KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/május
'68 LÁZADÓI
• Vágvölgyi B. András: Rebellis tekintet Cinéma ‘68
• Ádám Péter: A forradalom délibábja Jean-Luc Godard 1968-ban – 2. rész
• Ádám Péter: Godard, a rettenetes
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Múlt-fogyatkozás Kádár-kori álmok
• Csákvári Géza: Szemben a gonoszsággal Beszélgetés Bogdán Árpáddal
• Bokor Ágnes: Modernkori rabszolgaság Beszélgetés Tuza-Ritter Bernadett-tel
• Kolozsi László: Magyar forgatókönyvírók I. Nem sablonos válaszok
ÚJ RAJ
• Árva Márton: Az apai árnyék kiradírozása Sebastián Lelio
JÁTÉKSZENVEDÉLY
• Borbíró András: Kockamesék Társasjátéktól a filmig
• Sepsi László: A programozó neve Ready Player One
• Herpai Gergely: Dávid Góliátban Mecha játékok és filmek
FILMTÖRTÉNET
• Gervai András: Könyvek a Mesterről Fellini – négyszer
FESZTIVÁL
• Szalkai Réka: Veszedelmes mobilok Rotterdam
• Buglya Zsófia: Látásjavító gyakorlatok Graz – Diagonale
KRITIKA
• Margitházi Beja: Szemüveg nélkül Arcélek, útszélek
• Soós Tamás Dénes: Nincs újjászületés Genezis
• Tóth Péter Pál: Sós kútba tesznek Kifutás
• Baski Sándor: A sztratoszférába és tovább Lajkó – Cigány az űrben
• Gelencsér Gábor: A tizenharmadik apostol Mária Magdolna
MOZI
• Zalán Márk: Veszett vidék
• Benke Attila: Téli fivérek
DVD
• Pápai Zsolt: Megmaradt Alice-nek
• Kránicz Bence: Marston professzor és a két Wonder Woman
• Kovács Patrik: Marshall – Állj ki az igazságért!
• Benke Attila: Gyilkolj vagy meghalsz
• Géczi Zoltán: Az idegen
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Árnyéklovas

„Fegyvert s vitézt éneklek...”

Hegedűs Zoltán

 

A japán filmművészet oly sokáig kitagadott fia, Kuroszava Akira tíz év után újra odahaza forgathatott filmet, igaz, amerikai filmvállalat pénzén. Mint ismeretes: barátai és művészetének nagy tisztelői, George Lucas és Francis Coppola voltak segítségére ebben. A vihar kapujában, A hét szamuráj, A félkegyelmű, A véres trón, a Dodeskaden, s a világ mozijait bejárt annyi más film híres rendezője paradox helyzetbe került pályája során, amely, úgy látszik, máig feloldhatatlan. Míg a világ szemében – az 51-es velencei nagydíj után – sokáig ő jelentette a japán filmművészetet, hazájában annál több kétely merült fel alkotásaival szemben. Túlságosan európainak érezték. Azt írták: „Kuroszava elfeledte Japánt”. Azt hangoztatták, hogy „sosem értette meg a japán nép lelkét”. Szembeállították Mizoguchival, aki történelmi filmjeiben sem feledkezett meg a nép életének ábrázolásáról, míg „Kuroszava a hatalmasok oldaláról látja és láttatja a világot, nála vagy szamuráj, vagy bandita a hős”.

Különös módon az európai kritikákban is divat lett, még ha persze elismerően is, kimutatni filmjeiben az európai kultúra hatását. Mindjárt A vihar kapujában után megállapították, hogy „Fritz Langtól tanult fényképezni”, hogy „Ravel zenéje ihlette”, hogy „Pirandello drámái hatottak rá”. Nem más a helyzet, annyi év és film után, az Árnyéklovasban sem. Van valami izgató egy európai intellektuel számára abban, ha egy japán történelmi filmben fölfedezi Shakespeare „drámai ecsetkezelését”, szamuráj harcosok csatajeleneteiben reneszánsz kori festmények (Kuroszava festőnek készült) színeit, képkompozícióját. A hasonmás, a kagemusha (a filmben nincs szó árnyéklovasról) témájában Dosztojevszkijt. Ennyi hatás után eredetinek maradni, mint Kuroszava, saját képi világgal, mondandóval, nagy művészi teljesítmény valóban.

