FesztiválMannheimProtézis-erkölcsZalán Vince
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Erkölcsünk, világfelfogásunk, más emberekről vallott nézeteink változnak a történeti időben, jóllehet inkább állandóságukat szeretjük hangoztatni. Ez utóbbinak nemcsak az az oka, hogy elsősorban az állandó s „működőképes” tulajdonságokat tartjuk a jellem minőségébe tartozónak, hanem az is, hogy vannak eszme-érzelem együttesek, melyek változnak ugyan, csak az ember-lét idejéhez képest igen lassan. Ilyen lassan változó eszme-érzelem együttes, a nacionalizmus a fő témája Filip Robar-Dobin Birkák és mammutok című filmjének, amely a XXXIV. Mannheimi Filmhét nagydíját nyerte el. A rendező, aki a forgatókönyv írója is, különös fénytörésben mutatja be ezt a világszerte és mifelénk is ismert jelenséget: egyugyanazon országon (Jugoszlávián) belüli vendégmunkások filmjének szereplői, akik pénz, segítség s nyelvtudás nélkül érkeznek Boszniából Szlovéniába. Laza, majdhogynem összefüggéstelen epizódok sorozata a Birkák és mammutok. Hangulati egységét a rendezői szemlélet teremti meg iróniával, kissé tettetett fölénnyel. Filip Robar-Dobin ugyanis megpróbálja kinevettetni velünk azt a mindennapi életben gyakran megnyilvánuló felfogást, amely per-”piszkos” vagy „büdös”... (ide a „megfelelő” náció neve írandó) beszél más emberekről. Teszi ezt komolytalan horror-betétekkel, blaszfémiával, illetlen szexszel, dühödtnek tetsző társadalomkritikával – vagyis túloz, ahogyan csak tud. De nem bagatellizál. Láttatja, hogy a szorult társadalmi helyzet miként nyit utat az intoleráns szenvedélyek fellángolásának. Szertelen, s olykor a közönségességig nyílt filmjéből kitetszik, hogy a következetesség és a megengedés déli szomszédainknál is gyakran nem egymást feltételező fogalmak, s hogy a különbözés jogos igénye miként fordulhat – esetleg mások segítségével – egymás iránti gyűlöletbe.
Modernnek nevezett korunk sokszor nehezen birkózik a nacionalizmussal, ám gyakorlottnak mutatkozik más – nem kevésbé hagyománytalan – „erkölcsnemesítő” mechanizmus kiépítésében és működtetésében. Szépen tükröződik ez a perui Francisco Lombardi A város és a kutyák című filmjében, amelyet Mario Vargas Llosa magyarul is megjelent regénye nyomán forgatott, s amely (a harmadik világ-szekcióban vetítették) minden bizonnyal az egész filmhét legrangosabb művészi produkciója volt. Lombardi egyébként a Santa Fe-i Filmakadémián tanult Argentínában, s pályafutását filmkritikusként kezdte. Luis Figueroa, Federico García és Lombardi alkotta azt a „triumvirátust”, amely a hetvenes évek második felében, szoros kapcsolatban a hazai regényirodalommal (Alegría, Arguedas) a perui játékfilmet megújította. A város és a kutyák negyedik játékfilmje.
