KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/április
#METOO HOLLYWOOD
• Huber Zoltán: A nemek arca Hollywood lázadása
• Schubert Gusztáv: A meteor Az erő mítosza
• Vágvölgyi B. András: Elbizonytalanodó halálbiztos Tarantino vs. Uma Thurman
• Baski Sándor: A férfi megfizet Erőszak és bosszú
• Sepsi László: Az oroszok voltak Vörös veréb
ÚJ RAJ
• Benke Attila: A Fruitvale metrómegállótól Wakandáig Ryan Coogler
HACKER-FILMEK
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
• Barotányi Zoltán: Ördög bújt a processzorba Hacker-filmek
JEAN-LUC GODARD
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 1.rész
MAGYAR MŰHELY
• Murai András: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Németh Brigitta: Amnézia ellen Magyar Gulág-filmekről
• Hirsch Tibor: Kádár-kori álmok: az emancipáció Nők, akik figyelnek
• Báron György: A leselkedő Isten A rossz árnyék
• Soós Tamás Dénes: „Hiánycikk az emberszeretet” Beszélgetés Lengyel Balázzsal
• Bokor Ágnes: „Művészkedni sokkal könnyebb” Beszélgetés Bergendy Péterrel
• Kránicz Bence: Sugárzó szomorúság Új magyar kisjátékfilmek
FESZTIVÁL
• Simor Eszter: A valóság rekonstrukciója Berlin
• Rudolf Dániel: Magánbűnök, közerkölcsök Cseh és Szlovák Filmkarnevál
KRITIKA
• Kolozsi László: Thália szabadtéri temploma Vándorszínészek
• Forgács Iván: Kiúttalan A szelíd teremtés
• Vajda Judit: A frontkatonák csodálatos élete Viszontlátásra odafönt
MOZI
• Kovács Kata: Ismaël szellemei
• Pethő Réka: A hely
• Kovács Patrik: Hívatlanok 2: Éjjeli préda
• Huber Zoltán: Bosszúvágy
• Alföldi Nóra: Táncterápia
• Sárkány Anna: Derült égből család
• Fekete Tamás: Nyúl Péter
• Benke Attila: Szellemek háza
DVD
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
• Pápai Zsolt: Az 54. hadtest
MOZI
• Kránicz Bence: A párizsi vonat
• Baski Sándor: Tomb Raider
• Tüske Zsuzsanna: Éjszakai játék
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Kovács Patrik: Büntető ököl
• Benke Attila: Hullagyáros
• Kovács Patrik: Kőkezű
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi
DVD
• Pápai Zsolt: Hegyek között

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A távollét hercege

Báron György

 

Sokan és meggyőzően elemezték Buñuel szürrealista alapfilmjét, Az andalúziai kutyát, kimutatva az egyes részek közötti gondolati kapcsolatot, a látszólagos össze-függéstelenség mögött munkáló rendszert. Aztán napvilágot láttak Buñuel elragadó emlékiratai, melyekből kiderült: Don Luis és Dali egyetlen törekvése a film írásakor-forgatásakor az volt, hogy kizárólag egymással összefüggésben nem hozható szabad ötletek kerüljenek egymás mellé. Buñuel, aki amúgy szerette meghökkenteni a publikumot, ezúttal nem füllentett. De igazuk van az elemzőknek is: az asszociációk rendszerbe szerveződtek, a filmnek van markáns középpontja, nyomon követhető gondolati íve, eleje és vége.