A Kagemusha történetét japán középkori krónikákban találta, s talán azoknak a vádaknak cáfolatára szánta filmjét, amelyeket otthon oly sokat hangoztattak ellene. Nem, nem feledte el hazáját, mondja filmjével, fel tudja idézni legsajátosabb hősi múltját, s nem „makaróni-westernnel”, ahogy A hét szamurájt nevezték otthon, hanem soha nem látott lenyűgöző filmeposszal.

De ez a hősi eposz szépségével, bravúros jeleneteivel, mesterfogásaival nyűgöz le elsősorban, s kevéssé a kor nagy emberi drámáival. Mindig kockázatos a művészetben egyszerre szólni a szépségről és a történelemről. S ez utóbbi különösen sötét és kegyetlen volt japán földön a XVI. század végén. Ekkor már kétszáz esztendeje folytak a népirtással fölérő harcok despota hűbérurak, katonai tartományfőnökök és szamuráj seregeik közt a hatalomért. Fellázadt falvakat söpörtek el, gazdag kereskedő- és kikötővárosokat raboltak ki újra és újra, kényszerítettek térdre az adóterhek alatt, csírájába fojtva önkormányzati törekvéseiket. E hosszan tartó „lovagi” (de éppen nem lovagias) kor végén két nagyúr, Takeda Shingen és Oda Nobunaga nemzetsége állt talpon, karnyújtásnyira a hatalomtól, de nem tudtak egymással leszámolni. Nobunaga serege nagyobb volt, önmaga gátlástalanabb; Shingen ravaszabb. A kagemusha alakjának meséje is hozzá fűződik, legalábbis Kuroszava őhozzá fűzi, bár valószínűbb, hogy sokkal régibb, és sokszor megismétlődött.

A népek lelkében rejtezik, hogy ezeket a vészt hozó, harcias időket tekintik hőskoruknak, s annál mélyebb meggyőződéssel, minél tovább tartott az a feudális-vallási önkényuralom, mely az anarchiából emelkedett ki. Annál érzékenyebbek arra, hogy a múltból csak a „hősi tetteket”, nemes érzelmeket, nagy jellemeket (mindet idézőjelbe téve) őrizzék meg. Az elmúlt kor tárgyi világából csak azt idézzék fel, ami elkápráztat színeivel, gazdag formáival, s amelynek hiteles megjelenítését a filmben a „fegyvert s vitézt éneklő” nagy rendező legfőbb feladatának érezte. Kiválogatta hát a japán múltból mindazt, amit szépnek, csillogónak, hősinek, fölemelőnek ítélt, de ami így együtt kápráztatva a filmen, nemcsak a kor mélyebb színeit, „lentebb” rétegeit, drámaibb arcát takarja el, hanem hősének, Shingen hasonmásának izgalmas sorsát is, inkább hosszabb, mint rövidebb időre. Ilyenkor a fényesre álmodott Történelem lép a cselekvő ember helyére, a dráma feszültsége nem tud lépést tartani a romantikus képek kompozíciós látványával, a bravúros lovasmutatványokkal. Megejtően pompázatos a táj, lélegzetelállító a színes zászlók lobogásában száguldó lovasok rohama, mint tengerár zúdulnak az ellenségre, vagy lombzöld harci öltözetben lopakodnak előre nesztelenül, mintha megindult volna a japán „birnami erdő”; a széllel rohannak versenyt, könnyű nádon hátukra kötve, mint lángok, a tűzpiros lobogók; Shingen úr csapatai: a Szél, az Erdő, a Tűz, a Hegy, vagyis a nagy Takeda Shingen hasonmása, esetleg ő maga, ki tudja már? De mindig jól begyakorolt harci alakzatban, elsuhanó s meghökkentő látványként jelennek meg. Kuroszava nem enged közelükbe, nem mutatja arcukat, nem látunk szemükben gyilkos indulatot, sem halálfélelmet, mint ahogy tulajdonképpen csatát sem látunk e végeérhetetlen csatákról szóló filmben.