Lombardi többnyire híven követi a filmje alapjául szolgáló regényt, amelynek fő helyszíne a limai Leoncio Prado Katonaiskola. Művének ereje a koncentráció fegyelméből táplálkozik, abból a pillanatnyi lazaságot, perc pihenést sem engedélyező koncentrációból, amely a kadétiskolában zajló lélekháború tűpontos rajzának alapja. És mert pontos, épp ezért drámai is. Sokkal, de sokkalta drámaibb, mint például a Törless iskolaévei Schlöndorff interpretációjában. Nincsenek nála fő- és mellékalakok. Tudja, ha pontosan akarja leírni a nevelési mechanizmust, akkor a legkisebb részletekre is gondosan kell ügyelnie, hiszen annak épp az az egyik alapvető tulajdonsága, hogy zárt. Jaguar, az egyik ifjú kadét erővel, gátlástalanul, korrupcióval, a gyilkosságtól sem visszariadva akarja kiharcolni a maga kis kényelmét, kis kiváltságait. Belebukik, de végül is nem a bukás a legborzasztóbb számára, hanem az, hogy mikor elveit, korábbi önmagát föladva és megtagadva végre igazat mond, akkor ez az igazság nem kell senkinek. Más kiinduló helyzetből szinte ugyanide jut az egyik nevelőtiszt is. Ő a deklarált, a hivatalosan vallott normák szerint cselekszik, él. Ha az kegyetlenséget ír elő, akkor kegyetlen; ha tisztességet, akkor tisztességes. Csakhogy tapasztalnia kell, hogy amikor ezen életelvek szerint kíván harcolni az igazságért, akkor nevetség, gyűlölet, sőt retorzió tárgya lesz. Azaz a hirdetett normák szerint megtalált igazság sem érdekel senkit. Ellentétes kiindulópontok – azonos eredmény. Lombardi remeklése, hogy megmutatja: korunk intézménye s intézményi mechanizmusa – jelen esetben a kadétiskola – miként „cseréli” ki az egyénekben az erkölcsöt; a különféléket egyfajta „műanyag” erkölcsre. Protézis-erkölcsre. Amelynek fő tulajdonsága, hogy egyrészt semmilyen szerves kapcsolatban sincs az egyénnel, másrészt, hogy idővel, később, ismételten cserélhető. Modernebbre. A film hősei fiatalok, szinte gyerekemberek. Az utóbbi évtizedekben vajon hány nemzedéket – amint Mario Vargas Llosa műveinek egyik elemzője írja – avattak fel megalázással?
Mert hiszen a protézis-erkölcs nem latin-amerikai kiváltság. Bizonyította ezt a Mannheimben egybegyűltek számára az Őrizet című lengyel film is, Wiesław Saniewski alkotása, amelyben a dráma egyik meghatározója az az akarat, amely az 1967-ben életfogytiglani börtönre ítélt vidéki asszony – a főszereplő – átnevelését szorgalmazza. (Az Őrizetről, amely ez alkalommal a FIPRESCI díját kapta, részletesen szóltunk már az 1986. évi első számban.) De ugyancsak szemléletesen kitetszett ez a Mannheimben idén is sikeresen szereplő Magyar József A mi családunk című dokumentumfilmjének egy-egy részletéből is. Általánosabb jelenségről van tehát szó, mint azt a XXXIV. Mannheimi Filmhét krónikásai az első vetítések után gondolhatták. Sőt, látniuk lehetett, hogy a protézis-erkölcs veszélye akkor mutatja meg magát igazán, ha – a fesztiválprogramba jó szemmel beválogatott dokumentumfilmek révén – szélesebb összefüggésrendszerbe helyeződik. Mert biztos vagyok abban, hogy az érzékenyebb, türelmesebb nézők nem minden meghatottság nélkül követték a portugál rendezőnő, Manuela Serra csodaszép képsorait egy eldugott kis falu lakóinak mindennapi, szent bölcsességgel és egyszerűséggel megáldott életéről. Georges Rouquier, a filmművészet francia mestere, ha megélte volna ezt a bemutatót, könnyekkel szemében, felállva tapsolt volna: A dolgok menete nem engedi feledni, hogy a film tud olyan egyszerű és egyértelmű lenni, mint a természet. Mégis, ezek ellenére mindenki érezte, hogy világunkban a dolgok menetét jobban fejezi ki a prágai születésű német Peter Heller Dzsungelburger című filmje, mint Serra csodás bukolikája. Közvetlenül a kolonizáció áll Heller művének középpontjában, a harmadik világban működő, „egyen-kaja”-gyártó konszernek tevékenysége, ám ennél jóval többről szól: az emberek az aszfaltdzsungel után megkapták a betondzsungeleket, most kiépítik számukra a (ham)burgerdzsungelt. Garantált egyen-hússal bélelve.
