KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/március
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Vágytárgyak, enteriőrök Kádár-kori álmok: lakásmesék
• Gelencsér Gábor: Isten szemével Beszélgetés Jeles Andrással
• Soós Tamás Dénes: Az éjszaka misztériuma Beszélgetés Máthé Tiborral
• Mészáros Márton: „A nehezítő körülmény én vagyok” Beszélgetés Sándor Pállal
• Szivák Bernadett: A pozitív hős és egy aljas módszer Beszélgetés Tóth Barnabással
• Varga Zoltán: Papírvizsla, madárkomédia Cseh András és Mata János animációi
ÚJ RAJ
• Vajda Judit: Egyedül nem megy Laurent Cantet
A ZSÁNER MESTEREI
• Géczi Zoltán: Halhatatlan kardok, örökkévaló kamerák Miike-jubileum
• Varga Zoltán: A látszat világai John Carpenter víziói
SZERELMI ÁTKOK
• Szabó Ádám: Szenvedélybűn Sokszorosított sztárok
• Baski Sándor: Beépített anyaghiba Fantomszál
NET/PAPÍR/OLLÓ
• Huber Zoltán: Hasadó valóságok Az álhírek és a közösségi média
• Pernecker Dávid: Travis Bickle meghalt Rajongói elméletek
• Szíjártó Imre: Filmmániások Jelentés a blogoszférából
• Pápai Zsolt: Az elnöknő emberei A Pentagon titkai
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: Kiazmus és felemásság Gyenge Zsolt: Kép, mozgókép, megértés
FILMTÖRTÉNET
• Paár Ádám: Egy örökzöld német műfaj A Heimatfilm
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Bajnokok, mint mi BIDF
KÍSÉRLETI MOZI
• Varga Balázs: Enyészet The Rub
KRITIKA
• Schreiber András: Germán anya Sötétben
• Tóth Klára: A kultúra folytonosság A sátán fattya
• Kolozsi László: A félfülű Getty A világ összes pénze
• Pethő Réka: Küzdelmes kamaszbohóságok Lady Bird
MOZI
• Soós Tamás Dénes: Láthatás
• Huber Zoltán: Sztálin halála
• Kovács Kata: Mrs. Hyde
• Sepsi László: Vonat Busanba – Zombi expressz
• Sándor Anna: Az útvesztő: Halálkúra
• Baski Sándor: Ősember
• Benke Attila: 12 katona
• Alföldi Nóra: A hűséges
• Fekete Tamás: A szabadság ötven árnyalata
• Kránicz Bence: Fekete Párduc
DVD
• Benke Attila: A ferde ház
• Géczi Zoltán: Buena Vista Social Club: Adios
• Varga Zoltán: Dargay Attila gyűjteményes kiadás
• Kovács Patrik: Bővérű nővérek
• Pápai Zsolt: Novemberi gyilkosság
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Bakelit

A zeneipar nagymenői

Csiger Ádám

A Scorsese-Jagger álomprojekt végül tévésorozatként vált valóra.

 

Az HBO idei legnagyobb dobásának ígérkezett: Martin Scorsese és Terence Winter a Gengszterkorzó és A Wall Street farkasa után újra összefogtak, sőt bevették a 73 éves rendezőlegenda régi cimboráját, Mick Jaggert is. Aki a fáma szerint régóta lobbizott a Stones-rajongó direktornál egy filmért a rock nagy évtizedéről, ami végül az HBO sorozataként készült el, az egyik főszerepben a szintén zenész James Jaggerrel, aki apjával közösen a dalokért is felel. Az ifjabb Jagger egy kezdő brit punk frontembert alakít, azonban az első számú főhős nem ő, hanem Richie (Bobby Cannavale), a New York-i lemezcég-igazgató. Ha Jagger alteregója a tulajdon fia, akkor Scorsese szőcsöve Richie, aki ugyanolyan energikus és rámenős főnök-karakter, mint a kontrollmániás, paranoid „Ász” Rothstein a Casinóban vagy a tőzsdecápa Jordan Belfort A Wall Street farkasában. Egy nagyfőnök ideális alteregó egy rendezőnek, mivel mindkét munkakör az alkalmazottak irányításáról és összehangolásáról szól.