Kuroszava megkímél a vérontás hideglelős borzalmától, megelégszik azzal a sokkhatással, amit színes, mozgalmas lovasfreskói idéznek elő a nézőben. Még a döntő küzdelmet is úgy oldja meg – amely azután a Takeda-nemzetség pusztulásával végződik –, hogy csak az ellenséges fegyverek felcsapó tüzeit látjuk, pokoli zaját halljuk, de a halál aratása a képen kívül marad. Csak az elesett hősök – köztük a klán szamurájvezéreinek holttestei – furcsa, artisztikusan elrendezett csoportozatára fordul rá a kamera méltósággal, elégikus-könnyed pillantással, mint a múlt előtt tisztelgő emlékezet. Ember már nem mozdul a mezőn, csupán egy harci mén vergődését látjuk még lassítva, míg elcsitul bennünk is a „hősi dal”. Hogy aztán egy félig vízió, félig valóság dinamikus képei sodorjanak el a lelkileg meghasonlott kagemushával, a nagyúr Shingen hasonmásával a tenger örvényébe, ahova a Takeda-nemzetség zászlaja elmerült.

Kuroszava úgy varázsolta el szemünk láttára a japán középkort: úgy emelte a romantika, a bölcs napkeleti vezérek, tündér-lovagok, (akik azért szamurájok!) fényes világába, hogy – ha tárgy- és tényszerűségében hiányosan is, vagy csak utalva ezekre – a lényeget illetően mégis a kor lelkét mutatta meg nekünk, a predesztináció komolyságát. Hogy ebben a tiszteletre méltó varázslásban időnként el-eltűnik a cselekmény szála, sőt hőse is a hegyről lezúduló lovasrohamok képei közt, melyeknek élvezzük dinamikáját, s kompozícióit, de nem ízleljük drámáját, ez talán csak nekünk, európaiaknak tűnik fel ennyire, akiknek egy Takeda Shingen, egy Oda Nobunaga neve legföljebb történelmi olvasmányainkból ugrik emlékezetünkbe, s nem régi nemzedékek életéből; akik a vakmerő lovasbravúrok láttán nem a régmúlt büszke hőseire gondolunk, hanem – jó esetben – a képek színei, művészi kompozíciója láttán néhány reneszánsz festő csataképére. Ahogy Shingen képmásának (a kagemushának) története sem a japán múlt egy különösségében is jellemző, de bizonyára nem egyedi esetét idézi föl bennünk, hanem – ki mint van vele – Dosztojevszkijt.

Kuroszava úgy kezdi filmjét, mint egy bölcselő, keleti mesét. Egy ágról-szakadt csavargót, aki lopni készült a nagyúr földjéről, elcsípnek a szolgák, s a palota ura elé viszik, megkötözve. A nagyúr öccse, Nobukado úr arról akarja meggyőzni bátyját, hogy a rongyos csavargó a tökéletes hasonmása. Érdeke, hogy meggyőzze bátyját, mert Shingennek az a ravasz szokása, hogy hasonmásokat állít maga helyett csapata élére, hogy megtévessze az ellenséget, s ezt a tisztet eddig Nobukadónak kellett ellátnia. S most úgy látszik, a sors jelölte ki erre ezt a tolvajt, akire így is, úgy is halál vár, s aki kézzel-lábbal tiltakozik mégis, hogy a nagyúr képmásának tisztét elvállalja. De Shingen úr sem titkolja megvetését, dühét sem, hogy egy toprongyos koldushoz hasonlít. Amire a megkötözött tolvaj kifakad: „Ugyan, mi különbség van köztünk? Hogy én egy kis dinnyetolvaj vagyok, te pedig egy nagy tolvaj. Te egy egész országot loptál!”

Az együgyű fickó alig sejti szavainak igazát, de Shingen mélyebbre lát. Parancsot ad, hogy a csavargót öltöztessék fel, s oktassák ki, hogyan viselkedik egy országló „tolvaj-nagyúr” akinek dereka nem hajlik meg viharban sem, mint egy kis dinnyetolvajé. A sors véletlene indítja el itt is a hőst, mint nem egyszer Kuroszava filmjeiben, az előre nem látható kalandra. Azt hinnénk, hogy ezt a végtelen „lelki” lépcsőt kell majd megmásznia a kagemushának, s az ő történetét fogjuk látni, de nem! Kuroszava nem zárkózik be sem egy bölcs mese, sem egy hiteltelen lélektani dráma szűk korlátai közé. A kagemusha figuráját elmeríti a következő jelenetek kavargásában, s jó ideig kell várnunk, míg újra fölmerül, igazában Takeda Shingen váratlan halála után, amikor a nagyúr végrendelkezésére, cselből és óvatosságból, nem vetheti le egy ideig Shingen maszkját (mindkét szerepet Nakadai Tacuja, egy kicsit Mifunéra emlékeztető színész játssza).

