KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/február
SZÉPSÉG ÉS SZÖRNYETEG
• Nemes Z. Márió: Akvatikus románcok Tengermélyi gótika
• Varró Attila: Varázslatos filmvilág Csoda és fantasztikum
• Huber Zoltán: Idegenszeretet A víz érintése
LUCAS-UNIVERZUM
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Kránicz Bence: Lázadóból uralkodó Brian Jay Jones: George Lucas – Galaxisokon innen és túl Lázadóból uralkodó
• Andorka György: Ki a fészekből Star Wars: Az utolsó Jedik
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: Két férfi, egy eset John Michael és Martin McDonagh
FILM + ZENE
• Géczi Zoltán: A romlás virágai A 70-es évek amerikai popkultúrája
A KÉP MESTEREI
• Gelencsér Gábor: Az objektív lírája Miroslav Ondříček (1934–2015)
MAGYAR FILMTÖRTÉNET
• Hirsch Tibor: Száguldani szép Kádár-kori álmok: autósmesék
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
KÍSÉRLETI MOZI
• Beke László: „Ő maga a csap” Maurer Dóra, mint filmkészítő
ANIMÁCIÓ
• Bokor Ágnes: Volt egyszer egy kertész Beszélgetés Tompa Borbála Eszterrel
• Barkóczi Janka: Dühös körök Teheráni tabuk
• Rudolf Dániel: Kenyérkeresők és dolgozó holtak Anilogue 2017
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Hétköznapok az Andrzej Wajda sétányon Gdynia
HATÁRSÁV
• Kolozsi László: Ikonosztáz Műcsarnok: Tarkovszkij – Emlékek tükre
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Manna Mia Egy szerelem gasztronómiája
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Minden eladó A hentes, a kurva és a félszemű
• Baski Sándor: Eltűnik hirtelen Szeretet nélkül
• Kolozsi László: Határhelyzetek Foxtrott
• Vincze Teréz: Női hangok kórusa Manifesztum
• Pethő Réka: Csábító olasz nyár Szólíts a neveden
MOZI
• Alföldi Nóra: A cukrász
• Soós Tamás Dénes: Kutyák és titkok
• Varró Attila: Insidious: Az utolsó kulcs
• Kovács Patrik: A legnagyobb showman
• Huber Zoltán: A legsötétebb óra
• Kovács Kata: Doktor Knock
• Mészáros Márton: Elit játszma
• Fekete Tamás: Viszlát, Christopher Robin!
• Vajda Judit: Én, Tonya
• Roboz Gábor: Thelma
• Baski Sándor: The Commuter – Nincs kiszállás
• Kránicz Bence: Babadook
DVD
• Bata Norbert: Chucky kultusza
• Benke Attila: A kolosszus
• Kovács Patrik: Drága Elza!
• Varga Zoltán: A kőbe szúrt kard
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Ray

Ardai Zoltán

 

Szmokingban billegő, sötétszemüveges öreg néger a zongoránál, aki ferde vállal az ég felé nyerít – ki az? Ray Charles a hetvenes évektől már nem zenéjével, hanem emblematikus alakjának puszta pódiumi felbukkanásaival keltett ovációkat, amelyek rendszeresen el is nyomták a hangzó előadást. Szívesen és jól játszott jazzt is, de pályája kezdetétől inkább volt a populáris zene nagy mindenese, mint épp jazznagyság. Az őt nagy késedelemmel felkaroló magyar tévé pedig már mindig csak amolyan élő vitrinfigurának mutatta, Sammy Davis Jr. -vel, a Keresztapa-állú varietészemélyiséggel együtt: itt vannak, már megint behívták a féllábú ólomkatonákat a komódról egy intervíziós gálaestre, de miért is oly hírhedett zenészei a világnak? Némiképp gyanakvó, és sokak esetében régi keletű kíváncsiságot elégít ki derekasan a Ray című monstre retro, minden eddigi idők leggondosabban előkészített zenész-életrajzi játékfilmje. Másfél évtizeden át, munkás napok ezrei során érlelte jó embereivel Az ördög ügyvédje rendezője, Taylor Hackford.

Nem a Hackford-műhely különös hibája, hanem az általa is reprezentált amerikánus filmfajta kivetülő tulajdonsága, hogy a Ray cselekménye – az egész történés-együttes, kivéve a látható-hallható zenélés perceit – a legcsekélyebb szellemi veszteség nélkül képregényesíthető lenne. (Ez ugyan nem áll mondjuk a szintén dokumentarisztikus igényű, de mikromozzanatokban sokkalta gazdagabban szövődő, és jóval egybeöntöttebb Keresztapa-darabokra, ezek viszont szét is feszítik a jelzett filmfajta kereteit.) Vagyis, a Ray titoktalan, a sejtelmek játékától üres, a mindentudás megrögzötten naiv attitűdjével tipizáló mozi – amelynek pszichologizmusa is iparos (nagyiparos) jellegű –, ám határozottan jobb az ilyenek átlagánál.

Az idős zenész személyében a téma talán túlságosan is beleszólt a maga filmes tárgyalásába, de igen bő biografikus adatszolgáltatásért cserébe. Méltányolható cserének bizonyult ez; legfeljebb a hatvan éve halott Heinrich Wölfflin háborodna fel mélységesen – dédelgetett művészettana jegyében – azon a tenyeres-talpas apologizmuson, hogy a film a soul-zene egyedüli feltalálójának tüntet fel valakit – tudniillik ünnepeltjét –, sőt olyan géniusznak, aki nélkül a templomi gospel sohasem vezetődött volna össze blues felőli rockos alapokkal (ennek megfelelően Sam Cooke-ról egy mukk sincs a mozieposzban). Elnézhető vétség, mert nem maga a zenetörténet érdekes itt, hanem az, hogyan jut éppen egyvalaki – társadalmilag halmozottan hátrányos alaphelyzetből – teremtőleges intimitásba mindazzal, amiből aztán zenetörténet lesz. Felemelő folyamat zajlik ugyebár – noha heroin-vonallal keresztezve – a polgárjogi harcosság fordulatáig, a szegregációs klubokban való szereplés messzehangzó elutasításáig (ezen valamivel túl a hős torzulni látszik és barátságokat veszt), de minden szakaszában jócskán megrakva rondaságokkal. Ezek, mondhatni, élénkítik a figyelmet, úgyhogy a két és félórás film nagyobbik felét, igen dicséretes módon, nem érezni hosszadalmas múlásúnak. És még bravúr is adódik: a felizguló, táncra ihletődő, sajátságosan ötvenes évekbeli klub-közönség megjelenítésével a film frissen átgyűrűztet valamit a nézőtérre a funk ritmikájú, női trióval is operáló Ray Charles-zene eredeti hatásából.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/02 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4812