KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/február
SZÉPSÉG ÉS SZÖRNYETEG
• Nemes Z. Márió: Akvatikus románcok Tengermélyi gótika
• Varró Attila: Varázslatos filmvilág Csoda és fantasztikum
• Huber Zoltán: Idegenszeretet A víz érintése
LUCAS-UNIVERZUM
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Kránicz Bence: Lázadóból uralkodó Brian Jay Jones: George Lucas – Galaxisokon innen és túl Lázadóból uralkodó
• Andorka György: Ki a fészekből Star Wars: Az utolsó Jedik
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: Két férfi, egy eset John Michael és Martin McDonagh
FILM + ZENE
• Géczi Zoltán: A romlás virágai A 70-es évek amerikai popkultúrája
A KÉP MESTEREI
• Gelencsér Gábor: Az objektív lírája Miroslav Ondříček (1934–2015)
MAGYAR FILMTÖRTÉNET
• Hirsch Tibor: Száguldani szép Kádár-kori álmok: autósmesék
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
KÍSÉRLETI MOZI
• Beke László: „Ő maga a csap” Maurer Dóra, mint filmkészítő
ANIMÁCIÓ
• Bokor Ágnes: Volt egyszer egy kertész Beszélgetés Tompa Borbála Eszterrel
• Barkóczi Janka: Dühös körök Teheráni tabuk
• Rudolf Dániel: Kenyérkeresők és dolgozó holtak Anilogue 2017
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Hétköznapok az Andrzej Wajda sétányon Gdynia
HATÁRSÁV
• Kolozsi László: Ikonosztáz Műcsarnok: Tarkovszkij – Emlékek tükre
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Manna Mia Egy szerelem gasztronómiája
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Minden eladó A hentes, a kurva és a félszemű
• Baski Sándor: Eltűnik hirtelen Szeretet nélkül
• Kolozsi László: Határhelyzetek Foxtrott
• Vincze Teréz: Női hangok kórusa Manifesztum
• Pethő Réka: Csábító olasz nyár Szólíts a neveden
MOZI
• Alföldi Nóra: A cukrász
• Soós Tamás Dénes: Kutyák és titkok
• Varró Attila: Insidious: Az utolsó kulcs
• Kovács Patrik: A legnagyobb showman
• Huber Zoltán: A legsötétebb óra
• Kovács Kata: Doktor Knock
• Mészáros Márton: Elit játszma
• Fekete Tamás: Viszlát, Christopher Robin!
• Vajda Judit: Én, Tonya
• Roboz Gábor: Thelma
• Baski Sándor: The Commuter – Nincs kiszállás
• Kránicz Bence: Babadook
DVD
• Bata Norbert: Chucky kultusza
• Benke Attila: A kolosszus
• Kovács Patrik: Drága Elza!
• Varga Zoltán: A kőbe szúrt kard
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Cukorkékség

Elvonó

Somogyi Marcell

Low budget után no budget: minimalista szemlélődés a magyar szubkultúra háza táján, sőt azon is túl.

 

Azt mondják, a Cukorkékség című filmet vagy szeretni lehet, vagy utálni. Akik szeretik, állítják, hogy ez az első magyar film a Megáll az idő óta, amely meg tudta szólítani a célközönségét; szerintük a filmszemlén a „hiteles párbeszédeknek”, a „beindult zenének” óriási sikere volt a húsz-harminc évesek körében, a közönség dőlt a röhögéstől, újabb és újabb előadásokat követelt. Akik utálják, azok az előző „Hazai-film”-ből, a Rám csaj még nem volt ilyen hatással-ból kiindulva vagy be sem ültek rá, vagy menet közben menekültek ki a nem kifejezetten teltházas teremből.

