Kritika

A tartótiszt

Nyilván tartottak tőlünk

Barotányi Zoltán

A beszervezett ügynökök mellett a Kádár-rendszer állambiztonsági tisztjei ritkán kerülnek képbe. Varga Ágota dokufilmje ezért is fontos.

Szinte már közhely azt állítani, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legnagyobb történeti adóssága a kommunista időszak titkosszolgálati históriájának minél szélesebb körű feltárása. S ezzel most korántsem a korral és a jelenséggel foglalkozó történészek munkáját minősítjük – közülük többen is megtették, amit az adott törvényi lehetőségek mellett lehetett. Többek között éppen az ő munkáikból tudjuk, hogy például a Kádár-kor állambiztonsági szolgálata, hivatalos nevén a BM III. Állambiztonsági főcsoportfőnöksége (azon belül is a III/III. belső reakció elhárításán ügyködő csoportfőnökség) működésének legteljesebb misztifikációja, mikor ezt egyszerűen ügynökkérdésre szűkítjük. Mert bár elengedhetetlenül fontos lenne a különböző rangú hálózati személyek (titkos munkatársak, társadalmi megbízottak és az állambiztonsági tápláléklánc legalján elhelyezkedő mezei „ügynökök”) személyének és tevékenységének tisztázása, azért ne felejtsük el, hogy a hálózatot nem ők működtették. S eddig bizony vajmi kevesen szólaltak meg a Belügyminisztérium III/III csoportfőnökség titkos (ők a titkos és szigorúan titkos tisztek) és nyílt állományából. Éppen ezért úttörő jelentőségű Varga Ágota dokumentumfilmje: neki ugyanis szívós, kitartó munkával sikerült elérnie, hogy szóra bírjon egy néhai hivatásos állambiztonságist, egy tartótisztet, aki nem csak arcát adta a filmhez, de vállalta a szembesítést munkájának korábbi célpontjaival, kárvallottaival, áldozataival is. „Hősünk” a hatvanas évek elején-közepén kerül a szolgálathoz – csekista bikkfanyelven megfogalmazva „az egyházak vonalán tevékenykedő ellenséges elemek elhárításáért felelős”, Komárom megyei munkatársként (tudni kell, hogy a III. főcsoportfőnökségnek minden városi és megyei rendőr-főkapitányságon működtek kirendeltségei). Szakterülete a katolikus egyház, amit érdekesebbé tesz, hogy önvallomása szerint egykor maga is pap akart lenni (ettől néhány kedvezőtlen tapasztalat tántorította volna el – a vonzás és a taszítás egyszerre működött benne később is). Mint tartótiszt, napi rutinnal szervez be ügynököket, tmb-ket, tmt-ket, szervezi az egyházi célszemélyek megfigyelését, vagy éppen az elszigetelésüket, lejáratásukat célzó akciókat.

Nem is akárhogyan, erről tanúskodik rohamos előmenetele, s hogy a nyolcvanas évek utolsó éveire felrendelik a fővárosi központba, ahol már ő az egyházügyi vonal első számú felelőse, a III/III.-1-a. alosztály vezetője, leszerelésekor alezredesi rangban. Ha valaki megbánást vár tőle, az nagyot fog csalódni – korántsem újdonság viszont annak, aki végigrágta magát a XX. század mindenféle rendű és rangú kémelhárító és hírszerző vezetőinek memoárjain. A vadászösztön, a munka izgalma átüt a lapokon, ahogy a nyugalmazott BM-alezredes vallomásain is – és ez még a megbánás tétova félmondatait is rendre semmissé teszi.

Ez esetben kétféle megközelítéssel élhet a dokumentarista: vagy hideg precizitással analizálja, hogyan működtette a rendőrtechnológiai szempontból nyilván profi elhárító tiszt a besúgóhálózatot – vagy megpróbálhat afféle bűnvallomást kicsikarni belőle, megérteni motivációit, s végül megszólaltatni a lelkiismeret szavát.

Nos, Varga Ágota rendező mindkettővel megpróbálkozott (talán nehéz is lehet ellenállni a kísértésnek), s persze jól kiszámíthatóan kétszeres félsiker lett az eredmény. A napi operatív munka apróbb titkaiból, az alig titkolt izgalommal pertraktált trükkökről többet megtudhatunk – bár tudjuk, a szűk estés filmidő aligha elégséges az állambiztonság teljes eszköztárának prezentálásához. A volt megfigyeltekkel való szembesítés viszont beszédes kudarc, ami persze sokszor az egykor megfigyelt egyházi személyek habitusából is következik. Ki vetné a szemükre, ha nem érzik feladatuknak az őket egykor árnyékként követő személy tetemre hívását. Ebből a szempontból hangsúlyos kivétel Balás Béla, mostani kaposvári megyés püspök, akinek alig visszafogottan indulatos kérdései legalább utólag egy részleges beismerésre késztetik: az akkori ideológia – amiben mélyen hitt – alaptalan volt, ennek megfelelően munkája teljesen felesleges. A nyugdíjas csekistából e (minden hibája ellenére is figyelemreméltó) film alapján afféle két lábon járó mém is válhatna – az egyházi énekek iránti rajongása, vagy a megfigyeltekkel folytatott groteszk, ionesco-i mélységű párbeszédei kellő okot adnának erre. Pedig pusztán szomorú és kisszerű figura, egy rég kihullott, rozsdás csavar egy valaha rettegett gépezetből.

A TARTÓTISZT – magyar, 2013. Írta és rendezte: Varga Ágota. Kép: Markert Károly, Velez Gyula. Zene: Varga Ábel. Szereplők: Bara Erdélyi Oszkár, Bende Irén, Bokor László, Lókucza Sándor. 63 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/07 53-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11517

Cikk értékelése:

szavazat: 863 átlag: 5.47