KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/február
SZÉPSÉG ÉS SZÖRNYETEG
• Nemes Z. Márió: Akvatikus románcok Tengermélyi gótika
• Varró Attila: Varázslatos filmvilág Csoda és fantasztikum
• Huber Zoltán: Idegenszeretet A víz érintése
LUCAS-UNIVERZUM
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Lichter Péter: A visszavonult avantgárd filmes George Lucas rövidfilmjei
• Kránicz Bence: Lázadóból uralkodó Brian Jay Jones: George Lucas – Galaxisokon innen és túl Lázadóból uralkodó
• Andorka György: Ki a fészekből Star Wars: Az utolsó Jedik
ÚJ RAJ
• Huber Zoltán: Két férfi, egy eset John Michael és Martin McDonagh
FILM + ZENE
• Géczi Zoltán: A romlás virágai A 70-es évek amerikai popkultúrája
A KÉP MESTEREI
• Gelencsér Gábor: Az objektív lírája Miroslav Ondříček (1934–2015)
MAGYAR FILMTÖRTÉNET
• Hirsch Tibor: Száguldani szép Kádár-kori álmok: autósmesék
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
• Pápai Zsolt: Janus-arcú boldogságiparos Bánky Viktor elfeledett filmjei – 2. rész
KÍSÉRLETI MOZI
• Beke László: „Ő maga a csap” Maurer Dóra, mint filmkészítő
ANIMÁCIÓ
• Bokor Ágnes: Volt egyszer egy kertész Beszélgetés Tompa Borbála Eszterrel
• Barkóczi Janka: Dühös körök Teheráni tabuk
• Rudolf Dániel: Kenyérkeresők és dolgozó holtak Anilogue 2017
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Hétköznapok az Andrzej Wajda sétányon Gdynia
HATÁRSÁV
• Kolozsi László: Ikonosztáz Műcsarnok: Tarkovszkij – Emlékek tükre
TELEVÍZÓ
• Kovács Gellért: Manna Mia Egy szerelem gasztronómiája
KRITIKA
• Soós Tamás Dénes: Minden eladó A hentes, a kurva és a félszemű
• Baski Sándor: Eltűnik hirtelen Szeretet nélkül
• Kolozsi László: Határhelyzetek Foxtrott
• Vincze Teréz: Női hangok kórusa Manifesztum
• Pethő Réka: Csábító olasz nyár Szólíts a neveden
MOZI
• Alföldi Nóra: A cukrász
• Soós Tamás Dénes: Kutyák és titkok
• Varró Attila: Insidious: Az utolsó kulcs
• Kovács Patrik: A legnagyobb showman
• Huber Zoltán: A legsötétebb óra
• Kovács Kata: Doktor Knock
• Mészáros Márton: Elit játszma
• Fekete Tamás: Viszlát, Christopher Robin!
• Vajda Judit: Én, Tonya
• Roboz Gábor: Thelma
• Baski Sándor: The Commuter – Nincs kiszállás
• Kránicz Bence: Babadook
DVD
• Bata Norbert: Chucky kultusza
• Benke Attila: A kolosszus
• Kovács Patrik: Drága Elza!
• Varga Zoltán: A kőbe szúrt kard
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az élő René Clair

A patafizikus filmrendező

Bajomi Lázár Endre

 

Első hangos filmjét, amely a Párizsi háztetők alá csábított (két olyan kerítő mellett, mint Ady meg Szomory), még tizenhat éves szemmel láttam a debreceni Urániában. S igazán álmomban sem sejtettem, hogy negyvenkét év múlva megszoríthatom „a legnagyobb francia rendező” (ezt Radnóti jegyezte meg 1931-ben, amikor odakint látta Sous les toits de Paris-t) kezét – azt a kezet, amely 1918-ban megszorította Proustét és sokszor Chaplinét, akinek egyébként több alkotása tagadhatatlanul Clair-hatás-ról tanúskodik.

Azt, hogy 1973. szeptember 5-én becsöngettem a neuillyi Avenue de Madrid 11/b alatt emelkedő szép modern épület negyedik emeletén, annak köszönhettem, hogy René Clair patafizikus író volt. Miután a mester a Finom kis háború után 1964-ben hátat fordított a filmezésnek, visszatért eredeti mesterségéhez, az íráshoz, hiszen csak véletlenül lett filmes, s a tollat sohasem tette le (már 1926-ban megjelent egy regénye, melyet csak 1952-ben követett a második), most pedig, novellákat kezdett írni és egy erzsébetkori vígjátékot vitt színpadra szabad átdolgozásban. Ezt fordítottam én le 1973 tavaszán A sima szájú szajha címmel. Azt pedig, hogy megszereztem a szöveget, Jarrynak köszönhettem. Ugyanis, ha az Übü király fur-faramuci szerzője nem ötli ki a „patafizika” nevű játékos áltudományt, nem alakul meg 1948-ban a Jarry-kultuszt sorozatos átejtések-kel és elmélyült filológiai kutatásokkal ápoló Patafizikus Kollégium, olyan „transzcendens satrapákkal”, mint Queneau, Prévert, Max Ernst, Vian, Miró, Marcel Duohamp, akkor én sem lettem volna e nemes és enyhén titkos testület „valóságos levelező tagja” egy évvel neuillyi látogatásom előtt. S mivel René Clair is oszlopos és csintalan tagja, sőt szintén satrapája volt a Kollégiumnak, az ezen a játszi szálon lógó cinkosság tette lehetővé, hogy már vizitem előtt levelezhettünk.