Ha azt kérdezzük magunktól, ugyan kinek a történetét beszéli el a film, kik köré fonódnak a szüntelenül váltakozó képsorok, a csöndre rácsapódó harci harsogás, a táj mozdulatlanságára a lovak nyaktörő rohanása, Kuroszava utánozhatatlan montázstechnikájával a szinte zenei formákba rendezett képek, melyek akkor is sugallják a történést, amikor helyenként fenyegetően elvékonyodik a cselekmény; ha föltesszük magunknak ezt a kérdést, mintha azt kellene válaszolnunk, hogy Kuroszava nem akarja a nézőt érzelmileg egyik figurájához sem túlságosan kötni. Kinek-kinek választására bízza, problémaérzékenység, életszemlélet, szem és szív szerint, hogy megválassza magának a film súlypontját: hogy kit tekintsen központi hősnek. Ez azonban azt is jelenti, hogy egyenletes mérsékelt hőfokon nézhetjük a filmjét, mint ahogy nézik is sokan; ami magával ragadja tekintetünket, az a szakadatlan történés, a mozgás, nem a történet. Mert abból a perspektívából, melyből a Történelem horizontja látszik, az egyének, még az olyan nagy egyéniségek is, mint Takeda Shingen vagy Oda Nobunaga, csak epizódfigurák szerepére kárhoztatnak, a többiekkel együtt. Ki is rajzolhatjuk magunknak, ha kedvünk tartja, a köréjük vont epizódokat. E tekintetben a címadó kagemusha története sem más, még ha a végső kifejletben tragikus hangsúlyt kap, meg kell halnia a Takedákért.

Kuroszava mesterien jellemez, olykor csak egy felvillantott képpel, váratlan helyzettel, néha kontraszt-vonásokkal, néha humorral, de mindig élesen, találóan, szinte körüljárhatóvá teszi figuráit. Ki gondolta volna, hogy a kor zárkózott, kifürkészhetetlen nagyura, Takeda Shingen úr éjszakánként leül az ostromlott vár alá, hogy a bástyákról felhangzó lágy fuvolaszót hallgassa? S ha vártuk is, hogy a kellemesen fecsegő, gátlástalan Oda Nobunaga, az ostromlott vár ura egyszer majd rálövet a falakról, az mégis meglep, hogy másnap szakszerű előadást tartat az orvlövészével arról, hogyan tudta nem látható célpontját a szuroksötétben eltalálni. Vagy emlékezzünk csak egyben a beköszöntő új korszakra is utaló képre, amint a harcosai élén hadba vonuló Oda Nobunaga fölött a várfokon egy jezsuita páter áldóan magasba nyújtja fénylő keresztjét; a nagyúr arcán megjelenő okos és gúnyos mosoly illő lenne egy cinikus firenzei hadvezérhez is.

De Kuroszava láthatóan a másik párthoz vonzódik. A „fegyvert, s vitézt éneklek” emelkedett érzése, még az ábrázolt koron belül is a tegnaphoz húzza („amikor jók, igazságosak, erkölcsösek voltak az emberek, s szerették a szépet”); a hagyományosat, a szertartásosat, a keménységet és szigort elkötelezetten őrző Takeda-klánhoz. Nem kétséges, hogy gyöngéden, majdnem ámulattal néz a nagy Takeda Shingenre. Ez az oka talán annak is, hogy a kagemushának nem engedi végigjátszani szerepét, az ál-Shingent a palotában a beavatottak segítségével sem. Hamarosan kiebrudalja onnan, szánalmas, nevetséges alakként, amint Shingen lova kiveti a nyeregből. Csak a halálban forrhat össze sorsa a nagy Shingenével, mondja Kuroszava, aki egyszer már, 71-ben, fellázadt ez ellen a sors ellen. A kitagadottság, a kényszerű kívül rekedtség, ha némi nyomot hagyott is azóta filozófiáján, de képi ábrázoló erején, művészetén szerencsére nem. S ha megvalósíthatja legközelebbi tervét, s filmre viszi Shakespeare Learjét, azt is válasznak szánja korunk betegségére. A filmnek majd ezt a címet akarja adni: A lázadás. A szeretet, a megértés, a humanizmus lázadása?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1982/04 17-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7124