Tolmár Tamás filmjében megjelenik a szürrealista művészet látványos metafóriája, a boncasztal, esernyővel és varrógéppel. Majd további kulturális reminiszcenciák tűnnek elő, rejtvényfejtésre csábítva a beavatott nézőt. A gyermek Karinthy Frigyes lép ki egy ormótlan szekrényből (abból talán, melybe később Ingmar Bergmant zárta büntetésül lelkész apja), sivatagi képsorok villannak fel, egy sehova nem nyíló ajtó áll a homoktengerben, csábító alkonyi fényben, Magritte képeinek stílusában előmasíroznak az E.T. gyűrött, ősöreg szörnyfigurái, s egy levágott fej képe, mely a film végén valóban leválasztódik a testről, végiggurul a földön, miként A Mester és Margaritában – s még aligha értünk a végére. A kezdő képsorokon Komjáthy György jelenik meg, amint felkonferálja a BB–CC együttes új nagylemezét, a képek sora tehát videoklipnek is fölfogható – feliratok jelzik az egyes „zeneszámokat” –, amit a Vallai Péter–Básti Juli kettős énekel lemezre, de ugyanakkor, egy másik szinten, Vallai a történet – a „köznapi” történet – hivatalnok-hőse, Básti pedig a másik világból érkező titokzatos csábító. Két bugyuta rendőr nyomoz a nem-tudni-milyen gyilkossági ügyben, ők mintha egy cseh groteszk filmből vagy Szőke András dadaista burleszkjéből, a Vattatyúkból kerültek volna elő.

Aligha erőszakolt tehát Buñuellel és a szürrealisták szabadasszociációs technikájával való példálózás, hiszen Tolmár kihívóan vállalja a rokonságot. Mégis, módszere, amennyire ez a filmből kikövetkeztethető, gyökeresen ellentétes a szürrealistákéval. Mesterségesen egybekotyvasztott összefüggéstelenség ez, ami mögül hiányzik az asszociációk igazi szabadsága, s az azok nyomán kikristályosodó rend, vagyis: a személyiség. Minden képsor a másodlagosság és a csinálmány kínzó érzését közvetíti. Nem a narratív rend hiánya a zavaró – ez ennél a filmtípusnál föl sem merülhet –, hanem azé a gondolati és érzelmi szabadságé, mely oly feltűnően és kihívóan ott lüktet a java szürrealista művekben. Tolmár filmjének rendezetlensége kínosan kimódolt: másodlagos élmények egymással asszociációs kapcsolatba nem hozható sorozata. Nem az egyenesvonalú, realista történetet hiányoljuk, mint a mindenkori értetlenek, hanem az eszmei-érzelmi középpontot, a részek eredetiségét, a személyiség fedezetét, s – még egyszer – a gondolkodás és a képzelet igazi, mámorító szabadságát. A nagybetűs Művészetről szóló csalfa képzelgés helyett: a művészetet. Tehetjük ezt nem csak azért, mert a rendező maga jelöl ki ily magas viszonyítási pontokat, hanem azért is, mert néhány képsorban meggyőz tehetségéről. A „Varrja meg a Vera!” című klipben például, a két rendőr csetlés-botlásában, vagy Vallai Péter és Molnár Piroska irodai kettősében. Azokban a jelenetekben, amelyekben nem akar görcsösen mély és művészi lenni, hanem a „köznapi groteszk” talaján marad.

Könnyen felejthető fiaskó lenne A távollét hercege, ha nem lenne része, s egyben legkirívóbb darabja egy sorozatnak, mely aggodalommal töltheti el mindazokat, akik még hisznek az új magyar film jövőjében. Az utóbbi időben sorra léptek a színre erős tehetséget mutató fiatal rendezők, akik görcsösen megpróbálnak „művésziek” lenni, a divatos kacatok alól azonban minduntalan előtűnik e magatartás kényelmessége, konzervativizmusa, a széplélek képzelgése arról, milyen olcsó eszközökkel is hódítható meg a csodált dáma: a művészet. Jeles és Grunwalsky nemzedéke volt talán az utolsó, amelyik még tudta: nem cipelhető ágyba holmi laza füttyögéssel, kösöntyűk csillogtatásával; csak a szenvedésnek és az igazságnak adja meg magát. Kerülőút nincs, bármit is beszélnek a dörzsölt öreg dzsigolók. Tertium non datur. Tolmár Tamás filmje e folyamat eddigi mélypontja. Nem csak a rendezőt néznénk le, hanem az egész kérdést az asztal alá söpörnénk, ha azt tennénk, ami a legcsábítóbb: filmjét könnyű szívvel elfelejtenénk. Minden okunk megvan a szomorúságra.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/03 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4071