KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/március
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Vágytárgyak, enteriőrök Kádár-kori álmok: lakásmesék
• Gelencsér Gábor: Isten szemével Beszélgetés Jeles Andrással
• Soós Tamás Dénes: Az éjszaka misztériuma Beszélgetés Máthé Tiborral
• Mészáros Márton: „A nehezítő körülmény én vagyok” Beszélgetés Sándor Pállal
• Szivák Bernadett: A pozitív hős és egy aljas módszer Beszélgetés Tóth Barnabással
• Varga Zoltán: Papírvizsla, madárkomédia Cseh András és Mata János animációi
ÚJ RAJ
• Vajda Judit: Egyedül nem megy Laurent Cantet
A ZSÁNER MESTEREI
• Géczi Zoltán: Halhatatlan kardok, örökkévaló kamerák Miike-jubileum
• Varga Zoltán: A látszat világai John Carpenter víziói
SZERELMI ÁTKOK
• Szabó Ádám: Szenvedélybűn Sokszorosított sztárok
• Baski Sándor: Beépített anyaghiba Fantomszál
NET/PAPÍR/OLLÓ
• Huber Zoltán: Hasadó valóságok Az álhírek és a közösségi média
• Pernecker Dávid: Travis Bickle meghalt Rajongói elméletek
• Szíjártó Imre: Filmmániások Jelentés a blogoszférából
• Pápai Zsolt: Az elnöknő emberei A Pentagon titkai
KÖNYV
• Stőhr Lóránt: Kiazmus és felemásság Gyenge Zsolt: Kép, mozgókép, megértés
FILMTÖRTÉNET
• Paár Ádám: Egy örökzöld német műfaj A Heimatfilm
FESZTIVÁL
• Kovács Patrik: Bajnokok, mint mi BIDF
KÍSÉRLETI MOZI
• Varga Balázs: Enyészet The Rub
KRITIKA
• Schreiber András: Germán anya Sötétben
• Tóth Klára: A kultúra folytonosság A sátán fattya
• Kolozsi László: A félfülű Getty A világ összes pénze
• Pethő Réka: Küzdelmes kamaszbohóságok Lady Bird
MOZI
• Soós Tamás Dénes: Láthatás
• Huber Zoltán: Sztálin halála
• Kovács Kata: Mrs. Hyde
• Sepsi László: Vonat Busanba – Zombi expressz
• Sándor Anna: Az útvesztő: Halálkúra
• Baski Sándor: Ősember
• Benke Attila: 12 katona
• Alföldi Nóra: A hűséges
• Fekete Tamás: A szabadság ötven árnyalata
• Kránicz Bence: Fekete Párduc
DVD
• Benke Attila: A ferde ház
• Géczi Zoltán: Buena Vista Social Club: Adios
• Varga Zoltán: Dargay Attila gyűjteményes kiadás
• Kovács Patrik: Bővérű nővérek
• Pápai Zsolt: Novemberi gyilkosság
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A város és a kutyák

