KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/március
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Vágytárgyak, enteriőrök Kádár-kori álmok: lakásmesék
• Gelencsér Gábor: Isten szemével Beszélgetés Jeles Andrással
• Soós Tamás Dénes: Az éjszaka misztériuma Beszélgetés Máthé Tiborral
• Mészáros Márton: „A nehezítő körülmény én vagyok” Beszélgetés Sándor Pállal
• Szivák Bernadett: A pozitív hős és egy aljas módszer Beszélgetés Tóth Barnabással
• Varga Zoltán: Papírvizsla, madárkomédia Cseh András és Mata János animációi
ÚJ RAJ
• Vajda Judit: Egyedül nem megy Laurent Cantet
A ZSÁNER MESTEREI
• Géczi Zoltán: Halhatatlan kardok, örökkévaló kamerák Miike-jubileum
• Varga Zoltán: A látszat világai John Carpenter víziói
SZERELMI ÁTKOK
• Szabó Ádám: Szenvedélybűn Sokszorosított sztárok
• Baski Sándor: Beépített anyaghiba Fantomszál
NET/PAPÍR/OLLÓ
• Huber Zoltán: Hasadó valóságok Az álhírek és a közösségi média
• Pernecker Dávid: Travis Bickle meghalt Rajongói elméletek
• Szíjártó Imre: Filmmániások Jelentés a blogoszférából
• Pápai Zsolt: Az elnöknő emberei A Pentagon titkai
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: Kiazmus és felemásság Gyenge Zsolt: Kép, mozgókép, megértés
FILMTÖRTÉNET
• Paár Ádám: Egy örökzöld német műfaj A Heimatfilm
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Bajnokok, mint mi BIDF
KÍSÉRLETI MOZI
• Varga Balázs: Enyészet The Rub
KRITIKA
• Schreiber András: Germán anya Sötétben
• Tóth Klára: A kultúra folytonosság A sátán fattya
• Kolozsi László: A félfülű Getty A világ összes pénze
• Pethő Réka: Küzdelmes kamaszbohóságok Lady Bird
MOZI
• Soós Tamás Dénes: Láthatás
• Huber Zoltán: Sztálin halála
• Kovács Kata: Mrs. Hyde
• Sepsi László: Vonat Busanba – Zombi expressz
• Sándor Anna: Az útvesztő: Halálkúra
• Baski Sándor: Ősember
• Benke Attila: 12 katona
• Alföldi Nóra: A hűséges
• Fekete Tamás: A szabadság ötven árnyalata
• Kránicz Bence: Fekete Párduc
DVD
• Benke Attila: A ferde ház
• Géczi Zoltán: Buena Vista Social Club: Adios
• Varga Zoltán: Dargay Attila gyűjteményes kiadás
• Kovács Patrik: Bővérű nővérek
• Pápai Zsolt: Novemberi gyilkosság
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Zeneszalon

Nóvé Béla

Most, hogy a napkeleti kultuszok és filozófiák divatja ismét alábbhagyott, a távoli egzotikumok megszokott tömegcikké lettek, s észrevétlen belevegyültek a nagy világbazár talmi forgatagába, mind tisztábban láthatók újra a maradandó szellemi értékek: Nyugat és Kelet valódi találkozási pontjai. Tisztán, mondhatni „fehéren-feketén”, mint azon a viseltes, ám varázserejéből mit sem veszített indiai kópián, mely harminc éven át állhatatosan peregrinált szerte a nagyvilágban, s most, hogy régóta klasszikus iskolapélda, filmtörténetek és lexikonok versengve méltatott tárgya lett, végre hozzánk is eltalált. Satyajit Ray, e ma már ősz, bengáli mágus egyik legelső „varázslásáról”, az 1958-ban forgatott Zeneszalonról van szó, amelyről egyebek közt Elek Judit is oly érthető elfogódottsággal emlékezik, húsz év előtti személyes élményeit, egy nagy művészetbe való véletlen beavattatását idézve (Filmvilág, 1987/12).