Meg sem kísérlem részletesen leírni az ízléses pompával berendezett lakást, a százával sorakozó, aranyos gerincű könyvek és albumok sokaságát, az előszobában látható oxfordi díszdoktori oklevelet (amelyből megtudtam, hogy a film latinul – pellicula imprimando), a sok Gérard Philipe-fényképet, egy Steimlen-aktot, a gyönyörű madár-festményeket. A Feuillade-filmek hősszerelmese, a Francia Akadémia első filmes tagja, kissé görnyedt, icipicit pocakos, de még mindig fürge szellemű úr benyomását tette rám, finom metszésű ősz fejjel, hamiskásan villogó kékeszöld szemmel, elbűvölő, igazi francia udvariassággal. (Halála napján a rádióban sorjázó nyilatkozatokban is mindenki dicsérte ezt a föl tétlen courtoisie-t: Druon suprême courtoisie-t emlegetett, Michèle Morgan meg grande courtoisie-t.)

Háromnegyed órán át mondta magnóra emlékeit, válaszolt kérdéseimre, miközben szirénáztak a mentőautók és kopácsoltak a házban dolgozó munkások ebben a különben aránylag csöndesen előkelő peremvárosban, ahol Queneau is lakott, s ahová azóta is évente ellátogatok, René Clairen kívül Türr István unokájához. Itt föstögetett hajdan Rippl-Rónai, és 1920-ban a szomszéd Madridi Kastélyban volt félig bezárva a trianoni szerződést tárgyaló magyar küldöttség. A pályaképet, amelyet megrajzolt nekem, most nem ecsetelem (a Filmvilág 1973. október 15-i számában olvasható). Az Kiadó kísértet alkotója ekkor már visszavonult a rendezéstől. À propos Fantome à vendre! Ezt Korda Sándor gyártotta, s a díszleteket Korda Vince festette. Beszélgetésünk során francia–magyar kapcsolatkutató hóbortomhoz híven hosszan faggattam, hány magyart ismert a szakmában. Elmesélte azt a londoni vacsorát, amelyen megegyeztek a fenti film forgatásában. Bíró Lajosra is emlékezett, továbbá arra az Alexandre Esway álnevű Ezry Sándorra, aki 1946-ban Pierre Blancharral forgatott egy ellenállási filmet (Égi zászlóalj).

Egy évre rá, 1974. november 3-án, vasárnap, látogattam ki Neuillybe, esőben. Ekkor már útban volt az 1977-es A film tegnap és ma című kötetünk a Gondolatnál. Megkértem: írjon kis előszót a magyar kiadáshoz. Szívesen vállalta, s így végezte: „kollégáimnak, a magyar filmeseknek ajánlom ezeket a tegnapi és mai jegyzeteket” (a szöveget fénymásolatban is közöltük). Ekkor egy kicsit politizáltunk is. ö is a nemrég megválasztott Giscard-ra szavazott. S mikor kissé csodálkoztam, hogy a hajdan oly kacifántosán kritikus ifjú ennyire „megállapodott”, elmondta:

– Mindig szkeptikus voltam. Ellentétekben gondolkodtam. Amikor 1917-ben behívtak, egyszerre járattam az anarchista Fabre Journal du Peuple című lapját meg a királypárti Action Française-t.

Amikor 1979-ben néhány hetet Nizzában töltöttem, szó volt róla, hogy a nem messzi Saint-Tropez-ben üdülő mesterrel is találkozom. Ebből nem lett semmi. Tavaly ősszel csak néhány soros levelet hagytam a neuillyi házmesternél. Ő már nagybeteg volt, és megint Délen tartózkodott. Maité, a szép dél-francia nevű titkárnő, leküldte a levelem, amelyre kissé kusza betűs sorokkal válaszolt: „Köszönöm, kedves barátom, arra járva küldött üdvözletét. Nem tudom most még sajnos, mikor járok magam Párizsban! Mille amitiés.” Azóta két lapot is írtam neki: jelentettem, hogy a magyar tévé több régi filmjét bemutatta, sőt olyasmi történt, amire szinte nincs példa: egyetlen napon két filmjét is sugározta! E jelzéseimre már nem kaptam választ. Az előbbi levélben olvasható hélas! arról tanúskodik, hogy úgy érezte: talán sohasem látja viszont azt a Párizst, amelyhez első filmjétől kezdve oly kiolthatatlan, s oly művészien gyümölcsöző szerelem fűzte. De, úgy látszik, mégis visszatért, mert március 15-én, nyolcvankét és fél évesen, Párizs melletti lakásán hunyt el.

Egész nap sorjáztak a nyilatkozatok a France-Inter, a Radio Luxembourg meg az Europe I. adón. Brialy, Charensol, Michèle Morgan nyilatkozatait meg Druonét hallottam. Az Elátkozott királyok nálunk is népszerű szerzője így fejezte be meghatott mondókáját: Il est vraiment l’un des hommes dans ce siècle qui aura porté le plus loin le prestige de la France. Én is úgy vélem, hogy kevés francia tett annyit e században hazája jóhíréért, mint kedves, szeretett, öreg barátom...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/05 30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7455