KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
   2018/augusztus
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Nemes Z. Márió: A Nagy Szakadék Xenoökológia a természet „halála” után
MAGYAR MŰHELY
• Pazár Sarolta: Ráncok a lélekben Zolnay Pál (1928-1995) – 2. rész
TERMÉSZET VS. CIVILIZÁCIÓ
• Varró Attila: Végtelen világ Sarkvidéki ökohorror
• Pernecker Dávid: Annyi mindent nem láttunk még Bolygónk, a Föld 2.
• Barotányi Zoltán: Fentről minden szebb Volt egyszer egy bolygó
ÚJ RAJ
• Pernecker Dávid: Szembe nézni, nem megtörni Alex Garland
MAGYAR MŰHELY
• Hirsch Tibor: Lélekmérnök önarcképek Kádár-kori álmok
• Soós Tamás Dénes: „Feketeseggű lettem” Beszélgetés Csuja Lászlóval
• Kránicz Bence: Eszkimó asszony gyereket nevel Virágvölgy
• Szivák Bernadett: Aki bújt, aki nem Beszélgetés Schwechtje Mihállyal
JURAJ HERZ
• Zalán Vince: Valóságos és képzelt sátánok Juraj Herz (1934 – 2018)
• Varga Zoltán: Macskaszemen keresztül Juraj Herz rémmeséi
PASOLINI
• Pólik József: A sivatag polgárai Pasolini Teoréma – 2. rész
PERZSA TÜKÖR
• Kránicz Bence: A tiltás virágai Jafar Panahi és a cenzúra
PASOLINI
• Csantavéri Júlia: Archaikus modernitás Pasolini és a görög mítoszok
KÖNYV
• Mészáros Márton: Közép-Európából importálva Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood
• Varga Zoltán: Párhuzamosok találkozása Lichter Péter: Utazás a lehetetlenbe
• Schubert Gusztáv: Keserű igazságok Gervai András: Állami álomgyár
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Labdarúgó-világbajnokság A bíró szeme
KRITIKA
• Szíjártó Imre: Egy nyáron át énekelt Nyár
• Baski Sándor: Nem vagyok boszorkány Nők pórázon
• Pethő Réka: Hatását vesztett optimizmus Könyvesbolt a tengerparton
• Benke Attila: Drogbárók végzete Sicario 2. A zsoldos / Escobar
MOZI
• Varró Attila: Skate Kitchen
• Vincze Teréz: Ízlés szerint fűszerezve
• Baski Sándor: A kutyám nélkül soha
• Kovács Patrik: Szupercella 2: Hades
• Tüske Zsuzsanna: Sodródás
• Huber Zoltán: Felhőkarcoló
• Benke Attila: Hangya és Darázs
• Varga Zoltán: A hihetetlen család 2.
• Parádi Orsolya: Papás-babás
• Soós Tamás Dénes: Haverok harca
• Kovács Kata: Túl szexi lány
• Fekete Tamás: Mamma Mia! Sose hagyjuk ABBA
DVD
• Benke Attila: Megcsalási engedély
• Pápai Zsolt: Sidney Hall eltűnése
• Géczi Zoltán: Sötétségben
• Kovács Patrik: Gyerekrablók
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi Franciaország sötét oldala

             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A pacifista

Fekete és vörös

Gelencsér Gábor

 

Jancsó Miklós két ’68-as filmet csinált: a Fényes szeleket itthon, A pacifistát Olaszországban forgatta. Az előbbi a félmúlt, a NÉKOSZ-mozgalmak politikai történéseinek koreográfiájában találja meg a forradalom nevű szabadidős tevékenység felelevenedni látszó hagyományát; az utóbbi már-már profetikus lendülettel előreszalad néhány évet, egészen a jobb- és baloldali terrorizmusok kijózanító nászáig. Anélkül, hogy eltúloznánk a szabadságot jobbról vagy balról kisajátítani akaró ideológiák közös vonásait, látnunk kell, hogy a Fényes szelekben a forradalmiság és a „karate-trilógiában” (a korabeli külföldi kritika A pacifista mellett ide sorolta a korábbi két filmet, a Sirokkót és az Égi bárányt is) az ellenforradalmiság, azaz a baloldali és a jobboldali – Jancsónál elsősorban – rítusok természetrajza ugyanazt a történelmi nyomatot eredményezi: a kollektív szabadság vérgőzös triumfálását az egyén szabadsága fölött. Ahogy a „Hogyan legyünk szabadok?” kiskáté-brossúrája felülírja (rosszabb változatban kiírtja) a „Szabad vagyok!” kategorikus imperatívuszát.