„Igyunk a belgákra!” – mondja a film egyik szereplője, és talán jól tesszük, ha hallgatunk rá. Az említett húszasok közé tartozván nekem nem jött be igazán a szóban forgó opus, viszont azt sem mondhatnám, hogy – Ferivel szólva – „fizikailag így rosszul vagyok” tőle. Az biztos, hogy öt éve az a csaj (film) minden belterjessége és exhibicionizmusa ellenére is nagyobb „hatással volt rám”. Igaz, már akkor is érdekes dolgokat takart ki a kamera elől a Miklós, a Péter, az Attila meg a satöbbi, azt a filmet mégis megdobta, végigvitte Klöpfler Tibor invenciózus fényképezése. Pohárnok Gergelyé viszont néha ezt a stílust kopírozza, általában véve pedig beleül a tutiba, vagyis a rossz minőségű nyersanyag adta (garantálta) low budget-hangulatra bazíroz.

A Cukorkékség tulajdonképpen ugyanabból a szándékból indul ki, amiből Eco A rózsa nevénél (és Hazai Attila is a maga szövegeinél): a létrehozott szöveg/film „csak úgy” az írás/filmezés kedvéért, pusztán mesemondó kedvtől indíttatva jöjjön létre, minden különösebb mondanivaló, hátsó szándék, tanulság (sic!) nélkül. Ezzel nincs is semmi probléma. Hazainak – saját bevallása szerint – régebben a cselekvésmentes szemlélődés, a semmittevés adta (garantálta) azt a szabadságot, amit semmiért nem akart feladni. Aztán idővel rájött, hogy a mai világban „produkálni” kell, folytonosan le kell tenni valamit az asztalra. Mintha ez a film is ezért készült volna. Azonban attól, hogy a Hazai Attila-oeuvre-ből – ezúttal – film lett, nem lesz automatikusan mások számára is érdekes, élvezhető „produktum”. Attól, hogy egy jól ismert (pesti) miliő enyhén „elemelt”, de nagyon is valóságos alakjai között játszódik – legalábbis az én fogalmaim szerint – még nem lesz kult-film.

Hazai stílusa, dialógusai valószínűleg valóban az erősen szubjektív szeretem – nem szeretem táborra osztják az olvasókat (Németh Gábor magyar „toplistáján” például az első helyen voltak a Budapesti skizo megjelenésekor). Van, akinek ez a fajta „léhaság” hiányzott a magyar kínálatból; én valahogy már jóllaktam vele. Egy idő után, különösen filmen, egyhangúak lesznek a súlytalan mondatok.

Már a Skizo körüli kritikai viharok is jelezték: ebben az esetben a szubjektív megítélés problémája nem (nemcsak) nemzedéki vízválasztó. Az én szememben gyakran alibivé válik az ironikus írói hang, tét nélkülivé a történet, esztétikum nélkülivé a különben nagyon is adekvát forma. Az irónia ugyanis, ahogy egy „témafelelős”, Parti Nagy Lajos is mondta, nem érdekes önmagában.

A Cukorkékség narrációja, párbeszédei nem lépik túl a reklámfilmek színvonalát. Mélység tekintetében pedig olyan messze van mondjuk Jarmuschtól, mint Hazai Attila prózája Carverétől. A minimalizmus nem jelent egyet a diákszínjátszó-műkedvelő szereplők (nem ebbe a kategóriába tartozik Dr. Bellér Ibolya, Kovácsy Tibor, Marozsán Erika, Báron György alakítása) sokszor affektált hanghordozásával, semmitmondó párbeszédeivel, az érdekfeszítő témák (mint a csokievés módozatai) taglalásával. A Kádár-rendszer áthallásos „üzeneteire” emlékeztető, szándékoltan lebegtetett cukor–drog (csoki–csoki) metafora meg egyszerűen: felesleges. Igaz, ezzel megint a hozott anyag, a regény problematikájánál vagyunk.

Ehhez a filmhez minden össze volt rakva – mégsem lett belőle egész. Pohárnok számára otthonos közeg a narancsos (azóta már mancsos) zsánerképek vizuális világa (igaz, egy átütő, jó filmhez ez kevés), Hazainak viszont a Cosmopolitan novellarovata volt a leginkább testhezálló. De aki eddig kajolta a „hazai ízek”-et, annak tetszeni fog ez is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/06 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4489