Persze nem mindenki fogadja el a készen kapott dolgokat. A kanadai Irene Lillienheim Angelico társával, Abbey Jack Neidickkel arra volt kíváncsi, vajon mit tudnak a háborúban, a háború után született nemzedékek a náci Holocaustról, mit tudnak szüleik akkori cselekedeteiről. A Komor bölcsődalok című riportfilmben egyaránt megszólalnak azok, akiknek szülei elszenvedték a borzalmakat, és azok, akiknek szülei végrehajtották a rémtetteket. A hangvétel szenvedélyes, ám a rendezők ritkán látott tárgyilagossággal s szinte ítélkezés nélkül állítják rendbe a képsorokat. Néhányan a megkérdezettek közül még emlékeznek a koncentrációs táborban fölhangzó bölcsődalra, amelyet (azóta nem látott) anyjuk, apjuk énekelt. Néhányan meg akkor kezdtek járni, amikor apjuk egy hétre hazatért a koncentrációs táborban töltött szolgálatból. Az alkotók a filmkészítés során – láthatóan – csak egyszer vesztik el önuralmukat: két neonáci suhanc elképesztő arcátlansággal a táboroknak még a létét is el akarja tagadni (!). A Komor bölcsődalokban az őszinte tárgyilagosság az igazán felkavaró. A rendezők a múltról faggatóznak, de a jelenre kíváncsiak. A túlélők, a megszólaltatottak közül sokan nem vettek (nem vehettek) részt az akkori eseményekben, – de vajon hogyan gondolkodnak ma? A rendezők – hozzájárulva a mannheimi „összképhez” –, mintha azt mondanák: a gyalult emlékezetből lehet a legkönnyebben protézis-erkölcsöt faragni.
Végezetül a filmhét talán legérdekesebb filmjéről. Nagy túlélő, jelentős közéleti és egyházi ember, a nemrég kilencvenkét éves korában elhunyt Martin Niemöller életútjával ismerteti meg nézőit Hannes Karnick és Wolfgang Richter Martin Niemöller: Mit szólna hozzá Jézus? című, majd kétórás dokumentumfilmjükben. Niemöller élete – a század elején a császári flottában tengeralattjáró parancsnok, gazdálkodik, teológiát tanul, pap lesz, idővel Berlin Dahlem-negyedének papja, 1938-ban Hitler személyes foglyaként előbb a sachsenhauseni, majd a dachaui koncentrációs táborok lakója, a háború után Hesse-Nassau egyházmegye vezetője, 48-ban az USA-ban, 52-ben a Szovjetunióban jár, 66-ban Vietnamban, 67-ben Lenin Békedíjat kap, az Egyházak Világtanácsának egyik elnöke stb., hogy pályájának csak a legfontosabb állomásait említsem – sokféle tanulsággal szolgálhat. A vetítőteremben ülők sokszor érezhették úgy, hogy az interjúkban eleven, mai problémákról beszél, jóllehet évtizedekkel korábbi eseményekre emlékszik. Például: hányszor tapasztaljuk napjainkban, hogy az önvédelmi reflexek felzabálják a szolidaritást. Niemöller vallomása: „Amikor a kommunistákat zárták be, nem szóltam semmit, hiszen nem voltam kommunista. Amikor a szociáldemokratákat zárták be, nem szóltam semmit, hiszen nem voltam szociáldemokrata.
Amikor a szakszervezeteket zárták be, nem szóltam semmit, hiszen nem voltam szakszervezeti tag. Amikor engem zártak be, már nem akadt ember, aki szólhatott volna.”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 974 átlag: 5.41 |
 |
|
