értendő, hogy tud filmet csinálni – tud –, hanem, hogy szerény, azaz ismeri a műfajok korlátait. A mai hollywoodi ifjaknál nem a szakmai tudás hibádzik; a gond az velük, hogy folyton nagyot akarnak dobni. Filmjeik azért semmitmondók, mert szükségtelenül bombasztikusak. Altman a régi iskola neveltje, akárcsak Sidney Lumet: józan, bölcs mértéktartással komponál. Ezért, hogy vannak jobb és gyöngébb munkái, de ócska, viszolyogtató nincs közöttük. A Démoni csapda nem a legsikerültebb opusza. Egy átlagos film noir, 1998-ból. De: hol vannak ma már ilyenek?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3898


előző 1 következőúj komment

Vajdizolka #2 dátum: 2006-01-17 11:08Válasz
Az utolsó bekezdést csak mint túlzó eufemizmust tudom elfogadni.
Egy Robert Altman ne legyen szerény.Szerény lehet egy szimpla suszter,akitől dícséretes erény az is,ha megmarad a maga egyszerű kaptafájánál.De egy "cipőkreátor nagyművész" igenis kutassa fel és használja a legkiválóbb és legérdekesebb kaptafákat.Az,hogy Altman ismeri a műfaj korlátait,még nem mentesíti a vád alól,ha korlátolt műfaj-filmet forgat.A Démoni csapdában valóban gyakran van este vagy éjszaka,sokszor esik,de legalább valami baljóslatú szél mindig fúj.A légköri viszonyok tehát adottak egy film noirhoz,s ez az időjárás még csak nem is esetleges,nevet kap,mi pedig folyamatos híreket a vihar állásáról.De biztos hogy ez a Grisham bestseller film noir formát követelt?Talán igen,de számomra biztosan nem Altman rendezésében,egy kiváló Shakespeare-színészrendező lealacsonyító főszereplésével.Ettől függetlenül a rendező nyugodtan akarhatott volna "nagyot dobni"."Józan,bölcs mértéktartása" semmitmondást eredményezett.Pedig másoktól (azoktól a bizonyos ifjaktól is)láttuk már néhány érdekes atmoszférájú filmrevitelét az ilyen kliségazdag történeteknek.Ráadásul Altmannak módjában állt volna a cikkben a western kapcsán említett eszközök valamelyikével élni,tehát nosztalgikusan,ironikusan,vagy leleplezően közelíteni a témához.
A végső leszámolás kezdetén,a helyszín láttán megjósoltam egy franciakulcs színrelépését a küzdelemben.A szerszámkészletből végül egy villáskulcsra futotta.Ha egy thriller csak ilyen izgalmakat képes nyújtani,legalább ne Robert Altman neve szerepelne a stáblista élén.Mert a mester filmjét a szerzővel ellentétben ócskának,már-már viszolyogtatónak éreztem.

Vajdizolka #1 dátum: 2006-01-17 10:15Válasz
Ócska,már-már viszolyogtató.