De miben is áll Ray rejtélye, életművének nem szűnő, tiszta sugárzása? Aki egy estére a Zeneszalon vendége lesz, menten ráérez, az első pillanattól fogva látni és hallani fogja. Mert hiszen nem is „rejtély” ez: nyílt titok, kézenfekvő, mégis megfejthetetlen valódi rejtelem, melytől minden alkotás egyszerre archaikus és eleven létdráma-foglalat: méltóság és alázat, gyönyör és szenvedés kultikusan szép, lenyűgöző erejű monstranciája. A Zeneszalon filmszertartásának kezdetén hosszú perceken át nem látni mást, mint egyetlen fényfürtöt, egy felénk tartó, ragyogó kristálycsillárt, mely mintha a szitárzene tétován fölzendülő futamaira táncolna elő a félhomályból. Nyugat-India – egy pusztulásra ítélt ódon palota már csak ritka, nagy ünnepeken használt zenecsarnoka, valahol Visnu és Síva ősi birodalmában, a zabolátlan teremtő és pusztító Padma folyó partján. E romjaiban is méltóságos főúri lakot, maradék háznépével, egy tönkrement bengáli arisztokrata (Chabbi Biswas) uralja, ki alkonyatkor a tetőteraszra kiülve megadóan szemléli hajdan virágzó birtokai pusztulását, amelyektől a folyóár s egy mohó uzsorás sorra megfosztja. Végzetének ráadásul maga megy elé, maradék pénzét pompás zeneestélyekre költvén. A zeneszalon kristálycsillárja háromszor ragyog fel a filmben, valahányszor egy újabb baljós fordulat kihívó előjátékaként. A földesúr végzete akkor teljesedik be, amikor a folyó feleségét és fiát is örökre elragadja tőle. A zeneszalont bezáratja, s a mély gyásztól kataton mozdulatlanságba dermed. Halála előtt kérkedő uzsorás szomszédja, Mahim még egyszer felszítja benne becsvágyát, s a zene iránti olthatatlan rajongását, de ez az estély valójában már saját, előre megült halotti tora, fenséges, mámorító gyászszertartása lesz.

A Zeneszalon elégikus költőiségével, hanyatló hősének belülről láttatott tragikumával mélyen rokon Goncsarov, Tolsztoj, Csehov, Wajda, Tarkovszkij, Mihalkov nem egy remekével, hogy a nem is oly távoli eszmerokonságot: a Mikszáthtal, Gyulai Pállal fennálló atyafiságot ne is említsük. Tarashankar Bandyopadhyay (a forgatókönyv alapjául szolgáló) történetét leginkább a Cseresnyéskert ikreként szokás emlegetni, kivált a parvenü, újgazda figurák: Lopahin és Mahim szembetűnő hasonlatossága okán. De miként a Csehov-darabban, a Zeneszalonban is többről van szó, mint az élhetetlen és enervált hajdani kiváltságosok, s az önerejükből feltörekvő, szívós akarnokok konfliktusáról. Egy civilizációs mértékű napfogyatkozásról, arról a ma még inkább fenyegetőnek érzékelt veszteségről, mely a világhoz való viszonyunkban, s az egyéni sorsok milliárdjaiban bekövetkezett. Mert bár Lopahin megveheti a cseresnyéskertet, Mahim elcsábíthatja hajdani urától a legjobb zenészeket, azért a kert illatát, magába zárt titkait, szerelmeit, s a zene mindenható mámorát egyikük sem tudja pénzen megváltani, sajátjaként birtokba venni.

Satyajit Ray lassú, méltóságteli képei arra az elfeledett s megcsúfolt igazságra emlékeztetnek, hogy az élet – minden gyötrelme és fájdalmas mulandósága ellenére – ünnep, s hogy minden igazi művész eredendően arra született, hogy ezen ünnep szertartásmestere legyen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/05 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5033