Kétségtelen, hogy Jancsó és Hernádi – írjuk le bátran – marxista történelemszemlélete gellert kap ’68-on. Már semmi sem úgy van, ahogy még ’56-ban is volt; a történelem szereplőinek mintegy hátat fordított a történelem (ezért is olyan tragikomikus ez az egész ’68-as világméretű szcéna). Annál meglepőbb az az érzékenység, ahogy Jancsóék – az olasz alkotótársaktól támogatva – szinte az eseményekkel párhuzamosan vagy azokat megelőzve érzékelik az egyén magára hagyatottságát és ezáltal az egyéni felelősség terhét. Ez a teher azonban valójában „súlytalan”, hiszen az egyén történelmi felelősségére többé nincs szükség; a súlytalanságnak ebben a hollywoodias állapotában akár „szabadon” is lebeghetünk. 1968-ban a történelem – legalábbis a Jancsó számára paradigmatikus 19-20. századi osztályharcok történelme – kétségtelenül véget ért. Innen lesz majd értelmezhető Jancsó nyolcvanas évek közepén induló új alkotókorszakának katasztrofizmusa, cinizmusa és iróniája.

1970-ben, A pacifista forgatásakor zavaros és átláthatatlan a világ (akkor még nem lehetett tudni, hogy ilyen is marad). A hirtelen támadt űr és az abból fakadó félelem megfogalmazásakor a rendező legnagyobb segítségére éppen az alkotómunka megváltozott körülményei lesznek. Új alkotótársak, idegen környezet, Monica Vitti személyében önmaga imágóját féltő sztár-főszereplő – mindezzel szemben ott áll a sajátos látásmódjával és formavilágával elhíresült kelet-európai művész. Jancsó igyekszik megőrizni önmagát, miközben érdeklődéssel és némi kiszolgáltatottsággal tájékozódik az új közegben. Egyszerre offenzív és defenzív. Kamerája Milánó utcáin, középületeiben, lakásaiban állandóan falakba ütközik, folyamatos mozgását mégsem adja fel. Az újságírónő személyiségének drámai átalakulását anélkül meséli el, hogy pszichologizálna. Egy, illetve két szereplő – az újságírónő mellett a kiugrott terrorista – köré építi a történetet, ugyanakkor nem mond le a csoportok mozgatásából fakadó dramaturgiai és atmoszferikus hatásról. A kor visszásságait fricskázó publicisztikus megjegyzéseket szór el filmjében – a politikai szenzációt hajszoló újságírókról, a steril és jólnevelt értelmiségről, a cinikus, netán két- vagy többarcú rendőrségről vagy éppen a médiának rutinosan nyilatkozó munkásosztályról, amelynek szürke képviselője, miután elmondja azt, amit várnak tőle, szemrebbenés nélkül közli az interjú árát és így tovább - ám mindezekkel együtt nem ragad le a korszak politikai eseményeinek elemzésénél. Ez a nem ritkán esztétikai dadogást eredményező kettősség gondolatilag pontos, hiszen éppen a világos nézetek, az elkülönülő, egymással szemben álló struktúrák széteséséről szól. Monica Vitti állítólag nem értette, mit is keres ő egy ilyen filmben. Nos, amikor a táncos léptekkel menetelő, az államról, a szabadságról, a munkáról és a hatalomról jelszavakat skandáló fiatalok tüntetésén egymás mellett lobog a vörös és a fekete zászló – s tudjuk jól, ez már nem Stendhal „vörös és feketéje” -, akkor nehéz okosnak lenni. Marad az 1968 nyomán támadó szorongás és kétségbeesés (a film magyar címváltozata: Mindennapi félelem), meg a belátás: a mások szabadságáért küzdő kollektivista eszme, bármilyen irányból próbálkozzék is, a szabadság zsarnokságához vezet, ezzel szemben – ahogyan film végén a francia nyelvű felirat hirdeti – „az én szabadságom a mások szabadsága”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/08 37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3761