1973-ban járunk, Richie épp eladná hanyatló vállalatát egy külföldi konglomerátumnak, azonban egy szó szerint falrepesztő koncert hatására meggondolja magát, és megpróbálja felvirágoztatni a céget, amihez egy punkbandát szemel ki vérfrissítésnek. A sorozat sok szereplőt mozgat: Richie eltávolodik feleségétől, alkalmazottaival pedig folyton összerúgja a port, legyenek azok zenészei, igazgatótársai vagy a menedzserek. A széria egyik különlegessége a kétórás, mozifilmnek is beillő pilot (sorozatfőcím sincs előtte), amibe Scorsese olyan felvételeket rejtett, amiket még a Taxisofőrhöz forgatott. Ő és Jagger a ‘70-es évek legendás rock’n’roll színterének kulisszái mögé engednek bepillantást. A filmzene helyett rockslágereket gyakran használó rendező korábbi filmjeihez képest csak a miliőt cserélte le a maffiáról a zeneiparra. A sorozat stílusa pedig Scorsese legkorábbi munkáit idézi (Aljas utcák, Nagymenők): a rendező klipszerűen hangolja össze dalait a jelenetekkel, kameramunkája és vágása pedig olyan mozgalmas, mint egy vad olasz thriller képi világa a ‘70-es évekből. A dalok hol fülbemászóak, hol hangulatosak, az alakítások pedig markánsak, különösen a Richie-t alakító Cannavale elementáris erejű játéka, akin Scorsese nagyszerű színészvezetése is tetten érhető: kevéssé ismert főszereplője alig marad el a rendező legnagyobb aktoraitól, legyen az De Niro, Pesci vagy DiCaprio.

A cselekmény bővelkedik a karakterek katartikus sikerélményeiben és feszült konfliktusokban, Scorsese szinte tapintható atmoszférát teremt, a sorozat egyetlen gyenge pontja viszont épp a forgatókönyvírásban rejlik, márpedig egy tévészériának épp ez a sarkalatos pontja. Már a pilotban gyanakvásra ad okot egy bűnügyi thriller-szál feltűnése, ami végül maffiatörténetbe megy át: Richie önvédelemből megöl valakit, de aztán eltussolja az esetet, majd egy gengsztertől kell kölcsönkérnie, hogy megmentse a cégét. Igaz, hogy Scorsese a Nagymenőktől A tégla beépülős thrilleréig gyakran nyúlt a krimi zsáneréhez, de ha egy zenei drámát ilyesmivel kell felpörgetni, az arról árulkodik, hogy az alkotók is érezték, karriertörténetük nem áll meg a saját lábán. Scorsese és csapata ötvözik a biopicet a musicallel: emblematikus művészek sorát vonultatják fel, színészek imitálják Warholt, Bowie-t, Lennont, Elvist és Alice Coopert, azonban hiába jut szinte minden epizódra egy-egy nagy zenész, felbukkanásuk erőltetettnek hat. Richie és emberei általában sikertelenül próbálják leszerződtetni őket. Az alkotók halmozzák a népszerű zsánereket, a nagy neveket, de törekvésük nosztalgikus anekdotagyűjteménnyé válik. A cselekményben sok az üresjárat, az ismétlődés, a flashbackben megmutatott, felesleges expozíció és a zsákutcába torkolló történetszál. Nem csoda, hogy a Maffiózókkal nevet szerzett Winter nem sokkal az évadfinálé előtt elhagyta a produkciót, de ez arról is árulkodik, hogy az HBO is érzékelte a problémákat, és a következő évadra javítani akarnak. Igaz, hogy a Bakelit atmoszférikus, nem pedig cselekményvezérelt sorozat, de hátulütői bizonyítják, hogy a történetmesélés továbbra is fontosabb, mint a nagy sztárok és a dallamos zenék.

 

Bakelit (Vinyl) – amerikai, 2016. Kreátor: Martin Scorsese, Mick Jagger, Rich Cohen. Szereplők: Bobby Cannavale (Richie Finestra), Paul Ben-Victor ( Maury Gold), P.J. Byrne (Scott Levitt), Max Casella (Julie Silver), James Jagger (Kip Stevens), Ato Essandoh (Lester Grimes). Az HBO bemutatója. 10 epizód.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/06 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12736