Schubert Gusztáv

„Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs…” – vágja a Szibériával fenyegetőző ördög szemébe Dosztojevszkij, Cseh Tamás dalában. A mondás igaza példák sokaságával bizonyítható. Századunk kiemelkedően fontos regényei közül három is – a Törless iskolaévei, az Iskola a határon és A város és a kutyák kadétiskolai élményekből, kamaszkori száműzetések keserű tudásából született. Sőt, Musil, Ottlik, Vargas Llosa talán nem is csak egy-egy regényüket, hanem íróvá érésüket köszönhetik annak, amit a közvélekedés szerint jobb megúszni. Hogy mi köze a katonai kollégiumnak és az írói érzékenységnek egymáshoz? Az „iskola a határon” nemcsak kiélezett helyzetekben bővelkedik, de magába zártsága, körülhatároltsága miatt természetes színtér, ahol az élet maga-magától színjáték formáját ölti. A darab, amely a három író előtt három különböző korban lejátszódott, alaphelyzetét tekintve hasonló: a hatalom megpróbálja kiölni az egyéniséget a karámba terelt kamaszokból, hogy vakhitből-gőgből-erőszakosságból kovácsolt „katonás” jellemmel helyettesíthesse. A megalázás módszerei nem változtak Musil óta, hiszen a méltóság megtörésének technikája az évezredes csiszolásban már addig tökélyre fejlődött. Rögtönzésre csak az áldozat kényszerül, aki nem hitte volna, hogy rajta ez a szégyen megeshet, olvadt ólomként meglágyulhat az akarata. A három opusz története döntően abban különbözik, hogy a szerzők más és más magatartásban vélik megőrizhetőnek az emberi méltóságot. Musil az irracionalizmussal szembeszálló értelemben, Ottlik a cselekvéssel egyenértékű művészetben, amely visszaszerzi nekünk az elfecsérelt, „eltűnt időt” (a múlt elbeszélésének képessége a tétlenségnek látszó szemlélődést érzékibb-szellemibb jelenlétként, szabadságként értékeli föl), Vargas Llosa a civil tempó (legyen az vadság vagy nemtörődömség) csorbítatlan megőrzésében.

Lombardi adaptációjából éppenséggel A város és a kutyák megkülönböztető jegye, bent és kint, mikrokozmosz és nagyvilág kölcsönhatásának ábrázolása hiányzik. Csak a „kutyákat” (kadétokat) látjuk, az az emberléptékű térkép, amelyet a regény írója Limáról közreadott, a filmből kimaradt. Miként Vargas Llosa (úgymond filmszerű!) elbeszélői technikája (folytonos szemszög- és időváltása) sem volt átmenthető. De a dráma marad, és ez sem kevés. (Kiváltképp, mert a rendező hibátlanul, üresjáratok és zavarosság nélkül képes rekonstruálni a bonyolult történetet).

A szereposztás sokban hasonlít ahhoz a felálláshoz, amit Musil vagy Ottlik regényében látunk. Az író figyelme itt is a kadétok egymás közti konfliktusaira összpontosul, itt is egy vezéregyéniség (Jaguár) köré szerveződött kisebbség (a Kör) terrorizálja a szervezetlen többséget, itt is akad valaki, aki a többieknél gyakrabban válik a durva tréfák céltáblájává (a Rabszolga), itt is megtaláljuk az író alteregóját (a Poéta), aki Törlesshez vagy Bébéhez hasonlóan sem a zsarnokok, sem az alávetettek közé nem tartozik. Különcsége, világpolgári mentalitása miatt mindkét fél bizalmát, respektusát élvezi. Egy ponton túl azonban véget ér ez az előkelő kívülállás. Amikor a Poéta rájön, hogy Jaguár a hadgyakorlaton szándékosan lőtte le Rabszolgát, aki feladta a Kör egyik tagját, bejelenti a gyilkosságot. És ezen már a mindaddig megtévesztő látszatot keltő intézmény is fennakad, a színlelésnek nincs tere többé. Az intézet jó híre fontosabb, mint az igazság, inkább futni hagyják a gyilkost. A szervezet igazi arcát megpillantva nemcsak az csalódik, aki Gamboa hadnagyhoz, a mintakatonához hasonlóan őszintén hitt a frázisokban, mert mélyebb jelentést tulajdonított nekik, hanem az is, aki semmibe vette ezeket az elveket, melyek az önállóságát fenyegették. Jaguár csak most érti meg, hogy ő is csak eszköz volt, úgy hitte, férfit nevelt a kadéttársaiból, amikor megszervezte a Kört, valójában – a hatalomhoz hasonlóan – szolgalelkűvé pofozta őket. Lázadónak hitte magát, de csak kényúr lehetett.

Így hát – ahogy a regény utóhangjának mottója mondja – „mindenkit utolér a romlás.” Csak a Leoncio Prado Katonai Kollégium masszív falai sértetlenek: az előadás – új szereplőkkel – megismételhető.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/12 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5137